Kapu, 2007. április (20. évfolyam, 4. szám)
KULTÚRA - Petőfi és Kosztolányi magyar fordítója visszaadja kitüntetését...
Roberto Ruspanti egyetemi tanár, költő, műfordító, a magyar irodalom és kultúra olaszországi népszerűsítője nem érti, hogy mi történik Magyarországon. Képtelen fölfogni, hogy a megszorítások, a munkahelyi "ésszerűsítések" nélkülöznek minden emberséget, s a kollaboráns szakszervezeteknek semmi ereje sincs a dolgozók érdekeinek védelmére. Ami itt történik, az Olaszországban elképzelhetetlen. S a legdöbbenetesebb számára, hogy a magyar értelmiség a legkiszolgáltatottabb. Ezért nyílt levelet írt, és visszaadja kitüntetését Sólyomnak. A professzor a következő levelet írta a magyar közélet jeles személyiségeinek, valamint Sólyomnak és Hitlernek, Dr. Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság Elnökének, dr. Hiller István Oktatási és Kulturális Miniszternek, a magyar közvéleményhez Nyílt levél a magyar értelmiségi dolgozók jogainak tiszteletben tartásáért A magyar kultúra szerelmeseként - és egyben a magyar irodalom elismert kutatójaként, illetve fordítójaként - megismertettem és megszerettettem Olaszországban számos magyar írót és költőt, így például Petőfi Sándort (egyik fordításom a János vitéz volt), Ady Endrét, Kosztolányit, Kaffka Margitot, Kassák Lajost stb. Feladatomnak tekintettem ápolni a Magyarországról alkotott képet, a magyar népnek és kultúrának az imázsát. És pontosan azért, mert mindezt mindig védtem, most úgy érzem, hogy kötelességem szót emelni az ókori görögök által „polis”-nak hívott politika, illetve „politikai gondolkodás” néhány magyarországi aspektusa ellen. Ez a demokratikus, európai ország, amelyet a nagy olasz politikus és író, Giuseppe Mazzini (nagy Európa párti és Kossuth Lajos barátja) a Duna királynőjeként emlegetett, valójában nem demokratikusan és nem európai módon jár el a dolgozókkal, az alkalmazottakkal, az értelmiséggel szemben. Kezdve a sort a dolgozók csaknem állandó jelleggel minimálbéren történő foglalkoztatásával, ami valójában nem más, mint a dolgozók jogainak megsértése, és egyben a munkáltató kibúvója az államnak fizetendő adók és járulékok alól, folytatva a dolgozók szerzett jogainak a megsértésével (a fizetések megdöbbentő havi csökkentése), egészen az értelmiségi közalkalmazottaknak a néhány óra alatt lezajló azonnali elbocsátásáig. Közalkalmazottak, köztisztviselők, minisztériumok, kulturális intézmények, múzeumok, iskolák és egyetemek dolgozóit azonnali hatállyal elbocsátják, egyik napról a másikra kerülnek utcára. Mindez a közvélemény hallgatása mellett zajlik, a szakszervezetek képtelenek megvédeni a munkavállalókat attól, hogy ne fosszák meg őket az egyik legalapvetőbb emberi joguktól: a munkához való jogtól. Demokratikus európai emberként, Magyarország barátjaként, valamint a magyar irodalom és kultúra külföldi terjesztőjeként emelek hangot a liberális, a demokratikus és európai szellemmel ellentétes eljárásmód ellen, melynek bemutatására példaként hozom fel azt, ami ezekben az órákban számos magyarországi kulturális intézményben zajlik. Jellemző példaként említhetem a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban történteket, ahol az azonnali, mintegy 36 óra leforgása alatt véghezvitt hirtelen elbocsátás húsz-, harminc- vagy éppen negyvenéveseket érintett, köztük diplomás (főiskolai, egyetemi végzettségűeket), munkaképességük teljében lévő embereket. Ezeket a dolgozókat 36 óra alatt úgy kidobták, mintha nem is állampolgárokról, nem is emberekről lenne szó, hanem elnyűtt tárgyakról. Ez a tömeges, minden kritériumot nélkülöző felmondási hullám leginkább egy lottósorsolásra emlékeztet. Az alkalmazottak úgymond vakon történő elküldésének célja az, hogy eleget tegyenek az eldöntött munkaerő-leépítésnek. Mindez bármilyen áron történhet, akár kihasználva a szimpátia-antipátia, vagy éppen a személyi preferenciák lehetőségét is. Mi, olaszok gyakran bíráljuk politikusainkat, de egyetlen olasz vezetőnek sem jutna eszébe, hogy a közszféra alkalmazottait ily módon küldje el. Ráadásul mindenfajta mérlegelés és indok nélkül. És sajnos minderre a törvény lehetőséget nyújt. Az elbocsátások hírét megelőző napokban az alkalmazottak rettegnek a munkahelyükön, és kétségbeesetten néznek körbe, várva, hogy mikor „sújt le” rájuk az azonnali felmondás, éppúgy mintha a hóhér bárójára várnának. A félelmük óriási, olyannyira, hogy a kollégák közül senki nem mer hangot emelni, mert mindegyikük abban reménykedik, hogy a bárd talán a másikra sújt le. És amikor a vezetőséghez közel álló, leginkább szektához hasonlító, a dolgozókkal macska-egér játékot űző, szűk körű bizottság kétségbe nem vonható döntése alapján elérkezik a felmondás pillanata, mindezt a kollégák magas fokú közönye kíséri, mert a megmaradók, mintegy láncreakcióként, félnek saját helyük elveszítésétől. Nem tehetnek mást, mint fellélegezve hálát adnak az Égnek, hogy mindez nem velük történt. Manapság úgy tűnik, mintha a magyar politikai vezetést egyfajta erkölcsi és kulturális érzéketlenség irányítaná. Túllépve tehát a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum előbbi, konkrét példáján ,amelyhez őszintén szólva családi érzelmeim is kötnek, hisz miért tagadjam, nem bűn, hogy a feleségem pont ebben a Múzeumban dolgozik, minthogy az sem bűn, hogy egy olasz Magyarországon kíván élni, továbbá kulturális kötődéseim is ide húznak, hiszen éveket felölelő Petőfikutatásaim és fordításaim jól ismertek mind Magyarországon, mind Olaszországban, talán ugyanezen eljárásmód vonatkozik az ország számos kulturális és közigazgatási intézményére. Hangot akarok adni bírálatomnak és tiltakozásomnak egy olyan törvénnyel szemben, mely mindezt lehetővé teszi, és amely elvont fogalomként - lét és család nélkül - kezeli a dolgozókat. KILT NKA Petőfi és Kosztolányi olasz fordítója visszaadja kitüntetését... 2007. 04.