Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1993-05-28 / 4. szám

KÁRPÁTALJA Bízni a kegyelemben és a gondviselésben A vissza­tekintések és az ebből fakadó jö­vőképek felvázolásának időszakát éljük. Túlléptük-e már a felelőtlenség korszakát? Gondolom, velem együtt sokan megta­pasztalták azt a szédületes talányt, mely egy­­egy kisebbségben élő lélek mélyén fészkel évtizedek óta. Mindig éreztem a körülöttem mélyen járó - de kényszerből és az emberek érdekéből - eltitkolt szenvedélyeket. Tud­tam és biztosan sokan tudták, hogy e csend a szenvedélyek körül­­ „kényszer” csend, amely egyszer megnyilatkozik. Készültünk rá, nyugodt töprengő hangon végigmondani az elkerülhetetlen vallomást, ami nem támadást von magára, hanem más vallomásokat vonz. Valószínűleg nem egyedül vagyok azzal a véleményemmel, amikor azt hangsúlyo­zom, hogy a Kárpát-medencében élő határon túli magyaroknak kifinomult a hallásuk. Egy általam is kedvelt és nemrég olvasott hason­lattal éljek, ez olyan jelenség, amikor a halá­la előtt a Mester - a lelke még itt, de a teste már úgyszólván sehol - szép sorjában rátette a kezét négy kedvenc tanítványának a fejére: „Szétosztotta közöttük, amije maradt. Egyiknek átengedte a látás és hallás képes­ségét, a másiknak a szavak birtokát, a harma­diknak a szív erejét, ami az imához kell, a negyediknek a szellem hatalmát, ami a taní­táshoz szükséges.” Tehát, ők e mesteri örökség birtokosai. De visszatérve a konkrét tapasztalatokhoz, úgy gondolom - ők a sok hazugság és álság során - megtanulták az igazat szétválasztani a hamistól. Lelki törvény, hogy ha valaki a katasztrófa árnyékába lép, a szeme kinyílik a lényegre. A múlt dolgait is jobban tudja tisztázni. Tisztázni - aztán tovább menni. Nem bosz­­szúra esküdni, de semmit nem felejteni. A hallgatás felszíne alatt mindig ott szunnyad­nak a múlt kérdései, amit elkerülhetetlenül tisztázni kell. A történtek rögzítése és tisztá­zása után azt is el kell tudnunk dönteni, ho­gyan tudunk egymással élni anélkül, hogy egymásnak mennénk. Ezt is tőlük tanulhatjuk! Ha a bűn napvilág­ra kerül, lehetővé válik az, ami eddig lehetetlen volt, közelebb kerülünk a tényekhez, az embe­rek közötti távolság is feloldódik. A közelmúltban foglalkoztam Tollas Ti­bor, Kárpátalja sorsát érintő, történelmi hite­lességű költeményeivel. Az olvasó elnézését kérem, hogy talán ismétlésekbe is bocsát­kozva, visszatérek a témához, nem tehetek mást, azért, mert újabb tanúvallomásra akad­tam, a mélyen elhallgatott­­ nemzetünk sorstragédiáját idéző eseményekről. Valószí­nűleg ez nem véletlen, hanem az egymást összekötő véletlenek sorsszerű találkozása, a hitelesség erősítése érdekében. Az itt élők sokszorosan becsapott és meghazudtolt em­berek. Ők azok, akiket, vagy akik hozzátar­tozóját 2-3 napos munkára, illetve munkavállalási engedély kiadására hívtak be, és lett belőle 2-3 év, vagy életfogytiglan. Állítom, példaszerű embereket, de egyben a legnehezebb sorsú embereket nevelő vidék ez, névtelen mártírokkal, hősökkel. Nyilvánosan még az érintettek nem sokat beszéltek a Kárpátalján 1944-ben történt tra­gédiáról. Hallgassuk tehát az egyik szemtanút, Tol­las Tibor költőt, a magyarság e sorskérdésé­nek egyik legjobb ismerőjét, tanúját.­­ A kárpátaljai magyar férfilakosság 1944 novemberi elhurcolása a szolyvai ha­láltáborba, onnan a Szovjetunióba, majd nagy részük elpusztulása­­ ismeretlen volt a magyar közvélemény előtt. Pedig több tíze­zer ártatlan magyar tragédiájáról van szó, és ez hasonló a lengyel tisztek tömeges ka­­tyini kivégzéséhez, melyről újabb és újabb adatokat tár fel az ítélő történelem. A férfi­­lakosság elhurcolásán túl, erről is hallga­tott a mindenkori kommunista vezetés, hogy Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csato­lásakor a vásárosnaményi járáshoz tartozó Tiszahát 20 községében a háború befejezése után bevezették a szovjet közigazgatási rendszert és a Tiszát jelölték ki új határnak. „Több mint 40 évig hallgatnom kellett mindezekről... Lelkiismeretem azonban nem tudott nyugodni, hogy egy országrész magyar férfilakossága nagy része elpusztí­tásának és 20 magyar község elcsatolási kísérletének történetét magammal vigyem a sírba” - írja Tollas Tibor. Mindaz, ami a kívülállók számára csak tör­ténelmi példázat, a túlélőkben és családtagok­ban kiheverhetetlen sérelmeket hagyó élet. - Hogyan történt mindez? - kérdezem egy beszélgetés során gyermekkori ismerő­sömtől, akinek­­ sokunk által szeretett és tisztelt édesapját is elhurcolták. -Az 1944. évi szovjet bevonulás Ungvárra viszonylag csendben történt Nem volt semmi csak másnap. Élesen emlékszem, amikor éde­sapám berohant a „ rafandai " lakásunkba és elváltotta magát: bevonult Dzsingisz kán csa­pata! - mert úgy néztek ki. Akkor értette csak meg hogy a lélek elszakadhat a testtől Pufaj­­kában, nehéz csizmákban nyomultak előre, minden akadályt letaposva. Az Ung átkelésénél problémák jelentkez­tek. A már előzőleg felrobbantott hidat meg­kerülve, harckocsikkal próbálták átlépni az amúgy is gyorsfolyású folyót, amikor az hir­telen megáradt. Ez Isten csapása volt a „fel­szabadítókra", mert az átázott pufajkák megduzzadtak. Sokan odavesztek a hirtelen megáradt, örvénylő folyóban. Ez a bevonu­lás egyik rövid epizódja. Aztán jött a csalogatás, akkor még hittek az emberek, majd következett a „ kihirdetés ", hogy aki munkát akar vállalni és munkavál­lalási engedélyért folyamodni, itt és itt je­lentkezhet, gyors lesz az ügyintézés. Édesapám népszerű volt a városban, segítő­­készségéért és műveltségéért szerették és tisztelték. Egy nagy élelmiszer gyárat veze­tett. A jó barátok közül az egyik - áld az akkori focicsapat népszerű játékosa volt, így a hiteles információkhoz is közelebb kerül­hetett - figyelmeztette édesapámat, hogy ne tegye, ne jelentkezzen munkára, mert hazug­ság az egész. (Később már ezt a módszert is elvetették, csak gyűjtötték a férfiakat.) De nem, ő a többi emberhez méltóan ment, je­lentkezett, hiszen családjának további fenn­tartásáról volt szó (azt hitte). Az üzemünk ablakából figyeltem a besoro­lást A magyar férfiakat rögtön külön csoport­ba sorolták Édesapám akkor is - talán - elmenekülhetett volna (hiszen amikor a csalás kiderült, sokan szöktek meg a pincénken ke­resztül), mert román hivatalos papírjai voltak, löszén Erdélyből jöttünk Kárpátaljára. De nem, ő a többiekkel együtt maradt, nem tudom, akkor tudta-e már az igazságot Üzenetet kap­tam, hogy vigyek be neki meleg ruhát, néhány váltás fehérneműt Ezt még aznap megtettem, de már személyesen nem adhattam át Az ab­lakból figyeltem, hogyan csoportosítják őket, magyarokat, ruszinokat külön, mindenkinek más-más sorsot szánva. Szinte odafagytam a gyárablakhoz, moz­dulni sem mertem, kerestem édesapámat, míg végül ráleltem, s amikor kifordult a magyar férfiakból álló kolónia - összetalálkozott a te­kintetünk. Ez volt az utolsó titkos üzenetünk egymásnak, többé sohasem láttam. A további sorsát nem tudtuk követni, csu­pán két epizódról értesültünk Az első az a szolyvai hír volt. Az asszonyok megtudták, hogy Szolyván van a gyűjtőtábor. Batyujuk­ba élelmiszert, meleg ruhát és pálinkát cso­magolva útrakeltek Dupla-tripla pálinkaadagot gyűjtöttek azzal a céllal, hogy az őröket leitassák és a férfiakat kiszabadít­sák A vészhelyzet erejüket megsokszorozta. Naiv, de tiszteletet parancsoló tervük nem sikerült. A katonákat leitatták de férje­iket kimenekíteni nem tudták A legtöbbjüket - a kiéhezett, embertelen célokra felhasznált katonák - megerőszakolták A másik értesülés - évek múlva - az Urai­ból érkezett. Az üzenet úgy szólt lányának és feleségének• „Bocsássatok meg nem bírom tovább, meghalok.." Utolsó segélykiáltás, s mi tehetetlenek voltunk... A kimondott vallomás­­ hiteles történel­mi korrajz, felejthetetlen nemzeti tragédiáról tanúskodik. „...Túl a Tiszán húsz üres falu, mind férfi nélkül néptelen. Kárpátalján, jaj így kezdődött az eltit­kolt történelem...” (Tollas Tibor) Hiteles vallomások, amelyek nem táma­dásra születtek, hanem a további vallomások vonzására. Hiszek az igazság erejében, a szenvedés értelmében. „ ...Isten lassan, türelmesen fölszánt s el­kezdi belénk hinteni magvait..." Istenem add, hogy e szenteket termő vidék, névtelen áldozataival, sokat átélt szenvedéseivel megmaradjon az emberek tiszteletben tartott emlékei között, s az általuk elhintett vetés meghozzák gyümölcsét, szenvedésük ne le­gyen hiábavaló! Ha valaki megkérdezné, mit kívánnék örökségül ezektől az emberektől, szabadko­­zás nélkül azt válaszolnám: szívük erejét és szellemük hatalmát. Ortutay Mária „Isten fájdalmakkal, szenvedésekkel kovácsolja ki az embert. Lassan lágyít odáig, hogy formálódni tudunk a kezében. Rossz parlag vagyunk benőve gazzal. Isten lassan és türelmesen felszánt, s elkezdi belénk hinteni magvait. Istenem akármi lesz, adol hogy termést hozzak!” (Rónay György naplójegyzeteiből) 16

Next