Kapu, 1993. május (6. évfolyam, 5. szám)
TALLÓZÓ - Vajna Tamás: Vélemény-kör az MVSZ-ról. Világszövetségi montázs
IJ KAPU TALLÓZÓ_________ önmagában érdekes, önmagában nem volna más, mint egy csodabogár a többi között, aki hiába Intelligens és kiművelt egyben-másban, ha annyi Intellektuális fegyelemre nem képes, amennyi egy diploma megszerzéséhez szükségeltetik; ha a valóságérzék és együttműködési készség hiánya minden professzionista módon végzett munkára alkalmatlanná teszi. Mindez magánügy lehetne, ha megmaradt volna magánembernek. Ha nem állna mögötte Csoóri Sándor... Sokan sürgették, kérdezték az elmúlt esztendőkben: miért hallgat Csoóri Sándor? A költő bátor, tiszta, elemző hangját akarták hallani, de hát hol volt az már akkorra... Valamikor 1990 őszén még államtitkárként számoltam be az MDF képviselőcsoportjának ülésén, ahol az MDF elnöksége is jelen volt, a minisztérium tűrhetetlen állapotáról, Timkó Iván komisszár uralmáról, kifejezve örömömet, hogy Csoóri jelenlétében mondhatom el mindezt. Egyetlen szó választ sem kaptam. Hallgatott Csoóri Sándor az MDF országos gyűlésein 1990-ben, 1991-ben, amikor sokan éppen tőle vártuk, hogy szót emeljen, megakadályozandó az MDF azóta bekövetkezett színeváltozását és romlását. Aki hallgat, annak minden bizonnyal nincs mondanivalója. Ám ékesen beszél a hallgatása, a legékesebben éppen Timkó Ivánnal kapcsolatban. Magánügy volna, hogy Csoóri Sándor milyen értékeket lát Timkó Ivánban. De nem maradhatott az, hiszen rászabadította kedveltjét - mivelhogy megtehette - a magyar művelődés minisztériumára, most a Magyarok Világszövetségére, könnyen átlépve a diploma, a szakértelem hiányán, megszabott hatáskörökön, a másokkal való együttműködés kötelmén, a racionális munkarenden, az adminisztráció fegyelmén: mindez csak nyűg a vátesz szemében. ... A költő, úgy emlékszem, demokrata volt. Ismerősként köszöntött az is, amit a Magyarok Világszövetsége hét elnökségi tagjának nyilatkozatában olvastam az Interjú alatt. (M.Hírlap 1993. február 2., kedd, a szerk.) Általánosságok, viszontvádak, az „érthetelen, személyeskedő indulat" emlegetése. De egyetlen konkrétum, egyetlen ellenérv sem. Áttekinthetetlen irathalmok, elsüllyedt akták, ügyrend, alapszabály, hatáskörök, az elnök és titkára keserédes magáncivódásai, magánegyetértései a munkaértekezleteken? Minderről nem esik szó. Magam sem kaptam választ soha, esztendőkön keresztül akár az országos választmány tagjaként, akár államtitkárként, akár képviselőként kérdeztem, állítottam, sürgettem valamit. Csak pletykákat, rágalmakat, amelyek persze azonnal letagadtattak, mihelyt rákérdeztem, gombnyomásra áradó névtelen leveket, de soha érveket érveim ellenében, soha bizonyítékokat, ha tévedtem volna. Tévedhetett Mayer Zoltán György is. De úgy hiszem, nem az volt a baj, hanem hogy megérintette az érinthetetlent, a mester és famulusa közüggyé emelt magánszimbiózisát. Akkoriban egyébként nem titkoltam, hogy a lehető leghamarabb el kívánom távolítani Timkó Ivánt a minisztériumból, hiszen jelenléte lehetetlenné tesz minden ésszerű és koncepciózus munkát. Ha nem látványos huszárrohammal, hanem bölcsebben teszem ezt, akkor sem sikerült volna: a famulust a mester védőszárnyai takarták. ... de lemondásommal legalább magammal ránthattam, Dugonics Tituszként, megkönnyítve utódom dolgát. Vajon a Magyarok Világszövetségéből hány főtitkárnak kell távoznia még? Az egykor oly nemes Magyar Demokrata Fórum színeváltozásának és romlásának csírái talán már eleve benne A