Kapu, 2011. január (24. évfolyam, 1. szám)

KULTÚRA - Beke Albert: Van-e jelentőségük ma a humán tudományoknak?

lós Aladár, Bóka László - és még soka­­kat említhetnénk, olyan szépen írtak, és annyira közérthetően, hogy élvezet volt őket olvasni. Manapság azonban ez már kiment a divatból: ma az a sikk, hogy egy-egy mondatban először is lehetőleg ne legyenek magyar szavak, hanem fő­­ként csak angol kifejezések, és egy átlag­olvasó lehetőleg ne is értse meg. Az Iro­dalomtörténet című folyóirat bármely számából tömegével idézhetnék bizonyí­tó példákat, de nem személyeket kívá­nok kipécézni és megszégyeníteni, ha­nem magát a jelenséget kárhoztatom. Viszont a fent jelzett tanulmányok­nak van egy óriási előnyük: karriert le­het velük csinálni. Ezeknek a szerzőiből lesznek a doktorok, majd akadémiai doktorok, aztán egyetemi tanárok (pro­fesszorok), akadémikusok... és így to­vább. Egymás írásait sem olvassák el, de a bibliográfiájuk szépen gyarapszik, és egymást besegítik a különböző stallu­­mokba. Amikor pedig már bent ülnek a különböző zsíros állásokban, akkor anyagilag is elég jól keresnek, és ez a lé­nyeg. Hiszen tulajdonképpen minden a pénzre megy ki, ezt mindenki tudja. Csakhogy ha a dolgok így mennek, ak­kor teljes joggal kérdezhetjük: miért volna jelentősége ma a humán tudomá­nyoknak? Semmi nem indokolja, hogy tisztelettel nézzünk fel X-re vagy Y-ra csupán azért, mert ilyen vagy olyan ma­gas pozíciót tölt be valamely humán tu­domány területén. Ha valaki meg tud javítani egy elromlott órát vagy egy el­romlott gáztűzhelyet, azt igenis tisztelet illeti meg. De aki kiizzad magából egy olyan irományt, amely arról szól, hogy milyen eperfára gondolt Arany a Csalá­­di körben, azt csak szánni lehet, de tisz­telni aligha, mert abszolút meddő és im­potens munkát végzett. És ha száz ehhez Juhász Károly RÁDÖBBENÉS /Kufár/ Hazug rend rengeti ösztöneink/ Kharmáddal kalmárok Kufárkodnak/ Zajgató hamis igékkel Szétszabdalják Ősigazság-hidjainkat... hasonló cikkecskéjével akadémikus lett, akkor is csak lesajnálni lehet. Az irodalomtörténészekre és a törté­nészekre pedig óriási feladatok várnak, de ezek teljesítése elől nagy ívben kitér­nek. Hiszen az egész magyar történelmet újra kellene írni, végre hitelesen és tár­gyilagosan, mentesen az eddigi kötelező marxista szemlélettől. És ugyanez vonat­kozik a magyar irodalom egészére is. S ezzel szemben mit látunk? Ha irodalom­­történészeink nekirugaszkodnak is egy új és nagy irodalomtörténeti összefogla­lásnak, abból olyan torzszülött valami kerekedik ki, hogy jobb lett volna, ha hozzá sem kezdenek. Pár héttel ezelőtt jelent meg az Akadémiai Kiadónál Ma­gyar irodalom címen egy 1096 (!) oldal­nyi terjedelmű, 68,5 (A/5) íves mono­gráfia, amelynek a főszerkesztője Gintli Tibor, s a szerzők pedig többnyire az EL­TE fiatal oktatói, tehát a neveik még a szakemberek előtt is alig-alig ismertek. Ebből következik, hogy az olvasó foko­zott érdeklődéssel veszi kezébe a művet, lássuk, mit tudnak a fiatalok? Hát az eredmény elszomorító. Pintér Jenő nyolckötetes nagy művét ma már csak megvetéssel és lesajnálással illik említeni, pedig hát az, ehhez a mostani­hoz képest, toronymagasan áll. Mert Pintérben legalább volt egy megbízható adattár, egy-egy jó bibliográfia és vala­milyen szintézisre való törekvés. Ezt per­sze ma már lefitymálhatjuk, megmoso­lyoghatjuk, de