Kapu, 2007. január (20. évfolyam, 1. szám)

1956 KOSZORÚI - A meneküléstől az integrációig : Konferencia 1956 útóéletéről

1956 KOSZORÚS r külttábort alakítottak ki - a volt szovjet megszállási övezetben főként az 1955-ben onnét kivonult szovjet Vörös Hadsereg elhagyott kórházaiban, laktanyáiban, a volt nyugati megszállási övezetben a valamikori koncentrációs táborok területén is -, valószínűsíthető azonban, hogy a legnagyobb forgalom idején a táborok száma meghaladta a kétszázat. A osztrák belügyminisztérium napi jelentéseinek adataival az Ausztriába menekült magyarok a sokat emlegetett 180.000 fős létszáma nem támaszható alá - közelebb állhat a valósághoz a 160.000 - 170.000 fő. Osztrák kimutatások szerint 154.000 fő ment tovább más országokba, miközben ismertes, hogy több autóbusszal közvetlenül a határról mentek például Svédországba magyarok, akiket az osztrákok semmiféle nyilvántartásba nem vettek. De egyébként is, a hatalmas menekülthullám pontos feldolgozása a nagy felfordulásban a hatóságok legnagyobb igyekezete ellenére sem volt lehetséges. Ausztriában mintegy 18.000 személy maradt, a hivatalos adatok szerint 7.722 fő tért vissza Magyarországra, itt is inkább a 8.000-8.500-as szám lehet valós. A második világháborúban győztes nagyhatalmak megszállásából frissiben felszabadult és alkotmányában „örök semlegességet” rögzítő Ausztria kényesen ügyelt arra, hogy ne érhesse szemrehányás politikai szervezkedések megtűrése okán, így nem nézték jó szemmel azt az 1957 februárjában kezdődött „szervezkedést”, amibe Tollas Tibor (költő, író, a később Münchenben megjelenő Nemzetőr főszerkesztő-kiadója) és a Kultúregylet azért kezdtek, mert műsort akartak adni - a három fiatalembert lefogták... Göncz László (Lendva): Magyarország másik szomszédja, ahová még szóba jöhetett az átmenekülés, Jugoszlávia volt. Az időközben többszöri osztódáson átment ország levéltári anyagainak mintegy 90 százalékát Belgrádban őrzik, azok kutatók számára alig hozzáférhetők. Az ottani magyarokon kívül az utódállamok közvéleménye alig tud valamit a magyar 1956-ról. A korabeli híradások „jugoszláv-magyar válságról”, illetve „ellenforradalomról” szóltak, a Drávamenti laktanyákban magyar támadástól tartottak. A több száz kilométeres hosszban fizikai határt képező Dráván nem volt könnyű az átkelés, ezért a legtöbben Bácska-Bánát és a Mura vidék területére érkeztek. A számadatok bizonytalanok, 10.000 és 25.000 fő közöttiek, a legvalószínűbb, mintegy 18.000 menekült érkezett Jugoszláviába, közülük Szlovéniába 2.500 körülien, főként nyugat-magyarországi értelmiségiek. A Jugoszláviában felállított összesen 21 (20) táborból 7 (8) üzemelt Szlovéniában, de csak 1957 májusáig, mert mivel gyógyfürdőkben és beépített várakban alakították ki őket, a szabadságos időszak kezdetére felszámolták azokat a legnagyobb tábor Fiume mellett volt. Három eset ismertes, amik során a jugoszláv hatóságok visszaadtak, kiszolgáltattak magyar menekülteket az itthon berendezkedő önkényuralmi rendszernek. A Tito vezette Jugoszlávia egyértelműen kommunista ország volt, ahol Hruscsov szovjet pártfőtitkár a Magyarország ellen november 4-én hajnalban megindított megszállási hadművelet előtt közvetlenül (2-án) személyes látogatást tett. Ilyenformán a Jugoszláviában a menekültek befogadására létrehozott táborok a szó szoros értelmében internáló táborok voltak, amiket azok lakói nem hagyhattak el, nem érintkezhettek a környék lakosságával, leveleiket szigorúan ellenőrizték. A magyar menekültek 95 százaléka tovább utazott Nyugatra, az utolsók is elhagyhatták az országot 1958 januárjáig. 