Kapu, 1992. november (5. évfolyam, 11. szám)
VILÁGSZERTE - Gulyás László: Trianoni határaink története 4. rész. A magyar jugoszláv határ
menően nem csekély magyar és román kisebbség is. A szerbek már a háború kitörésekor hozzáfognak a térképek átrajzolásához. 1914 szeptemberében Belgrádban jelent meg az ún. Boridar- Slavko-féle térkép, amely a háború utáni Új-Szerbiát oly módon ábrázolja, hogy ahhoz tartozik Dél-Magyarország is. A térképen Magyarország déli határát a Barcs-Mohács-Szabadka-Szeged-Arad-Temesvár-Versec-Orsova-Krassószörény vonal alkotta. Az antant 1915. augusztus 18-i emlékirata kilátásba helyezte Szerbiának Bosznia-Hercegovinát, Szlavóniát, Horvátországot és Fiumét. Az antantkörökhöz közelálló, és azok döntéseit számos esetben befolyásoló Seton-Watson azt javasolta, hogy a jövendő Jugoszlávia és Magyarország határa legyen természetes határ, azaz a Tisza, a Duna és a Dráva folyók alkossák. Ilyen értelemben tárgyalt az angol külügyminisztérium megbízásából 1915-ös balkáni útja során Sándor szerb trónörökössel, s a „German Slav and Magyar” (London 1916) című könyvének térképmellékletén is egy ilyen határvonalat jelölt be. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a háború vége felé közeledve az már biztos volt, hogy Szerbia megnagyobbodva fog kikerülni a háborúból, a kérdés csak az volt, milyen mértékű lesz ez a megnagyobbodás. A Monarchia végórái A Monarchia utolsó éveiben rendkívül zűrzavaros helyzet alakult ki a délszláv kérdést illetően, több megoldási variáció élt párhuzamosan egymás mellett. Három hatalmi centrum próbálta a délszláv kérdést a saját érdekeinek megfelelően rendezni. Az első hatalmi centrum Szerbia kormánya volt.Ennek működéséről, területi céljairól a fentiekben írtunk. A második központ Londonban volt, ahol a Monarchiából emigrált szlovén és horvát politikusok, Ante Trumbic vezetésével, Jugoszláv Bizottságot alakítottak. Ennek célja a szerbek, horvátok és szlovének független - a Monarchiától különálló - államban való egyesítése volt.A Jugoszláv Bizottság tevékenysége, céljai tehát szintén veszélyeztették a magyar államiságot és a magyar állam területi egységét, mivel igényt tartott olyan területekre, melyek a történelmi Magyarország részei voltak. A harmadik centrum volt a legmérsékeltebb. A bécsi birodalmi gyűlés délszláv képviselőinek csoportja az 1917. május 30-i deklarációjában követelte, hogy egy államtestbe egyesítsék Ausztria-Magyarország minden olyan tartományát, amelyben szlovének, horvátok és szerbek élnek. Az így létrehozott terület azonban a Habsburg monarchia keretei között maradt volna. A Monarchián belüli délszláv egyesülést meghirdető májusi deklarációra, a Monarchián kívüli megoldást szorgalmazó két központ, közös választ adott, így született meg a korfui deklaráció. Ebben az Ante Trumbic (Jugoszláv Bizottság) és Pasic (Szerbia külügyminisztere) által aláírt dokumentumban kimondták, hogy: „A délszlávok vagy jugoszlávok néven ismert szerbek, horvátok és szlovének állama egységes területtel is állampolgársággal rendelkező szabad, független királyság lesz... Az állam neve a következő lesz: Szerb-Horvát- Szlovén Királyság... A Szerb-Horvát- Szlovén Királyság mindazokat a területeket magába foglalja, amelyeken három nevű népünk összefüggő tömegben él, és ezeket a területeket az egész nép létérdekeinek megsértése nélkül megcsonkítani nem lehet”’7*. A különböző irányzatok és nézetek harcából a Monarchia végóráiban, néhány hetes huzavona után, a nagyszerb megoldás került ki győztesen. 