Kapu, 1994. június-július (7. évfolyam, 6-7. szám)

MAGAZIN - Nádor István: A Váci utcai motorosok

52 MAGAZIN kell és kötelező is. Hiszen amíg százezrek jönnek el a Csíksomlyói Szűzanya lábaihoz, addig nem kell tartanunk igazi veszélytől, addig biz­tonságban vagyunk... Székelyek, csángók és magyar­­országi zarándokok imádkoztak együtt 1994 Pünkösdjén Csik várme­gye közepén, Erdélyben. Rendi ru­hába öltözött fiatal franciskánusok fogadták őket, s a kanadai magyar püspök misézett az új gyulafehérvári érsekkel... Mondhatnók, nincs ve­szély, hiszen nem volt félelem sem román, sem magyar oldalról. Nem voltak géppisztolyos román katonák, csak néhány rendőr, aki a forgalmat irányította. Béke, hit és az anyaor­szágért való aggódás volt tapasztal­ható a kétszázezres tömeg közös imájában, a XII. századi Mária kö­nyörgésben: „Most segíts meg Mária, oh irgal­mas Szűzanya. Keservét a búnak, bajnak, elosz­latni van hatalmad. Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg. He imáját gyermekednek, nem, Te soha nem veted meg. Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy Anya vagy.” * * * „Oltalmad alá futunk Istennek Szent Anyja, hogy könyörgésünket meg ne vessd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket min­den veszedelemtől, mindenkor di­csőséges és áldott Szűz! Mi Asszo­nyunk, mi közbenjárónk és szószó­lónk! Engeszteld nekünk Szent Fiadat, ajánlj minket Szent Fiadnak, mutass be minket Szent Fiadnak! Amen.” Stoffán György Vasárnap délutáni irodalmi mű­sorral sétáltam volna „szálláshe­lyemre" szép fővárosunk belvárosá­nak igencsak leggazdagabb kirakatú utcáiban. A Váci utca, Petőfi Sándor utca, Párizsi utca környékén ballag­tam, amikor váratlanul rámtörtek a motorosok. Csaknem 200 fiatal ér­kezett motorkerékpáron. Egyikük sem lehetett 24 évesnél idősebb, de volt köztük 16-17 éves is. Legtöbbjük bőrből készült motoros szerelésben. Bukósisakjuk, csizmájuk, és külön­leges szemüvegjeik, hatalmas kesz­tyűik csodálatot kelthettek volna az arra őgyelgők körében, ha nem let­tek volna ott a motorok! írhatnám azt, hogy csillogó-villogó, írhatnám azt, hogy 120 lóerős, írhatnám azt, hogy önindítós, azt is, hogy lámparend­szerekkel feldíszített, de csak azt írom, hogy a legnagyobb Kawasaki, Jamaica, és néhány, számomra is­meretlen márkájú mellett a kisöcsi­­nek számító 750 cm3-es BMW. Alábbival már szégyenkezni lehetett a többi között. Olyan halkan jártak a mélyhangú motorok, hogy alig lehe­tett észrevenni érkezésüket. Inkább rajtaütésszerű volt megjelenésük, mint ha azt mondom rám törtek... Nézegetem a motorokat, a kipu­fogókat, a kormányokon lévő speciá­lis karokat, kapcsolókat, gombokat és bevallottam magamnak, hogy hi­vatásos gépkocsivezető - egykori fő­városi buszsofőr - létemre, egyiket sem merném elindítani. A fiúk arcán valami iszonyatos fölényességet, gő­göt és mellettünk valóságot vehettem észre. Nem cikizték a járdán sétáló lányokat, asszonyokat, (ahhoz előbb azoknak fel kellett volna érni hozzá­juk). Minket észre sem vettek. Fel­tolattak - mert hátramenet is van minden motoron - a járdára, ültek a nyeregben és beszélgettek. Csak úgy nélkülünk, fölöttünk. Nem hall­gatóztam, mégis néhány szó kiszi­várgott a motorok csendes hangja fölött: Szicília, megdugta, valami szláv szó: „reszrusényie?”, csihaj, do­hány, benga és ehhez hasonlók. Az arcok nem voltak durvák, sem elcsi­gázottak. Nagyjából ápolt, gondozott szakáll, a haj már nem annyira. A mozgás és a tekintet árulkodott. Va­lami hihetetlen üresség, céltalanság és flegmaság­ tükröződött a szem­párokból. Sem öröm, sem akarás, sem a siker vagy a gazdagság elé­gedettsége nem látszott rajtuk. Egyi­kük megnyomott egy gombot és a többiek mintegy vezényszóra saját motorjuk indítógombjához nyúltak. Mint egy mélycentrum földrengés ro­baja hallatszott távolodó motorjaik hangja a szomszéd utcákból. Másnap olvastam a találkozóról. Érdekes, hogy egyik sportújságíró­ban sem merült fel a kérdés, kik azok, akiknek mostanában telik egy­millió forint feletti motorkerékpárra? Honnan ismerik egymást? Kik a szü­lők, hogy ennyit tudnak áldozni a többségében tizenéves kedvenceik szórakoztatására? Mert azt azért le­hetett látni, hogy az aranyifjak több­sége nem levélkihordó, nem futár, sem pedig tájékozódó versenyző. Egyikük sem sportoló. Inkább annak az újmódi milliomos, milliárdos réteg­nek a csemetéi mindannyian, ame­lyik ma már Chryslerrel, Rolls Roys­­szal jár és a vagyona nagyságát a kocsimárkával és a magára aggatott arany mennyiségével kívánja tanú­sítani üzletfelei és konkurensei előtt. Jó. Mi autóban és motorban akarjuk megmutatni kik vagyunk. Ez is egy elv. És mai gyakorlat. Bennem az a kérdés merült fel, vajon a sok-sok milliós motorkerékpár tulajdonos szeméből nem a lélek üressége su­gárzott-e? Másnap két baleseti jelentésről Nádor István A VÁCI UTCAI MOTOROSOK MOLNÁR III. MIKLÓS: 190­5-10

Next