Református Reálgimnázium, Karcag, 1915
esetlenségek, szenvedések, viharok legsötétebb napjaiban is látja szemünk azt a fényt, mely hol fellobogó, hol alig-alig látszó, de végkép ki nem alvó lángjával nem szűnik meg biztatni bennünket a veszedelmekből való szabadulással. Történet és a saját tapasztalatunk egyformán hirdetik, hogy kicsiny kezdetnek is óriási következményei szoktak lenni , mégis mindig csak utólag szoktuk felfedezni ezt az igazságot. Valamely jótékony tündéri kéz minden kezdeményünk elején rózsaszínű fátylat borít szemünkre, még ha felhős égünk, azt is bearanyozza, hogy meg ne sejtsük a kitörni készülő vihar előjeleit, mert különben — ha előre látnák, mily következményeket zúdíthat ránk egy-egy kezdeményezésünk — tétlen tépelődésben múlnék el felettünk az idő ; az aggodalmaskodó gond szívná ki akaratunkból az erőt, mint a vérivó éji madár a rengetegben elaludt utasnak vérét. Minden halandó részére tartogat a sors a küzdelmekből, a szenvedésekből, a bajokból egy bizonyos adagot; azt épp oly biztosan el kell fogyasztanunk, mint a török közmondás szerint azokat a czipókat, melyeket a gondviselés elhelyezett számunkra életünk útjainak különböző pontjain. A hamleti lelkek tépelődése se hárítja el a rájuk váró feladatok nehézségeit, a szenvedéseket, aggodalmaskodó, vagy bizodalommal, reménységgel teli lélekkel, de mindenképpen rá kell lépnünk az útra, melyet a sors számunkra kijelölt. Mélységes emberismeretre mutat a Pandora szelencséjének mondája. A legnagyobb csapás, mit az istenek az emberre mérhetnek, az, ha a reménységet is elzárnák előle. Mert a reménység sokszor oktalan ugyan, a legtöbbször rá is szed, csalfa szájjal nevet felénk, de kedvet ad az