Kapu, 2013. augusztus (25. évfolyam, 8. szám)

INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

szatért az Érchegységbe, s Topánfalván elkezdte összegyűjteni a móc parasztokat a jobbágyfelszabadítás ürügyén. Eleinte békés tiltakozó akciókat szervezett, s gyorsan a környék mozgalmának egyik vezetőjévé vált, különösen a balázsfalvai oláh népgyűlésen való részvétele után. Radikálisan ellenezte a magyar forradal­márok követelését, azaz Erdély és Magyarország egyesülését (unióját), ami ettől függetlenül létrejött 1848. május 30-án. Július 11-én vált forróvá a hely­zet, amikor Magyarország kinyilvánítot­ta Ausztriától való elszakadását. Ekkor Iancu és az oláhok (osztrák ígéretek és uszítások nyomán!) nyíltan ellenünk fordultak, s véres összecsapások alakul­tak ki a magyar nemesség és oláh jobbá­gyaik közt. Iancu ekkor már nyílt szepa­ratizmust képviselt (azaz Erdély oláh bekebelezését), amit még az osztrákok is elleneztek, s a hegyekbe visszavonulva magyarellenes gerillafelkelésbe, mészár­lásokba kezdett. Azonban Bem József diadalmas serege ellen nem tudott komoly eredményeket fölmutatni, csu­pán a rombolásban és öldöklésben élte ki magát. Abrudbányán, Zalatnán, Nagyenyeden, Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken és Járán példátlanul kegyetlen és alattomos vendettákat, valóságos magyar népirtást rendezett a békés polgári lakosság soraiban. Többek között Vasvári Pált - a pesti márciusi ifjak egyik szószólóját, aki éppen követ­ségben járt a vidéken­­ is elfogták és fel­koncolták. Avram láncát a magyar for­radalom leverése után sem vonták fele­lősségre, de legalább leszerelték és félre­állították, ill. megfigyelés alá helyezték. Mellőzése, megaláztatásai miatt idegösz­­szeroppanást kapott, alkoholista csavar­góvá züllött, s élete végéig félőrültként, magányosan bolyongott a Kárpátok hegyeiben. Rövidlátó, önző, soviniszta politikájával nemcsak nekünk okozott súlyos károkat, hanem oláh testvéreinek is, mégis a mai Románia tele van a szob­raival, emlékműveivel, s nemzeti hős­ként tisztelik. 3.] Betyárbandák, lakotok, zsiványok a történelmi Magyarországon Itt is nagy a választék, ezért nem köny­­nyű megrostálni a mezőnyt, de elkerülhe­tetlen, hiszen a főhősünk eleve adva van, Rózsa Sándor személyében. Miközben a szelektálást végeztem, szemembe ötlött, hogy a hazai betyárvilág nagyjából a mai Csonkaország területére korlátozódik (Alföld, Bakony, Somogy, Mátra stb.), azaz a Felvidéken, Erdélyben és egyéb régi­ókban alig-alig mutatható ki ez a „devi­áns” életforma. Ennek okait persze most nincs módom kutatni, noha egyszer vala­kinek érdemes lenne alaposan megvizsgál­ni.­­Valami olyasmire gondolok, hogy ez a középső, viszonylag sík terület volt legin­kább kitéve a történelem viharainak, pl. az idegen hódítók betöréseinek. Jellegénél, domborzatánál, dúsan termő földjeinél, enyhe éghajlatánál fogva is ez a táj legalkalmasabb a megművelésre és a nagyállatok legeltetésére; márpedig a betyárok az alacsonyabb társadalmi réte­gekből, főként a zsellérek, pásztorok (csi­kósok, gulyások, juhászok, kondások), ill. a szénégetők, favágók, szökött rabok és katonák soraiból eredeztethetők.) Klasszikus értelemben a kisnemesi származású (Székely) Dózsa György (Dálnok, 1474? — Temesvár, 1514) nem tartozik szorosan a betyárok közé, inkább azok történelmi előképének tekinthető, álláspontom szerint. Gyerekkorát falujában töltötte testvére­ivel, apja halála után Makfalvára került. Mindig a vitézi pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, így később katonának állt. Több