Kapu, 1996. január (9. évfolyam, 1. szám)

INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Palotás Pál (USA): Az 1944 októberi tragédia

kérdések azoknak, akiknek volt lel­kiismeretük. Ami a puccs előkészítőinek és végrehajtóinak vagy nem volt,­­ vagy aludt. Tavaly (1994) szeptember 1-jén a Zrínyi Katonai Akadémián évfolya­momból az egyedüli emigrációból jelenlévőként átvettem a vezérkari kiképzésem arany diplomáját. Fel akartam használni az alkalmat, hogy a megjelentek (és távolmaradók) számára kérdőíveket osszak szét a balatonfüredi VKF szemle emlékei­nek a felidézésére, hogy ki tudjam értékelni a nyilvánvalóan történelmi jelentőségű eseményről emlékeze­tünkben maradt részleteket, és az azt követő idők történetét: ki milyen helyzetben, hogyan cselekedett vagy kényszerült cselekedni. Nem a saját szempontunkból véltem a kiér­tékelést fontosnak, hanem hogy a fiatal generáció tanulhasson a múlt eseményeiből. Hiszen mi vala­mennyien tudtuk a honvéd vezérkar főnökének előző napi tájékoztatásá­ból, hogy Horthy lemondása nem lehetett törvényes. Tizenkilenc válaszborítékos kér­dőívet adtam át, illetve postáztam el. Az USA-ba visszatértem után tud­tam meg, hogy az utánunk lévő évfolyaból tizenegyen tartanak kap­csolatot egymással, ezért megkér­tem egy Budapesten élő bajtársat, hogy csatlakozzék a kezdeménye­zésemhez: küldje szét a kérdőíve­ket helyettem. Összesen 20 űrlap ment tehát ki, egy boríték kézbesít­­hetetlen volt, visszajött. A tizenkilenc kérdőívre hat válasz futott be. Október idusa tragédiájának kvintesszenciája a szomorú tény, hogy Vörös János előző napi tájé­koztatásának negyvenegynéhány résztvevői közül csak ketten voltunk jelen Debrecenben még négy hónap múlva is, 1945 februárjában. Többen megkísérelhették az átállást és eles­tek, vagy fogságba kerültek, de a zöm a harc folytatása mellett döntött, mert Horthy lemondását érvényes­nek ítélték meg. A fiatalabb évfolyam testületileg válaszra sem méltatott, telefonhívá­somra rideg negatív választ kaptam, úgy hogy kénytelen voltam letenni a kagylót. A Ludovika kápolnában foly­tatódott a „bajtársi összetartozás” ápolása. Egy másik fiatal bajtársam a hősök ünnepét tartotta alkalmas­nak arra, hogy a Szombathelyt, fél évszázada lefolyt igazolása körüli méltánytalanságait a fejemre olvas­sa. Hogy mint a kerület vezérkari fő­nöke kérdéseket mertem feltenni, hogy miért hagyta el az országot azután, hogy a füredi VKF látogatá­sakor jelen volt, tehát meg tudhatta ítélni a legfelsőbb hadúr lemondásá­nak valószínűtlenségét. Személyes ügyek, nem tartozná­nak nyilvánosságra. Azonban a hát­térben rejlő körülmények annál na­gyobb figyelmet érdemelnek. Ame­lyek bajtársakból fél évszázad után a legelemibb udvariassági szokáso­kat figyelmen kívül hagyó, engesztel­hetetlen ellenséget alakítanak. Sok szó esett már az intézmé­nyes történelemhamisításról, amit az egypártrendszer végzett. Most az emigráció, különösen a München­ben letelepedett, repatriált (német származású) hangadó elemek válto­zatát szeretném ismertetni. A Szála­­si puccsban a hadműveleti és sze­mélyi osztályok beszervezett, kulcs­­pozícióban lévő vezérkari tisztjei ve­zető szerepet vittek, különösen azok az évjáratok, amelyek Beregfy (ké­sőbb Szálasi vezérkarának főnöke, egyben honvédelmi minisztere) pa­rancsnoksága alatt végezték a hadiakadémiát