Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1993-05-28 / 4. szám

17 KÁRPÁTALJA Kalandjaim az ukrán szabadcsapatosokkal Ma nyugalmazott állományú ezredes vagyok. A kalandjaim idején, 1944. július havában vezérkari szolgálatot teljesítő százados voltam, akit akkor a III. hadtest parancsnoksághoz küldtek ki vezérkari tapasztalatok szerzésére, de én kértem, hogy küldjenek az első vonalba, hogy ott szerezzek harci tapasztalatokat. Az ukrán nemzeti csapatokkal, vagy ahogy akkor mi neveztük őket, „ukrán szabadcsapatok”-kal ekkor kerültem érintkezésbe a Bisztrica környékén. Ezt nagyon szívesen írom le, 1. mert ezt eddig nem nagyon lehetett megírni. 2. mert akkor nagyon megkedveltem őket... Az első kaland Felvételi-védőállás kitűzésének és kiásá­sának ellenőrzésére küldtek ki. Az emberek egy nagyobb erdő szélétől kb. 100 méterre keletre ásták egész délután az árkot. Szeren­csére könnyű talaj volt. Én egy kis település erdő felőli szélén tartózkodtam és a fejemet azon törtem, hogy fogom az egységet a kb. két napot igénylő munka éjszakáin biztosí­tani, amikor valaki jelenti, hogy két német egyenruhás lovas jön az erdő felől és úgy gondolják, hogy velem akarnak beszélni. Én eléjük mentem. Az egyikük lóról szállt és megszólalt németül, hogy a parancsnokkal szeretne beszélni. A beszédjéből rögtön ész­revettem, hogy nem német. Mire ő: - Nézze,mi egész nap figyeltük magukat. Tudjuk, hogy magyarok, és hogy mire készí­tik az árkot. - Rendben van, de ez mennyiben érinti magukat? És egyáltalán kik maguk? - Nézze, mi ukrán szabadcsapatosok va­gyunk és mi szimpatizálunk a magyarokkal, mert ők is Sztálin ellen harcolnak - Hát ez igaz. De önök ki ellen harcolnak, ha pl. ellenünk nem? - Nekünk két ellenségünk van: Hitler és Sztálin. És ebben az erdőségben (mutatja) nagy erőink vannak golyószórókkal, géppus­kákkal, páncéltörő és tüzérségi lövegekkel felszerelve. - No,erre nem is gondoltam. De hát mit akarnak? - Szóval, az a kérésünk, hogy ne lépjenek be az erdőbe és ne zavarjanak bennünket. Mi sem zavarjuk magukat. Végezzék nyugodtan a munkájukat és legyenek meggyőződve, hogy a legnagyobb biztonságban lesznek Ez a kis település a barátunk És ha teljesítik a kérésünket és békén hagynak olyan nyugod­tan alhatnak az éjjel, hogy akár őrséget sem kell állítaniok Megegyeztünk?­­ Megegyeztünk! Baráti kézfogással búcsúztunk egymás­tól. Ők eltűntek. És én mondhatom, olyan nyugodtan talán azóta sem aludtam ki ma­gam mint akkor... A második kalandom néhány nappal ez­után történt, amikor egy megerősített zászló­alj erővel kelet felé haladva az első vonalat közelítettük meg a Bisztricán, egy általunk épített fahídon átkelve, hogy majd az első vonalban lévő fáradt csapatainkat felváltsuk. Két erdőség között kb. 800 méteres tisztás húzódott, amelynek közepén egy patak mel­lett halotunk élén a zászlóalj parancsnoká­val. Én az egyik század parancsnoka voltam a menetoszlopban, amikor a zászlóaljpa­rancsnok egy altisztet küldött, hogy jobbról, tehát délre az erdőszélen, a keresztirányban vezető út felől mozgolódást észlelt. Intéz­kedjem, és azonnal biztosítsam a zászlóaljat dél felől és foglaljak el tüzelőállást és ha kell lövessek, mert a tájékoztatás szerint itt sem­milyen csapat sem tartózkodhat... Én távcsővel tájékozódtam és „ismerős” német egyenruhásokat láttam. Elöl 3—4 lovas jött felém a kis patakon lévő hídon át... Előre üzentem a zászlóaljparancsnoknak és az előttem haladó század parancsnokának, hogy a balra lévő erdőszélre húzódva tartsa­nak 10 perces pihenőt... A lovasok közül az egyik felém jött és elég jó, de akcentusos németséggel rögtön a lényegre tért. -Nem vagyunk se németek se oroszok és a magyaroknak nem vagyunk ellensége, ha­nem ukrán szabadcsapatosok vagyunk - Tudom. - Honnan tudja ? - Pár nappal ezelőtt már találkoztam az önök embereivel és megértettük egymást. De önök mit akarnak