Kapu, 1992. március (5. évfolyam, 3. szám)
GONDOLKODÓ - Radó György: Vae Victis! (Trianon haszonélvezői)
GONDOLKODÓ RADÓ GYÖRGYJE VICTIS! Trianon haszonélvezői A sztálini időben nem illett a trianoni békefeltételeket ismertetni. A magyar nép története (1953) című 738 oldalas kötetben Trianonnak kilenc sor jutott s ez is csak azt hangsúlyozta, hogy „a magyar uralkodó osztályok” írták alá és „a szovjet kormány nem ismerte el a Párizs környéki imperialista békeszerződéseket”. A posztsztálini korban a tíz dupla kötetre tervezett, akadémiai Magyarország története 8. kötete, melynek több kiadása már a nyolvanas évek terméke, bár részletesen, de meglehetősen kritikátlanul ismerteti a szerződés körülményeit. Az 1988- ban megjelent Magyarok a Kárpátmedencében című gazdag cikkgyűjtemény már bátran és leleplezően foglalkozik a témával. A napisajtóban azonban Trianonnak még a neve is tabu volt, és ne vetessék szerénytelenségnek, ha megemlítem, hogy a Magyar Nemzetben 1989 márciusában Trianon címmel megjelent írásom egyike volt az első tabutörőknek, ha ugyan nem a legelső... Arról írtam, hogy nemzedékem (1912-ben születtem) hogyan élte meg a húszas-harmincas években a revizionista eszmekört. Aztán 1990-ben a szinte egyidejűleg megjelent idevágó könyvek sora adatokkal, dokumentációval érzékelteti az 1920-as magyar tragédiát Galántai József: A trianoni békekötés; Palotás Zoltán: A trianoni határok; Raffay Ernő: Trianon titkai avagy hogyan bántak el országunkkal... Bemutatják, hogy az addig Magyarország néven ismert Kárpát-medencének hogyan szabdalták szét természetadta földrajzi-gazdasági egységét, vágták ketté határokkal folyóit, országútjait, vasútvonalait, itt-ott még a városait is, hogyan választották le róla területének kétharmad részét és lakosságának közel hatvan százalékát állítólag a népek önrendelkezési jogának alapján, de anélkül, hogy ennek az elvnek elemi érvényesítését, a népszavazást alkalmazták volna, kiszolgáltatva a Kárpát-medencéhez hű másajkúakon kívül több mint három millió magyarajkú honfitársunkat magyargyűlölő kormányoknak. És ezek immár hetven év óta a legváltozatosabb módokon próbálják megsemmisíteni az uralmuk alá került magyar kultúrát, kezdve attól, hogy kesztyűs kézzel előnyösebb egzisztenciát biztosítanak a magyarságukat megtagadóknak - a legdurvább eszközökig, megrágalmazásig, okmányhamisításig, deportálásig, bebörtönzésig, lincselésig... Jaltában aztán a nyugati nagyhatalmak, egykor a trianoni béke diktálói, a szovjet karámba tereltek bennünket, s ott ugyanúgy közös rabláncra fűzve a magyarüldözőkkel, mint Hitler zsoldjában, ismét barátkoznunk kellett velük és hallgatnunk... Most pedig, amikor a világpolitikai erőviszonyok megváltozása folytán végre megszólalhatunk, a sokáig visszafojtott keserűség oly elemi erővel tör ki belőlünk, tollforgatókból, hogy olvasóinknak téves képet szuggerálunk. Azt, hogy a trianoni béke a földrajzilag-gazdaságilag egységes Kárpát-medencét két politikai táborra vágta szét, a megnyomorított magyarsággal szemben állanak a békeszerződés haszonélvezői. A tévedés nyilvánvaló, ha szemügyre vesszük a látszólagos haszonélvezők sorsát. Nyugaton kezdjük, innen haladunk körbe. A közmondásos határfolyótól, a Lajtától a mai, hegyeshalmi határállomásig nyúló egykori Nyugat-Magyarország hetven esztendeje pontosan kettéosztható. Hogy a határnál fekvő Sopron, az egyetlen magyar város, amelynek hovatartozásáról 1921 végén népszavazás döntött, és ahol nagy számban németajkú ponciderek is élnek, Magyarországot választotta, ékesszólóan bizonyítja e terület lakosságának akkori kötődését. A Sopron mellől Ausztriához csatolt terület lakosságát nem kérdezték meg, de még akkor is, ha szavazás esetén Sopron példáját követte volna, számára nem nagy különbséget jelenthetett, hogy addigi osztrák-magyar létét a megszűnt kettős monarchia melyik felében folytatja... Hogy jól járt-e, az az első harmincöt esztendőben kétes. Száguló infláció egyaránt sújtotta a két országot s a régi korona helyébe lépő osztrák schilling és magyar pengő egyaránt Európa erős valutái közé tartozott. A politikát illetően azonban hazánkban a bethleni konszolidáció idején, majd a Gömbös-korban kegyetlenebből üldözték a kommunistákat. Ausztriában a pártjukat csak 1933-ban tiltották be, viszont az osztrák nemzet létét tagadó úgynevezett „nagynémetek” mellett már 1924-ben „nemzetiszocialisták” fegyverkeztek ésvéres összetűzésekre is sor került, keresztényszocialista vezetők elleni merényleteket követtek el. 1934-ben véres munkásfelkelés tört ki, alaposan felfegyverzett magánhadseregek néztek farkasszemet egymással, s végül 1938 márciusában Ausztria megszűnt létezni, területét elárasztották a hitlerizmus borzalmai... így a háború nélkülözései és embervesz KAPU/9