Kapu, 1994. augusztus (7. évfolyam, 8. szám)
MAGYAR MÚLT - Szekeres István: Régmúltunk írásjelekben IV. rész
24 Az í „egek” és az Ü „oldal” (odal) írásjele Az „egek” írásjele a teknős bal oldali „levegő”-boltozat: az „ég”, és a jobboldali ,,nagy”(ég) írásjel teknőívének egymásba rajzolása (rovása). (22. ábra) Mondhatnánk: a két „ég” egymásba rovása, így maradt meg az ótürk jelrendszerben akrofóniás „e” hangértékkel, ahogy eredeti formájában átvették. Azt hiszem, nem is ősvallási vagy történelmi okból, mint a „fenyű” jeléhez kötődő „nagy és széles” írásjelét, hanem azon egyszerű okból, hogy a korabeli török nyelvben nem volt (vagy alig volt) akrofóniás (szókezdő) „e” hanggal kezdődő szó. S mivel az ótürk írás - több bizonyító jelenség alapján - képjelekből eleve betű és szótagjeleket képezett írásként jött létre, szükség volt az „e”hang jelölésére is, amit egyes esetekben, pld. szó végén szükséges volt jelölni, így egy ismert hun jel akrofóniáját vették igénybe, ami szintén bizonyítéka annak, hogy az ótürk jelrendszer létrejötténél nyelvünk még ismert volt abban a térségben. A (székely) hun írásban a jel egyszerűsödött, a két teknőív egymásba rovását csak jelölték azzal, hogy két vonal metszi az eredeti metszéspontok helyén a jobboldali teknőívet. Ez már későbbi időpontban történhetett, mert az ótürk írásban - mint utaltam rá - ez még nem történt meg. Ősvallásunkban az ég hét rétegű volt, erre utal a két (több) ég egymásba rovása is. „ég - 2. (nép) Mennyország. A -. hetedik ég; egek ura: emegdöbbenést kifejező felkiáltásként is› Isteniem); AMNyÉSz II. 17. old.) „hetedik 2. ›térben› a hatodik után következő (legközelebbi).” „b. A hetedik mennyország, (ritk) ég: a) ›babilóniai és mohamedán felfogás szerint, mely a mennyországot hét egymás fölé boltozott égnek képzeltem, a legfőbb istenség székhelye.” (AMNyÉSz III. 231.) Nálunk a hét rétegű égről a világfa, az „égigérő fa” típusú meséink is tanúskodnak. „Magyar népmeséink tanulmányozása közben már régebben felkeltette figyelmemet egy sajátszerű bekezdő epizód, mely nálunk sűrűn előfordul, s megfelelő rokonságát a világ meseirodalmában hasztalan kerestem.” Továbbá: „A mi fölötte szegényes felgyűjtésű folklórunkban az „égbenyúló fa” epizódja 11 szövegváltozatban van közölve: három a palócságból, egy Heves megye szomszédos területéről, három a palócságból, egy Heves megye szomszédos területéről, három Szeged vidékéről, egy Biharból és három az erdélyi csángó telepekről, ami közismert, népszerű voltára vall. El kell azonban terjedve lennie más egyéb magyar vidékeken is, legalább is ezt gyaníttatja az a körülmény, hogy nemzetiségeink a haza területén másfelé is ismerik, s a mesét csak tőlünk vehették, mert határainkon túl az ugyanily nyelvűek már nem tudnak róla.” „Itt valami adott hagyományhoz kellett tehát népünknek ragaszkodnia, amely e fantasztikus természeti képet a maga tekintélye súlyával hitette le vele.” „Példánk ilyképp bizonyító adat arra, hogy a népmesék fantasztikumai alapjukban nem zagyva képtelenségek, hanem többnyire töredékes ősvallási hagyományok.” (Solymossy Sándor: A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Ak. Kiadó, Bp. 1991.) Jelünk hangértéke: akrofóniás e” „Oldal” jelünk: a teknős széle, oldala; a (horizont, a) „világ vége” ősi látásmódunk szerint. Ahol az ég a földdel egybeér, s ahol egyik mesénk hőse lelógatta a lábát. A föld (föld) szélét jelöli. Jelölése mesteri. Az egyetlen lehetséges jelölési mód. Nem teljesen körbejelölve a teknőt, mert akkor már mást jelentene képileg (a földet, mint a türköknél), mégis úgy van jelölve, hogy körbe kell érteni, a teljes horizontot, mivel meg van kezdve mindkét irányból a baloldali teknő íve is. „oldal 1347 „Ad siluam oldolerdew vocatam” hn. 1372 u/1448 k.: ew... keryay es oldaly e3(z) világnak vegere lattatik vala teryedny” (Jók K.8) 1376: Chakodalya gr. hn. 1590: Thakaro odallodá, odal (MTSz) odó, odú. J: 1. „térszíni alakulatnak az alsó és felső rész közti felülete: Seite eines Terraingebildes I hegy elítője I Bergabhang” .BT. 2. 1372 I./1448 k.: „emberi állati törzsnek a szimmetriatengelytől jobbra vagy balra eső része; Seite als Körperteil” 3. 1395 k.: „tárgynak, építménynek határoló lapja, szélen lévő része” és 5. 1508: ? „térségnek szélső része A jelentésnek megjelöltek közül a 2, 3. és 5. egyértelműen azt írja le, amit a jel jelöl. írásjelünk hangértéke: akrofóniás „o”. Az ótürk írásban a jel nincs meg. Az XX „üd hely” és a D „nyugat” írásjele A teknős „félgömb” teknője, az alóla kinyúló lábakkal: az égboltozat - de itt: a menny(boltozat) - az üdvözülés , idvözülés a megtérés helye. A rajzon a négy láb (és az, hogy nincsenek rajta az alsó páncél természetes vonalai) kihangsúlyozza, hogy itt a teknős felülnézetből van ábrázolva, a gömbölyű tokpáncél, alóla kinyúló lábakkal. Ősvallásunk mennyboltozatát jelöli. „Menny” szavunk fogalma lényegesen régebbinek tűnik, mint a „levegő”-ből (sänge) származó „ég” szavunk fogalma. (A mai „levegő” szavunkat a „lebeg” tövű „lebegő”-ből származtatják nyelvészeink.) A jel rendkívül képies, ezért választottam az egyik „szondázó jel”-nek. „menny 1195 k.: ef oggun neki munhi urszágbele utót” sz. 1350 k.: mvnyb(ele) ha tekunte (ek)effen tegud e(f) halata”, menyun gr. J.: 1. 1195 k.: „az a hely, ahol a kereszténység tanítása szerint Isten, az angyalok és az üdvözültek élnek, Himmelreich” „Ősi örökség a finnugor korból. E. rhenei, nemes, nemii, rháríil, M. ménéi „ég”. A mordvin -i denominális főnévképző. A finnugor alapalak mihš lehetett. A szó esetleges indoiráni kapcsolata további vizsgálatot kíván. (22. ábra) (23. ábra)