Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1993-01-28 / 1. szám
KÁRPÁTALJA Révész Imre (1859-1945) Munkássága alapjellegét, alapkarakterét életreszólóan meghatározta a bécsi festészeti akadémia szelleme, amit persze az alkotó eredendő tehetsége és érdeklődése színezett egyénivé. „Engem egész életemben a magyar élet érdekelt. Kisdiák koromban láttam a debreceni cíviseket, később, férfikoromban a szentesi parasztokat”. Mindebből csak rövid időre emelték őt ki friss párizsi élményei: „Párizsban akkor forrók voltak a napok. Akkor jelentkezett Bastien Lepage-zsal az egész új piktúra. Bennünket, fiatalokat, persze szörnyen fejbekólintott a plein air, sutba dobtuk a barnán festett képeket. Manetnak akkor volt éppen az első nagy gyűjteményes kiállítása s igen nagy feltűnést keltett”. Révész a század második felének gyermeke: szemléletét alapvetően az elbeszélés, a festői szüzsé, a falusi, paraszti témák kedvelése határozza meg. Alakjain „sok jellemzetesség, életből vett eredeti sajátosság” figyelhető meg. „A zsáner a kor divatja; az élclapok visszatérő figuráitól, az elbeszélések adomáin át a festmények érzelmes csoportozatáig ő az úr a polgári szíveken, a színműíró az ő jellegzetes alakjainak köszönheti sikerét, még az utcákon is öntudatos zsánerfiguraként áll a konstábler, kiabál a drótostól” (Halász Gábor: Magyar századvég. Bp.1944.29.). Már a kortársi elemző pontosan, az életkép-vonulatban tartja számon Révészt s azt írja (többekkel együtt) róla, hogy a „német parasztnovella árjában úszott”. A zsánert, a népies zsánert joggal rokonítja ő is az ellaposodott népszínműhöz (Diner Dénes József, 1901.). Ezt a jellegzetes beállításokra apelláló, népszínművesen könnyeden mesélő festői fölfogást jellemzi - többek között - az is, hogy a megjelenített alakokat, figura-csoportokat egymáshoz való viszonyukban, koregrafikusan meghatározott, lélektanilag is egymáshoz fűzött helyzetben mutatja be. A képi történésben az időbeliségnek, pontosabban a „kitüntetett pillanat” festői megrögzítésének van szerepe. E szemléletben fogant a Révész művek zöme (Csárdában, 1880; Egy kérdés, 1882; A baleset után, 1885; A törvény nevében, 1887; A menekülő /Dezertőr/ 1887; A beszámoló, 1894; Gyanús alak /Festő a faluban/, 1897; Dac, 1901.). Az alakok finom modellálása, a csoportfűzés és fénykezelés finomsága, a jelenet drámaisága a Menekülőn közvetlenül láttatják a csodált mester, Munkácsy közvetlen hatását. Petőfi kompozícióin a költővel való érzelmi azonosulni akarás szándéka s a szabadságharcos érzelmek éltetése egyaránt fontos. Petőfi képeinek és verseihez készített nagyszámú illusztrációjának centrális helye van az életműben is (Petőfi a nép között, 1884; Petőfi a táborban, 1886.) E munkáival nosztalgikusan idézi föl a népi szabadságharc költőjét és műveit. A magyar vidék, a falusi és tanyai élet rendszeres tanulmányozására alapítva születtek az alföldi szegény nép életét a maguk egyszerű valóságában, részletezetten bemutató életképek (Tengeri hántás, 1894; Az alföld /triptichon/, 1901-02; Hazatérők, 1900 k.; Mindennapi kenyerünket, 1902; Sátor alatt, 1903.) Révész „a magyar róna speciális szépségeit festi” (Új idők, 1901. dec. 15.) E temetikának legmagasabb szintű művészi megfogalmazása életművében a sztrájkra gyülekező agrárproletárokról, nemzeti munkásokról „fojtott szűkszavúsággal” és kiforrott realista eszközökkel megfestett vádló felkiáltás, a Panem! Révész a kritikai realizmus objektív, leíró voltát tudta ötvözni a pszichikai jellemzéssel legérettebb kompozícióján. Szinte egyműves festőként, egyedül a Panem! (1899) alkotójaként tartja számon a művészettörténet. Vallásos tematikájú munkái közül A hit (1895) drámaiságával emelkedik ki, míg egyetlen nagy falképén (1911-12, Szatmárnémeti, Gimnázium) a közös ájtatosság, a részletező-elbeszélő csoportfűzés a fontos. Arcképei sorában (Munkácsy arcvonásait is megörökítette) fontosak a reális önértékelést tükröző önarcképei és szegényember-képmásai, paraszt-portréi. Révész színek iránti vonzalma, a világos, kevert színek bátrabb használata néhány csoportképen (pl. Estefelé, 1890.), az ezekhez készült frissebb vázlatokon, valamint olaj (pl. veranda részletek) és késői pasztell tájképein tanulmányozható. Katonáskodó rajzoló-krónikása már nem lehetett az I. világháborúnak, néhány színes krétarajza mégis hiteles tanúságtétel a hazáért harcolt sebesültek mellett (Sebesült katona, 1915.). Révész legsilányabb produktumainak humorral leöntött, fölerősödött anekdotizmust mutató életképeinek (Táncoló cigányfiú, 1927; Az alku, Cigányok, Osztozkodás, Gyanús alak stb.) születését nemcsak szemléletének hanyatlása, hanem bizonyosan üzleti (kelendőségi) szempontok is befolyásolhatták. Az 1950-es években orosz nyelvterületen, Kárpátalján „realista mester”-nek, „népi festő”-nek tartották azon haladó festők közé sorolva egyúttal, „akik a forradalmi tradíciók őrzésére törekednek” (J.Sztasko, 1955.). A magyar művészettörténetírás az életképfestők, Munkácsy követői, legszűkebben vett tanítványai, a műcsarnoki festészet, az akadémikus naturalisták között regisztrálja. Aki a kezdeti történelmi tartalmat - több kortársával (Greguss Imre, Pataky László stb.) együtt - egyre inkább a zsánerképek részletező naturalizmusban oldotta fel. Rajzain, illusztrációin a műfajnak a századfordulón adott helyzetéből, kordiktálta feladataiból következően a részletező, a formák aprólékos körülírása és a mesélő, humoros beállítás egyaránt fontos (lásd a Petőfi illusztrációit. Kötetben: az Athenaeum 1900-as kiadása; Petőfi Sándor költeményei I-II., Athenaeum Kiadó, Bp.1907.). Révész illusztrált históriai cikket és történeti tájleírást (Deli.Thallóczy Lajos: Gyepűn innen, gyepűn túl! Bp.1898.), valamint részt vett az Osztrák- Magyar Monarchia írásban és képben ma Révész Imre: Tiszai halászok 18