Kapu, 1994. június-július (7. évfolyam, 6-7. szám)
MAGAZIN - Nádor István: A Váci utcai motorosok
52 MAGAZIN kell és kötelező is. Hiszen amíg százezrek jönnek el a Csíksomlyói Szűzanya lábaihoz, addig nem kell tartanunk igazi veszélytől, addig biztonságban vagyunk... Székelyek, csángók és magyarországi zarándokok imádkoztak együtt 1994 Pünkösdjén Csik vármegye közepén, Erdélyben. Rendi ruhába öltözött fiatal franciskánusok fogadták őket, s a kanadai magyar püspök misézett az új gyulafehérvári érsekkel... Mondhatnók, nincs veszély, hiszen nem volt félelem sem román, sem magyar oldalról. Nem voltak géppisztolyos román katonák, csak néhány rendőr, aki a forgalmat irányította. Béke, hit és az anyaországért való aggódás volt tapasztalható a kétszázezres tömeg közös imájában, a XII. századi Mária könyörgésben: „Most segíts meg Mária, oh irgalmas Szűzanya. Keservét a búnak, bajnak, eloszlatni van hatalmad. Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg. He imáját gyermekednek, nem, Te soha nem veted meg. Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy Anya vagy.” * * * „Oltalmad alá futunk Istennek Szent Anyja, hogy könyörgésünket meg ne vessd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz! Mi Asszonyunk, mi közbenjárónk és szószólónk! Engeszteld nekünk Szent Fiadat, ajánlj minket Szent Fiadnak, mutass be minket Szent Fiadnak! Amen.” Stoffán György Vasárnap délutáni irodalmi műsorral sétáltam volna „szálláshelyemre" szép fővárosunk belvárosának igencsak leggazdagabb kirakatú utcáiban. A Váci utca, Petőfi Sándor utca, Párizsi utca környékén ballagtam, amikor váratlanul rámtörtek a motorosok. Csaknem 200 fiatal érkezett motorkerékpáron. Egyikük sem lehetett 24 évesnél idősebb, de volt köztük 16-17 éves is. Legtöbbjük bőrből készült motoros szerelésben. Bukósisakjuk, csizmájuk, és különleges szemüvegjeik, hatalmas kesztyűik csodálatot kelthettek volna az arra őgyelgők körében, ha nem lettek volna ott a motorok! írhatnám azt, hogy csillogó-villogó, írhatnám azt, hogy 120 lóerős, írhatnám azt, hogy önindítós, azt is, hogy lámparendszerekkel feldíszített, de csak azt írom, hogy a legnagyobb Kawasaki, Jamaica, és néhány, számomra ismeretlen márkájú mellett a kisöcsinek számító 750 cm3-es BMW. Alábbival már szégyenkezni lehetett a többi között. Olyan halkan jártak a mélyhangú motorok, hogy alig lehetett észrevenni érkezésüket. Inkább rajtaütésszerű volt megjelenésük, mint ha azt mondom rám törtek... Nézegetem a motorokat, a kipufogókat, a kormányokon lévő speciális karokat, kapcsolókat, gombokat és bevallottam magamnak, hogy hivatásos gépkocsivezető - egykori fővárosi buszsofőr - létemre, egyiket sem merném elindítani. A fiúk arcán valami iszonyatos fölényességet, gőgöt és mellettünk valóságot vehettem észre. Nem cikizték a járdán sétáló lányokat, asszonyokat, (ahhoz előbb azoknak fel kellett volna érni hozzájuk). Minket észre sem vettek. Feltolattak - mert hátramenet is van minden motoron - a járdára, ültek a nyeregben és beszélgettek. Csak úgy nélkülünk, fölöttünk. Nem hallgatóztam, mégis néhány szó kiszivárgott a motorok csendes hangja fölött: Szicília, megdugta, valami szláv szó: „reszrusényie?”, csihaj, dohány, benga és ehhez hasonlók. Az arcok nem voltak durvák, sem elcsigázottak. Nagyjából ápolt, gondozott szakáll, a haj már nem annyira. A mozgás és a tekintet árulkodott. Valami hihetetlen üresség, céltalanság és flegmaság tükröződött a szempárokból. Sem öröm, sem akarás, sem a siker vagy a gazdagság elégedettsége nem látszott rajtuk. Egyikük megnyomott egy gombot és a többiek mintegy vezényszóra saját motorjuk indítógombjához nyúltak. Mint egy mélycentrum földrengés robaja hallatszott távolodó motorjaik hangja a szomszéd utcákból. Másnap olvastam a találkozóról. Érdekes, hogy egyik sportújságíróban sem merült fel a kérdés, kik azok, akiknek mostanában telik egymillió forint feletti motorkerékpárra? Honnan ismerik egymást? Kik a szülők, hogy ennyit tudnak áldozni a többségében tizenéves kedvenceik szórakoztatására? Mert azt azért lehetett látni, hogy az aranyifjak többsége nem levélkihordó, nem futár, sem pedig tájékozódó versenyző. Egyikük sem sportoló. Inkább annak az újmódi milliomos, milliárdos rétegnek a csemetéi mindannyian, amelyik ma már Chryslerrel, Rolls Roysszal jár és a vagyona nagyságát a kocsimárkával és a magára aggatott arany mennyiségével kívánja tanúsítani üzletfelei és konkurensei előtt. Jó. Mi autóban és motorban akarjuk megmutatni kik vagyunk. Ez is egy elv. És mai gyakorlat. Bennem az a kérdés merült fel, vajon a sok-sok milliós motorkerékpár tulajdonos szeméből nem a lélek üressége sugárzott-e? Másnap két baleseti jelentésről Nádor István A VÁCI UTCAI MOTOROSOK MOLNÁR III. MIKLÓS: 1905-10