1918. november 9-én Genfben tanácskoztak a különböző délszláv irányzatok képviselői, így Pasic (Szerbia miniszterelnöke), Anton Korosec (Jugoszláv Bizottság). Az értekezlet után deklarációt adtak ki Szlovénia, Horvátország és Szerbia egyesüléséről. Ily módon legyűrve a belső ellentéteket a délszláv vezetők arra koncentrálhattak, hogy a más államokkal szembeni területi igényeiket érvényesítsék. Az igények listája így nézett ki: Dalmácia, Isztria, Dél- Ausztria (Klagenfurttal), Burgenland déli része, Bácska, Bánát. De az ellenfelek listája is tekintélyes volt: Magyarország, Német-Ausztria, Románia, Olaszország. Cikkünk további részében csak Jugoszlávia Magyarországgal szembeni igényeivel foglalkozunk, a többi országgal kialakuló konfliktust csak annyiban érintjük, amennyiben azoknak kihatásai voltak a magyar-jugoszláv határ kialakulására. A belgrádi katonai konvenció A központi hatalmak balkáni frontja 1918 szeptemberében összeomlott. A balkáni antant haderő, amely nagyrészt a szerb hadsereg alakulataiból állt, Franchet d’Esperey francia tábornok vezetésével támadásba lendült, azzal a céllal, hogy Magyarországon keresztül, az akkor még harcoló Németország ellen vonuljon. Közben november 3-án a Monarchia fegyverszünetet kötött. Olyan fegyverszünetet, amely a Monarchia valamennyi frontjára érvényes volt. Ennek ellenére november 5-én a balkáni antant haderők előőrsei átlépték a Szávát. Károlyi és kormánya ezt úgy értékelte, hogy a balkáni hadsereg aligha fogja respektálni a páduai fegyverszünetnek a magyar határokra vonatkozó megállapításait. Ezen a politikai helyzetértékelésentörténészeink még ma is vitatkoznak. Az azonban tény, hogy Károlyi november 5-én küldöttséget menesztett Belgrádba Franchet d’Esperey tábornokhoz, a fegyverszüneti szerződés Magyarországra való alkalmazásának megbeszélése céljából. Így született meg 1918. november 13-án az ún. belgrádi katonai konvenció, amely a Monarchiával aláírt páduai fegyverszüneti szerződést Magyarországra konkretizálta. Ez a konvenció megalapozta a szerb hadsereg előrenyomulását, mivel kötelezte a magyar felet, hogy nyolc napon belül a Barcs-Pécs-Baja-Szabadka-Arad vonalig ürítse ki Dél-Magyarországot és adja át a szerb hadseregnek. A szerb erők november végéig birtokba vették a demarkációs vonaltól délre elhelyezkedő területeket. Ennek hatása hamarosan megmutatkozott. Ugyanis az Újvidéki Szerb Nemzeti Tanács belgrádi sugalmazásra körlevelet küldött szét a szerb hadsereg által megszállt Bácska, Bánság és Baranya helységeibe, ebben a levélben felszólította a „szerbeket, a bunyevácokat és a többi szlávokat”, hogy november 25-re küldjék el Újvidékre delegátusaikat. A körlevél szerint’89 az itt összehívandó népgyűlésen kellett eldönteni, hogy melyik államhoz akarnak tartozni. Habár ezen a Szerbia által igényelt területen a lakosságnak csak egyharmada volt szerb, illetve horvát anyanyelvű, a magyarokat, németeket és románokat erre a népgyűlésre nem hívták meg, sőt voltak helységek, amelyeknek a délszlávjait sem képviselte senki. Baranyából például senki sem vett részt a népgyűlésen. Ez a népgyűlés két határozatot hozott’96, az egyik kimondta a Szerb Királysághoz való csatlakozást, míg a másik a Magyarországtól való elszakadás mellett foglalt állást. Az újvidéki népgyűlés ötven tagú végrehajtó bizottságot választott. Ez a szerv, az önrendelkezési jogra való hivatkozással, és a szerb királyi fegyveres erők támogatását élvezve, megkezdte a magyar közigazgatás felszámolását. 71 VILÁGSZERTE