Kassai Ujság, 1922. április-június (84. évfolyam, 75-146. szám)

1922-05-02 / 100. szám

Hüttner újra bíróság elé kerül Budapest, ápr. (Saját tudósítónktól.) Hüttner Sándor, akit Tisza István meggyilkolásában való bünrészes­­ség címén tizenkét évi súlyos börtönre ítéltek, jelenleg a Margit-körúti katonai fogház lakója. Az egykori tüzérfőhadnaggyal a tizenkét esz­tendei börtönbüntetéssel még nem végzett a földi igazságszolgáltatás. Az elmúlt év novem­berében megírtuk, hogy a honvédü­gyészség több feljelentés alapján széleskörű bűnügyi vizsgálatot indított Hüttner ellen a bolseviki rémuralom és a román megszállás alatti gaz­tetteinek felderítésére. A budapesti honvédügyészség hónapokon át folyt bűnügyi vizsgálat során megállapította, hogy Hü­ttnernek az októberi napokban nagy része volt a hadsereg forradalmasításában. Mint a katonatanács tagja sorra járta a kaszár­nyákat és a katonákat arra buzdította, hogy az engedelmességet tagadják meg. Kiderült, ami­ről egyébként már a Tisza-bűnper során is szó esett, hogy Hüttner a bolseviki rémuralom alatt Korvin-Klein Ottó egyik legbizalmasabb em­bere volt. A kommunisták véreskezű politikai főnyomozója a legkényesebb ügyeket bízta Hüttnerre, aki — mint a vizsgálat kiderítette — alaposan rászolgált a nagy bizalomra. Mint a bolseviki uralomtól sokat szenvedő hazafi fel­kereste Stenczel ügyvédet és Nikolényi rend­­őrfogalmazót, akiktől a bizalmas beszélgetés folyamán megtudta, hogy nagyszabású ellen­­forradalmi összeesküvés beavatottjai. Besúgá­­sára Korvin­ Klein azonnal letartóztatta a két ellenforradalmárt és forradalmi törvényszék elé állította őket. A „bíróság“ a kapott parancs folytán halálra ítélte Stenczelt és társát, akiket nem sokkal ezután a Markó­ utcai főreáliskola tornatermében sortű­zzel kivégeztek. Súlyos vallomást tett a vizsgálat során Barth­a Albert volt hadügyminiszter, aki elmon­dotta, hogy 1918 december 12-től a következő év márciusának végéig minden üldöztetését Hü­ttnernek tulajdonítja. Amikor egyizben be­kísérték, Korvin­ Klein tudomására adta, hogy jól ismerik viselt dolgait, mert Hüttner már „mindent“ felderített. A bűnperben tanúként szerepel Friedrich István is, akit Hüttner tar­tóztatott le és tartott fogságban. A nyomozás folyamán kiderült az is, hogy a megszállás alatt Hüttner a románok szolgála­tába szegődött. Borsod megye különböző hely­ségében besúgásai folytán sok derék magyar ember súlyos bántalmazásokat szenvedett. A honvédügyészség a vizsgálatot befejezte és ennek eredményeképpen felhajtás és zendü­lés miatt vádiratot ad ki Hüttner ellen. A hon­védtörvényszék előreláthatóan még a nyár fo­lyamán megtartja a főtárgyalást, amelyen Hütt­­nernek két főbenjáró bűnéről kell bírái előtt számot adnia. Génua, május 1. (Saját tud. táv.) Génuában az események nagyon cammogva haladnak elő­re. Aktiv munkálkodásnak eddig nagyon ke­vés az eredménye. Eddig csak az oroszok mutathatnak fel valamelyes sikert a Vatikán­nal való kibékülésében és a németekkel kötött szerződéseknek megvédésében. Sőt sokáig nagy izgalmat keltett az a hír is, hogy a né­met-orosz szövetségbe harmadiknak belép Japán is, de mára a japán külügyminiszter ezt a kombinációt erősen megcáfolja. A génuai konferencia homlokterében ma is a francia-angol ellentétek szerepelnek. Ha a jelek nem csalnak, akkor hinnünk kell azok állításában, akik a feszültség enyhülését hir­detik. Mindenesetre feltűnő, hogy az aláíró­­hatalmak összeilléséről már semmi szó sem esik, ami azt igazolja,­ hogy a nyílt szakítást úgy az angolok, mint a franciák kerülni óhajt­ják. Barthou különben elküldte Parisba Lloyd George béke­javaslatát Benes tervezetével együtt. Evvel a javaslattal a francia miniszter­tanács szombaton foglalkozott s örömmel lát­ta, ho­­gy a javaslat már nagy engedményeket tett a francia kívánságoknak, amennyiben el­ismeri a versaillesi szerződésből eredő kény­szer rendszabályok jogosultságát. Poincare is javaslatot tett. Azt kivánta ugyanis, hogy a nagykövetek értekezletét bízzák meg a német-orosz szerződés felülvizs­gálatával. A nagykövetek tanácsa azonban ezen felelős szerep alól kitért és a francia ja­vaslatot visszautasította. Annál is inkább, mert Lloyd George mintegy válaszul