és tagsági díjat, vagy hozzájárulást is gyűjtöttek „az őr­nagy úrnak”, ahogy mondták, ami alatt a nyilas pártot kell érteni. Ter­mészetesen a háború végén mind­ezekről testületileg megfeledkeztek, a karszalagokkal és karlendítésekkel együtt. Egyből jelentkeztek a nyugati szövetségesek hírszerzőinél és kémszervezetei kóklerkodtak össze, amiről néhai Lajtos Árpád vezérkari őrnagy számolt be Végh Antal Új Idő című lapjának 1989 márciusi külön­kiadásában. Hogy mennyire eleven­be vágott a beszámoló, arra jellem­ző, hogy Tollas Tibor lapja, a Nem­zetőr, megtagadta az arról írott re­cenzióm közlését, mert az testi-lelki jóbaráti integritását és reputációját sértette volna. Rövidség kedvéért én csak „mün­chenieknek” nevezem ezt az illuszt­ris társaságot. A hidegháború zavaraiban el­kezdték a történelem átírását saját viselt dolgaik igazolása céljából. A háború folytatásával „ők mentették meg a Nyugatot, hogy a bolsevista veszedelem nem jutott el a La Manche csatornáig”. A „történelem igazolta”, hogy a harc folytatásában nekik volt igazuk. Az ázsiai hordák állati erőszakosságai is bizonyítást nyertek, azért is mentették ki család­jaikat (az otthonmaradt milliók „igaz háborúnk” sajnálatos áldozatai vol­tak). Mindenki esküszegő, gyáva hazaáruló volt, aki Horthy parancsát teljesíteni igyekezett és Kéri Kálmán volt egyik kedvenc céltáblájuk. Aki otthon maradt, legalábbis bolsevis­ta kooperáns volt. A tényleges szol­gálatot vállaló tisztekről nyilvántar­tást fektettek fel, amikben igen ke­vés helytálló adat mellett a legotrom­bább hazugságok tömege fekszik el még ma is a fiókjaikban. A szó szo­ros értelmében elsikkasztották Hor­thy két történelmi jelentőségű leve­lét, amit Zákó tábornokhoz, illetve kisbarnaki Farkas altábornagyhoz intézett a tisztikar tájékoztatása cél­jából. Folytassam? Inkább leírom, ahogy én látom a történelem valós tényeit. A harc folytatása (a „végső győ­zelemig”) Budapest és a fél ország pusztulását, felmérhetetlen erkölcsi rombolást, kétfelé is végrehajtott ki­fosztást eredményezett és Trianon koporsónkat egy külön sor szeggel tette még biztonságosabbá a szom­szédaink számára. Meghiúsította a lehetőséget, hogy a Benes-Gott­­wald-Sztálin megegyezés ellenére fegyveresen léphessünk még be a háborúba a szövetségesek oldalán, ami javunkra billentette volna a bé­ketárgyalások döntéseit, de min­denképpen sokat javított volna a vi­lágnak rólunk kialakított vélemé­nyén, amit ellenségeink oly ügyesen használnak fel ellenünk. A történelemhamisítás nyugati változatához csak még annyit sze­retnék hozzáfűzni, hogy a visszate­kintés tekintetében az emigráció még széthúzóbb, mint az otthoni tár­sadalom. Az emigráció „keresztény és nemzeti” (amely nem keresztény és nem is nemzeti) hangadói magu­kat tekintik a Nemzetnek, de nem akarnak tudni az emigráció ellenpó­lusáról, a kitűnően szituált, szerve­zett és többnyire magyar érzésű zsi­dóságról. Pedig idekint széles a vi­lág, egyformák az esélyek és az al­kalmak mindenki számára. Nem áll fenn a kiszorítás, az egzisztenciális versengés akadálya, illetve veszé­lye. Odahaza és külföldön egyaránt fennáll az átkos szakadás, félretájé­koztatás és testvérharc. Pedig kis nemzet ezt nem engedheti meg ma­gának. Néhány szó a legutóbbi évek ese­ményeiről, amelyek ugrásszerűen növelték az ellentéteket. A rendszer­

Next