tulajdonképpen? - Nézze, nekünk egy megerősített ezred­del át kell vonulnunk az északi erdőségbe. Azt kérjük hogy álljanak meg és adjanak nekünk utat, amíg áthaladunk.. Ha nem en­gednének átvonulni, kénytelenk lennénk ezt erőszakkal megtenni, mert még sötétedés előtt el kell érnünk úticélunkat. - Erőszakról szó sem lehet, de mennyi időt venne igénybe az átvonulásuk? -Kb. 1 órát. - Rendben van! Én a hátralévő egységeinket és a vonat­részt megállítottam, az intézkedésemet és annak okát egy értelmes karpaszományossal megüzentem a közben már nagyon idegessé lett zászlóaljparancsnokomnak. Az ukrán pa­rancsnok pedig intett az erdő felé, aztán meg­indultak. Közben elbeszélgettünk és szóról szóra ugyanaz hangzott el mint az első találkozá­somkor, hogy ők a magyarokat kedvelik, mert ők is Sztálin ellen harcolnak, de nekik a Hitler is ellenségük... Míg a csapatok a keresztúton vonultak, szinte meglepett, hogy milyen felszereltséggel rendelkeznek, úgy látszott, hogy nemcsak a németektől, de a fogságba került oroszoktól is szereztek fegy­vereket. - Mondja, tulajdonképpen miért gyűlölik annyira a németeket - kérdeztem ha egy­szer azok Sztálin ellen harcolnak? - Igen, a Wehrmacht-emberek egész ren­des katonák voltak de akik azután utánuk jöttek az úgynevezett hadi-közigazgatás, az förtelmes volt, azok mindent elrontottak pe­dig szinte felszabadítókként fogadták őket. - Hogy-hogy? - Lenéztek nem vettek emberszámba. Ki­hirdették több helyen, hogy ez német élettér és jó, ha felkészülnek arra, hogy áttelepítik keletre.­­ Megértem most már az elkeseredésü­ket. További jó harcokat és legyenek róla meggyőződve, hogy együttérzünk maguk­kal! Ja, igaz, tegnapelőtt két ukrán foglyot hoztak hozzám, mert nem tudtak egy szót sem németül és az emberek azt hitték, hogy orosz kémek. Van egy ruszin tolmácsom és azzal jól megértették egymást és elmondták, hogy kicsodák, és hogy felderítők voltak és az erdőbe kellene viszamenniök. El is enged­tem őket azzal, hogy de azután ne találkoz­zunk többet... - No, hát erről véletlenül tudok mert híre ment, hogy a magyarok milyen rendesen bántak velük: egyszerű magyar paraszt­­emberek fehér kenyérrel és szalonnával kí­nálták meg őket, így: „ Zabáljatok, ilyet még úgysem láttatok“. A parancsnok ezután előrement. Mi pedig kb. 3/4 óra múlva tovább folytattuk az utun­kat. Közülük sokan még integettek is. Ez volt a második kalandom. Túl szépnek tűnik? De igaz! A harmadik kaland ezeket megelőzően történt, mikor még a hadtestparancsnoksá­gon voltam. Egy német futártisztet kellett tolmácsolnom, aki nagyon furcsa kéréssel fordult a hadtestparancsnoksághoz. Azt kér­te, hogy adjon neki a parancsnokság kölcsön két kis magyar zászlót, amit a német helyett az autójára tűzhet, mert sürgősen hátra kell jutnia, az erdő pedig tele van ukrán csapa­tokkal, akik a magyarokat nem bántják. Másnap már vissza is jött és visszaadta a zászlókat. Még csodálkoztunk is rajta. Úgy látszik megfogadta... A negyedik kalandom szomorúbb körül­mények között, de pontosan tudom, hogy 1944. július 26-án történt, amikor 2 haslö­vést kaptam és egy oldalkocsis motorkerék­páros szállított hátra a tábori kórházhoz. A sebesültszállító egészségügyi kocsi súlyos sebesültekkel készen állt a magyar határon való hátramenetre, de nem akadt senki sem, ki kísérőként velük ment volna, mert „az erdő tele volt ukrán szabadcsapatokkal”. Én vállaltam a vezetést azzal a feltétellel, ha a sofőr mellé kötöznek és külön két kis magyar zászlót tűznek az autóra a magyar felségje­leken kívül... El is indult a kocsi még szür­kület előtt. Elég lassan haladtunk, mert a nagy sár miatt az út fadorongokkal volt ke­resztberakva; ez számomra szörnyű fájda­lommal járt, mert mint később kiderült,az egyik golyó még bennem volt... Egyszer csak egy tisztásnál az árokból három német katona ugrik elő és arra kérnek, hogy felkapaszkodhassanak a zárt, emeletes

Next