Kapu, 2011. január (24. évfolyam, 1. szám)
KULTÚRA - László György: A sündisznó válasza Bélári R. M. D. Sznyikov levelére
KAPU XXIV. ÉVFOLYAM ai, hogy Moldova vagy Berkesi, de említhetjük Pálffy Albertet is, a maguk korában rendkívül olvasott, vagyis népszerű írók voltak. Az persze más kérdés, hogy az irodalomtörténész esztétikai szempontból hogyan értékeli ezt vagy azt az írót. Ehhez joga van, sőt kötelessége is, mert nem értékelt irodalom nem létezik. S minden ítélet, amint azt Immanuel Kant tanította: ízlésítélet (Geschmacksurteil). Az ízlésünk pedig történeti és világnézeti képződmény, amelyet jogunk, sőt ismétlem, kötelességünk is kifejezésre juttatni. A szóban forgó mű szerzői azonban megfeledkeznek az irodalomtörténet történeti jellegéről, és azt hiszik, azzal ámítják magukat, hogy akik nekik nem tetszenek, azokról joguk van tudomást sem venni. Márpedig ehhez nincs joguk. Éppen ezért ezt a rendkívül vastag könyvet nem lehet komolyan venni, nem lehet szakmai szempontból tudományos teljesítménynek tekinteni, s kifejezetten kártékonynak tartjuk. Miért kártékony? Azért, mert az előszóban a főszerkesztő ezt írja: „Mivel kötetünk potenciális olvasóit részben az egyetemi hallgatókban látjuk, korántsem érdektelen, hogy az általunk választott megközelítésmód általánosan elfogadottnak tekinthető.” Nos, itt van a bibi: ezt a könyvet egyetemi oktatók írták jelenlegi és jövendőbeli egyetemistáknak. Ez a könyv minden irodalomtudományi tanszék könyvtárának a polcán ott van (vagy lesz), és a hallgatók ebből fognak tanulni. A naiv egyetemisták ebből fogják megtudni, kik voltak az írók. Ha Dsida Jenőt nem találják meg benne, akkor számukra ez a költő nem is létezett. Hát honnan tudhatnának Fekete István létezéséről, ha nincs benne a könyvben? És ez a szomorú. Ez a szomorú igazság. Ez a könyv évtizedekig, sőt örökre a könyvtárak polcain fog maradni, és befolyásolni fogja nemzedékek hosszú sorának az irodalomról vallott felfogását. Márpedig ez nem szakmai, hanem igenis össznemzeti ügy. Aki ennek a jelentőségét nem fogja fel, az nincs tisztában az irodalom össznemzeti jelentőségével sem. Mert az irodalom nem egyes írók vagy írói csoportok önkényes, tetszésüktől és elszánásuktól függő alkotások konglomerátuma, hanem organikus valami, a nemzet életének olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság. Ezért minden irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási formája. Ezeknek a gyökereknek a megkeresése - nézetem szerint - előbbre való és fontosabb feladata a kritikának és az irodalomtörténetnek, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése. Meggyőződésem, hogy jobban meg tudom állapítani valamely író vagy irodalmi mű jelentőségét, ha kitapintom azokat a szálakat, amelyek a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelki állapotával összefűzik, mintha mégoly éleselméjűen boncolgatom is jó és rossz tulajdonságit. A mondottakból következik, hogy a humán tudományoknak a jelentősége vagy súlytalansága nem szakmai belügy, hanem össznemzeti érdekű probléma. Manapság azt látjuk, hogy a humán tudományok képviselői aligha vannak tisztában azzal, hogy magatartásukkal, annak hiteltelenségével nemcsak saját maguknak és az általuk képviselt tudománynak ártanak, hanem a nemzetnek is súlyos kárt okoznak. László György (Kalotaszeg) A sündisznó válasza Bélán R. M. D. Sznyikov levelére Pártúr! A múltkor írt nekem levelet, amelyben arra kért, tájékoztassam, mi módon növeszthetne tüskét, ami majd védi a számonkérés, az elszámoltatás agyarától. Hiába mondanám el, mert minden erkölcsi, etikai lapot kijátszottak. Önt semmi nem menti fel, sem a csapatát, az erdélyi magyarság elárulásának vádja alól. Úgy hírlik, íróként kezdte, lett volna is belőle valami, de az íróság magas erkölcsi, etikai mértéket követel, s írói voltát is elárulta. Mindent, csak a harácsolást nem. Becsaptak sok-sok szerencsétlen embert, letarolták a székely erdőket, ígértek tücsköt-bogarat választási húzásként, aztán szépen belesimultak a román hatalomba. Annak a román pártnak nyalták ki fenekét, amelyik épp odatartotta s odatartja. Legutóbb még a magyar iskolák százainak bezárását is megszavazták, szégyentelenül. A román államnak kutya kötelessége finanszírozni a magyarság iskoláit, mert Erdélyt bérbe kapta, de önök ebben is előfutárai voltak és előfutárai a nemzetbomlasztásnak. Ebben a másik, látszatra rivális „volt” püspökelvtárs is segíti (nem írom ide nevét), az egység nevében összepuszilkoztak. De kinek az egysége és kivel? Mert egység csak tisztességes alapokon lehet. Az önök térfelén csupa harácsoló, címkórságban szenvedő van. Úgy hírlik, hogy volt püspöksége (mert cserbenhagyta a reformátusságot is) megcélozza a Csikudzen—Buzen-szigetek Aligátor Egyesületének elnöki címét is. Ementáli lufi pártjával most Erdély-méretű bomlasztásba kezdett. Ahová betolakszik, ott két ember azonnal ellenségévé válik egymásnak. Szinte szétverte Nagykároly és a Szilágyság református körzeteit, lelkipásztor lelkipásztornak lett halálos ellensége, hívek, presbiterek rázták öklüket egymásra, akik még tegnap barátok voltak. Csodálkozom, hogy az emberek ezt nem veszik észre. Mi, sünök, rég tisztán látunk mindent. Csupa alku a magyarság bőrére. Én szégyellnék ekkora képmutató lenni. De önök, régi vágású baloldali bolsik, nem tudják, mi a szégyen. Apropó, Pártúr! Mikor ölelkeznek újra a volt püspök-elvtárssal, aki most Cornélius Vadimusz Toderusz nagy római jellemű román úrral van egy pártban az EU sóhivatalában. Összeborulnak, nincs semmi difi. Brezsnyevi nyelves csókok csattannak, és jöhet a jövő! A magyarság süketen, megosztva vár, kondesen egy része, a másik lapít, és kerül a béka feneke alá. Rút dolgokat visznek véghez, nincs mit szépíteni. Húsz év alatt a magyarság és Erdély ügye egy centit sem haladt előre. Nevetnek, összekacsintanak, mert az semmi, hogy március 15- én vagy augusztus 20-án megjelenhetsz bocskaiban, vagy felöltözhetsz pocakos huszárnak, és végigmehetsz a korzón, ez semmi, Pártúr! Lent a valóság mélységeiben pusztul a magyar élet, mert nem tettek s nem tesznek érte semmit, ízléstelen harácsolok a csicskásai. Sose hittem volna, hogy vezetői funkcióra álló emberek ily mélyre süllyedhetnek, lobogtatják a szélhámosságot, erényként. Kik önök, Pártúr? Ne írja meg, mert én tudom. És ez sem kevés. Sündisznó