1965-ig nem volt határátkelőhely az osztrák-jugoszlávmagyar „hármas határ” és Gyékényes között. 1956 őszén a régiek néhány napig nyitva álltak, ezt használta ki mintegy ezer ember, akik élve a váratlan lehetőséggel, röviden meglátogatták Jugoszláviában élő, rég nem látott rokonaikat, majd szépen visszatértek. A szétesett Jugoszlávia különböző utódállamaiban még a 90-es években is voltak forgalomban olyan tankönyvek, amik a magyar 1956-ot változatlanul „ellenforradalomként” tárgyalták. .. A konferencia egyik fővédnöke, Andreas Khol, az Osztrák Nemzetgyűlés elnöke megszakítva választási körútját - személyesen köszöntötte a hallgatóságot, és elmondta, ismeri a nehéz menekültsorsot, lévén ő is elüldözött dél-tiroli. 1956-ban, 15 éves fiatal fiúként példaképe volt Maléter Pál. Megítélése szerint hazájában azért fogadták olyan nagy szeretettel és segítőkészséggel a magyarokat, mert „1955-ben Ausztria is csak épphogy le tudott ugrani a kommunizmus lapátjáról”. A már meglévő innsbrucki magyar gimnázium mellett négy további magyar középiskolát alapítottak a menekülteknek, ezek közül Ádám László versei pusztító örvényben kényeztető fényben hallani halkan mormoltakat megvallani, megtenni kevesek erénye csak ... a gondolat tisztasága a betűvetés szent hagyománya ... hármat Tirolban. Ő a jezsuitákhoz járt gimnáziumba Innsbruckban, egyik magyar nevelőjük elvitte őket segíteni a magyar menekültek közé. Ily módon közelebbről megismerkedhetett velük és későbbi tapasztalatai alapján is meggyőződésévé vált, a magyarokkal minden befogadó ország jól járt. A tanácskozás első szakaszában elnöklő Méray Tibor (Párizs) két előadás közötti átvezetőjében rámutatott, a magyar történelemben az 1956 utáni a nyolcadik nagy kivándorlási hullám volt; a korábbiak: a Rákóczi szabadságharc, majd az 1848-49 utáni, 1919-ben a Jászi Oszkár-féle a Tanácsköztársaság vörös terrorja, aztán a fehér megtorlás előli, zsidók kivándorlása a második világháború előtt, illetve az 1945 és 1948 utániak, így az 1956-os már a nyolcadik nagy kivándorlás volt, és „közös imánk az legyen, hogy ne legyen kilencedik. Az igazi gyűlölködések nem kint voltak, hiszen mit látunk a mostani otthoni közéletben?” A továbbiakban a szintén Párizsban élő Kende Péterrel - mondandójukat egymáséba kötve - kitartóan akörül forogtak, hogy a forradalom kitörésében oroszlánrésze volt „reformkommunista értelmiségnek”, de ugyanez érvényes az 1989-90-es rendszerváltásban játszott szerepükre is, és hogy az emigrációnak alapvetően nem voltak kiemelkedő egyéniségei. Megelégelve az entellektüel sopánkodást, egy budapesti történelem-tanárnő szelíd, de határozott hangon rápirított Kendére, miként meri ezt állítani, és mer hallgatni Tollas Tiborról, Püski Sándorról, Mindszenty Józsefről? A Bécsújhelyben élő Csernay doktor hozzáfűzte: a már kint születettek számára megtartó erőt jelentett a cserkészmozgalom. KAPD XX. ÉVFOLYAM