végvárban is szol­gálhatott (bár erről nincsenek adatok), mivel Szapolyai János erdélyi vajda 1513-as török elleni harcaiban lovaska­pitányként vett részt. A hadjárat után nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514­ február 28-án, a szendrői lovas szpáhik vezér­ével, az epeiresi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért II. Ulászló király kétszeres zsold és arany­lánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedé­lyezte, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen. Eközben Bakócz Tamás esz­tergomi érsek és szentszéki követ 1514­ április 9-én kihirdette a pápai bullát, azaz a törökök elleni keresztes hadjára­tot, melynek vezérévé Dózsát választot­ta. Május közepére az országban mintegy 40.000 fős paraszti had gyűlt össze, azon­ban szervezési hiányosságok, Bakócz visszakozása, a keresztes háború lefújásá­ra tett kísérletek, a nemesek ellenkezése és az akkor uralkodó viszonyok együtte­sen a felkelés kirobbanásához vezettek. Dózsa György, hírnevét igazolva sok diadalt aratott, és bár az egész országban kitört a lázadás, ő csak a keresztes sere­get irányította, a helyi zavargásokhoz nem volt köze. Bár a felkelők több helyen vereséget szenvedtek, ő seregé­vel elfoglalta a Maros menti várak több­ségét. Egészen a temesvári csatáig (1514- július 15.) nem szenvedett vere­séget, itt azonban Szapolyai beavatko­zott, és nagy csatában legyőzte a felkelő­ket. Dózsa György és Gergely testvére fogságba esett. Később mindkettőjüket borzalmas kínok közt kivégezték. A korabeli feljegyzések így írtak erről: „Először is tüzes vassal megkoronázták Györgyöt, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját kato­nái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak..., fogaikkal széttépték és felfalták.” A szeme láttára három darabra vágták öccsét, majd ezután bitófára függesztették. A hiede­lemmel ellentétben a trón, amelyre ültették, nem volt tüzes, csupán a koro­na, melyet a fejére raktak. A tüzes trón­ról szóló legenda csupán Petőfi Sándor (A nép nevében) költeménye után ter­jedt el széles körben. Dózsa György később az elnyomó főúri hatalom elleni harc jelképévé vált (lásd Ady és Petőfi verseit), bár a bolsevizmus alatt törté­nelmi szerepét túlhangsúlyozták (a kora­beli nemesi szemléletű, krónikások viszont leminősítették). Angyal Bandi (Borsod vármegye, 1760? - 1806. november), eredeti nevén (Szentmártonyi) Onody András, a legrégebbről ismert betyár. Felvidéki nemesi családból származott. Apja Onody András, anyja Olchváry Krisztina, akik Borsod egyik legkiter­jedtebb birtokával rendelkeztek. Gondos nevelésben részesült, gyermek­korát Sajószentpéteren töltötte, majd felváltva a család birtokain lakott. Legkedvesebb tartózkodási helye a dus­­nokpusztai major. Kétszer nősült. Első felesége Nyíriből való, az elszegényedett nemesi Angyal család leszármazottja. (Valószínűleg ragadványként innen kapta az Angyal nevet.) Első törvény­­sértéseit az 1780-as években követte el. A Hortobágyon gyakran megfordult gyanús alakok, kupecek, orgazdák között. Hajdúböszörményben 6 hétig tartják fogva, mire igazolja, hogy a város méneséből a saját lovait szakította ki. Először 1787-ben fogja el a vármegye, négy ló ellopásáért. Mire egy év múlva kihirdetik az ítéletet, elég sok bűncse­lekményért kell felelnie. Tizenkét ízben elkövetett tolvajlással vádolják, de csak hármat találtak ebből bizonyítottnak. Leghíresebb tette a karcagi, mezőtúri vásárok szétverése. Elég szigorú bünte­tést róttak ki rá: 8 évi börtönt, közmun­kával súlyosbítva. Kegyelmi kérelmére

Next