nem vitathatjuk el Pin­térnek azt a törekvését, hogy gondolati, vagyis szellemi munkát végzett. Ezzel szemben ebben a mostani dögvastag és végtelenül unalmas, szellemtelen, vagy­is gondolattalan könyvben a szintézis­nek még a nyomát sem látni. A mű há­rom nagy fejezetből áll, és az utolsó címe „A modern és a kortárs magyar iroda­lom” (kb. 1890-től napjainkig). Az ember nem hisz a szemének: hát 1890-től napjainkig nincs semmi kor­szakolás? Lehetséges ezt a nagy idő­mennyiséget ömlesztve egy fejezetben tárgyalni? Vannak ugyan itt alfejezetek, de azokból sem derül ki, hogy például miért kerül egymás mellé, vagyis ugyan­abba a fejezetbe Cholnoky Viktor, Ter­­sánszky, Szabó Dezső, Déry Tibor, Márai, Illyés, Ady (ebben a sorrend­ben!), Kassák, Szabó Lőrinc, Molnár Fe­renc, Füst Milán stb. Rengeteg író és költő szerepel ebben az alfejezetben, és az olvasónak fogalma sem lehet róla, hogy miféle gondolat alapján kerültek ezek az írók ugyanabba az alfejezetbe, és­pedig ebben a sorrendben? Vagyis miért tárgyalja a könyv előbb Márait és Illyést, és utánuk Adyt, Babitsot és Ju­hász Gyulát? Hol itt a logika? Millió jogos szakmai kifogást lehetne a könyv ellen felhozni, de nem szakmai folyóiratban jelenik meg ez a cikk, tehát amit eddig mondtunk, azt is csupán azért tettük, hogy jelezzük: a humán tu­dományok egyik legismertebb területe, az irodalomtörténet vagy nagyképűb­­ben, az irodalomtudomány így járatja le önmagát, és ezzel alaposan hozzájárul ahhoz, hogy a jelentősége egyre cseké­lyebb legyen. Egy valamit azonban még okvetlen szóvá kell tennünk, éspedig a legna­gyobb felháborodással. Ebben az 1096 oldalnyi könyvben egyetlen betű nem jutott a következő írókra (vagyis még a nevük sincs leírva): Gulyás Pál, Dutka Ákos, Oláh Gábor, Végh György, Kós Károly (!), Dsida Jenő (!), Bóka László (!), Szobotka Tibor, Fekete István (!), Pándi Pál, Pálffy Albert, Iványi Ödön, Csathó Kálmán, Justh Zsigmond, Tor­­may Cecil (!), Somogyvári Géza (!), Kosáryné Réz Lola, Erdős Renée, Pákoz­­dy Ferenc (sem a vásárhelyi, sem a kom­munista), Illés Endre (!), Sőtér István, Surányi Miklós, Harsányi Zsolt, Szalay Károly, Zászlós Levente, Bánffy Miklós (!), Rákosy Gergely (!), Ignácz Rózsa, Gyurkovics Tibor (!), Jókai Annak (!), Kolozsvári Grandpierre Emil, Berkesi András, Passuth László. A neveket voltaképpen találomra vá­logattam ki, ami azt jelenti, hogy egy módszeres utánanézéssel bizonyára még tovább lehetne folytatni. De az alapvető probléma a következő: az irodalomtörténet nemcsak esztétikai jellegű tudomány, hanem történeti is, amint az már a nevében is benne van. Ez pedig azt jelenti, mint azt már Horváth János is tanította, hogy az irodalom fo­galmát azért nem lehet egyszer s min­denkorra szóló érvénnyel meghatározni, mert nem az a kérdés, hogy mi és ma mit tartunk irodalomnak, hanem, hogy mi­kor és mit tartottak annak. Ezt nekünk, az utókornak, kutya kötelességünk tudo­másul vennünk, feltéve, ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket. Tehát semmiféle jogunk nincs ahhoz, hogy például egy összefoglaló irodalom­­történetben ne vegyünk tudomást Ber­kesi Andrásról, Passuth Lászlóról, Kós Károlyról, Dsida Jenőről vagy Jókai An­náról, Gyurkovics Tiborról csupán azért, mert nekünk nem tetszenek, vagy­is elítélő véleményünk van róla. Az iro­dalomtörténésznek tudomásul kell­ően-

Next