gyakorlatlan szövetségi vezetők nem akarják tudomásul venni, hogy az MVSZ az állam pénzéből működik (a tagsági díjak és adományok csak elenyésző összeget képeznek), így kötelességük úgy az államvezetéssel, mint a közvéleménnyel (az adózó polgárokkal) szemben egy illetékes (főtitkár) személy által nyilvánosan emelt vádakra választ adni. A hallgatás a felhozott súlyos vádakra beismerést jelent. Ilyen hozzáállású vezetők mellett érthető, hogy a szövetségen belül, újjáalakulása óta vita, elégedetlenség és kilépés ütötte fel a fejét. Csak főtitkárból hármat „fogyasztott” el két év alatt az MVSZ. Ezek után érthető, hogy az emigráció gerinces s magas szellemi nívójú vezető személyiségeit (Töttösy Ernőt, Czettler Antalt, Stirling Györgyöt, Csernohorszky Vilmost, Tollas Tibort stb.) miért nem hívták meg, illetve miért tartották távol a szövetség grémiumától. Továbbá, hogy az emigráció egyik legnépszerűbb, legnagyobb létszámú szervezetét, a kerek ötezer tagot számláló Cserkészek Világszövetségét, valamint az Európai Szabad Magyar Kongresszust valamilyen „timkósan” kiagyalt jelvényes trükkel miért zárták ki az együttműködésből. Stirling György, a Washingtonban élő kiváló publicista az Amerikai Magyar Értesítő legújabb számában többek között kifejti a világszövetség közgyűléséről: rejlettek egyfelől az irodalmi genezisben, másfelől Antall József gőgös messianizmusában. Túl sok volt a vátesz, a messiás, az önmagában kételkedni képtelen próféta, a magyarság lelkének egyedüli hiteles megszólaltatója, sőt önmagát a magyarsággal egyszerűen azonosnak vélő, túl sok volt a szó, a pátosz és azóta sem lett kevesebb. ... És túl kevés az igényes bírálat, a termékeny kételkedés, az értelem, a szakértelem becsülete: nem véletlen, hogy az utóbbit éppen egy másik, a Parnasszusról leköltözött, egykor oly tehetséges író nevezte el „ócska bolsevista trükknek". Túlságosan elszaporodtak a fiókráteszek, a minimessiások, egyre alacsonyabb, egyre nevetségesebb színvonalon; a hazáért reggeltől estig lánggal lobogók, miközben a hazának egész másra volna szüksége: okos szívre, józan észre, racionális, koncepciózus, nyugodt ütemű munkára. Csak reménykedhetünk, hogy hazánk végül is képes lesz kiheverni ennyi hazafit. „Ismerem az ülések jegyzőkönyveit és hosszú feljegyzésem van a szabálytalanságokról. Hogy mást ne említsek, sohasem tartották be az alapszabály azon rendelkezését, hogy a tagintézményeket létszámuk alapján illetik meg bizonyos számú szavazatok, így az a fonák helyzet állt elő, hogy pl. a nagy amerikai szervezetek épp úgy egy szavazatot „értek”, mint bármelyik egyéni tag, aki csupán önmagát képviselte. A delegátusok számának korlátozása nem szerepel az alapszabályban, a három régiót mégis arra kényszerítették, hogy elfogadják a 60-60-60-as arányt. Súlyos szabálysértések történtek az elnökségi és választmányi tagok megválasztásánál is, amikor pl. az Egyesült Államokból elfogadták delegátusként olyan szervezetek képviselőit is, akik addig nem is voltak az MVSZ tagjai és sohasem kérték felvételüket. És megengedték, hogy ezek válasszák meg a „nyugati régió” elnökségi és választmányi tagjait, többek között olyanok közül is, akiknek szervezetei nem is tartoztak a világszövetséghez. (És akiket azért sem fogadhat el képviselőül az amerikai magyarság, mert politikai nézeteik miatt a múltban megtagadott velük minden közösséget.) Végül az e szabálytalanságok elleni tiltakozásokat (óvásokat) figyelembe sem vették és azokkal soha nem foglalkoztak.” NEMZETŐR 1993. március 64