erre a javaslatra azt indítványozta, hogy a nagykö­vetek tanácsa Génuában üljön össze. Poinca­­ret ez a veresség annyira bántja, hogy a ka­marát a napokban összehívja, amely előtt fel­veti a bizalmi kérdést. Egyebekben a génuai konferencia egybe­­gyűlt tagjai állandóan azt lesik: Barthou el­­m­egy-e Párisba, vagy marad. Az ugyanis bi­zonyos, ha Barthou elmegy, akkor a konferen­cia holtpontra jutott, mert a franciák nélkül semmire sem mehetnek az egybegyűltek. Arra is számítanak, hogy ha Barthou hazamegy, Parisból nem engedik vissza Génuába, mert a francia politikusok elégedetlenek Barthou génuai szereplésével. Hírlik, hogy helyébe Barrere vagy más politikus kerül, de Barthou utódját is Párisból Poincare irányítaná. Végül felemlítjük ama reánk nézve érde­kes mozgalmat, amelyet a volt Osztrák-Ma­gyar monarchia azon államai indítottak, ame­lyek a gazdasági bizottság határozataival nincsenek megelégedve, sőt ezen határozato­kat magukra nézve sérelmeseknek tartják. Ezen mozgalomnak az a célja, hogy Génuába újabb konferenciát hívjanak össze az őket ér­deklő gazdasági kérdések megvitatására. A mozgalom pozitív eredményéről eddig még semmi hír sem érkezett. Límág— A génuai konferencia holtpontra jutott Barthouval elégedetlenek Párisban. 3: mé?l Portrék a börtönből Pillanatfelvételek az esküdtbirósági vádlottak­ padján. (Saját tudósitóinktól.) Az es­küdtszfélki tárgya­lóterem kapott padjai­­ lomhán terpeszikedne­k a szürike falak között. iA­ibi­rósági esmellm­­ényen, szigorú, festiényvonásu embereik. Bírák. Alkuk számtalan emberre mondták már­­ki az ítéletet: öt év . . ., tíz év . . . busz lév. lAMkne­k az igazság, a törvényes megtorlás nevében börtö­nök mélyére kell kküldeni­ embereiket. Úgy ér­zem, hogy leglehetetlenebb intézmény az es­­küdtbiróság. Embertelen.­­Nekik és, akiket ,ki­­kényszerütene­k az egyszerű életükből és ítél­kezniük kell. És embertelen azoknak, akik felett Ítéletet­­ mondanak, mert úgy érzik igazságtalan, hogy nem hivatott embertársaik irták­ meg őket. A padokban kiváncsi ibámész nép. Pikantériát leső asszonyok, borzalmas dolgokat haCH­am szerető férfiak. Ártatlan, sajnálkozó öregek és gyanús külsejű alakok . . . Április 24 . . . Weitzü­g ügy. Gyöngyösi er­dész megölte Welitzig­ardőmestert. Weitzügné szeretője a gyilkosnak. Az­­ izgalmas ügy .viha­ros menetekben to­rvelkedik. A teremszolga ásít az ajtó mellett. Gyöngyösi a gyifksos szuronyos őr mellett ül. Intellligens arcú, szép férfi. Fekete fürtös haja, fekete nyírott bajusza van. A sze­mei szúrósan, erősen néznek. Az arcán ott i­an az Emb­er, a Férfi a­karata, elszántsága. Min­dent bevall. Öl­. Igen. És a nehéz szónál­ ,nyu­godtan, fénylőn néznék a szemiai. A bíróságra unottan, de titsz­tetetten néz. És az asszonyra, a szeretőjére alázattal, b­őséggel. Férfi, alki ölt, aki be meri azt vallani, s aki nem rántja magá­val az asszonyt. . . . Ött évi börtönt kapott. Egy­­ kicslit mintha megijedt­­ volna. Csa­k egy pillanatig. Megint az erős, a bátor. Gyilkos, de férfi. Miikor kimegy végignéz a bánrész, suttogó százakon. Gúnyo­san. Átvezetik a börtönud­vaton, egy pillanatra felnéz az éjszakai csillagos égre. Tallin búcsú­zik a levegőtől, a Szabadtól. . . . És­­ eltűnők öt évre. . . . Április 26 . . . V­irtu­sos, korcsmás verekedés, amelynak talál tett a­­ vége. Tiipalk József pa­rasztgazda egy doron­ggall k­őbeverte a pajtását, aki ebbe belehalt. Italos volt és dühös. Még benne volt a „virtus“, hogy nem hagyja magát. A fogságtól megnyütt arcú ember. Csizmás, ráncos arcú,­­kidolgozott kezű paraszt. Vallalmn­ tisztelettel vegyes félelem van az arcán. Ahogy mondja azt, hogy „az ital az oka mindennek“, mintha végtelen, fájó megbánás tükröznék vé­gig az arcán. A tanúik váltana­k reá, hallgatja őket, most már tüzel az arca, ég a számé. Most megint a virtusos paraiszti. Nem igaz — vágja reá és­­ azután összeszorítot­t ajakkal ül. Várja az ítéletet. Órák murin­alk, óránként­i változi­k a paraszt arca. Megbánó, szenvedő, dühös, el­szánt. . . . Egy és három hónap. Vizsgálati fogság beszámítva. Látszik rajta, hogy számol magá­ban. És azt hiszem azt­­ számolta Ikn, mennyit kel­l még­­ ülnie. iFellerántja a vállát, elhúzza a szá­jat és­­ kivezetik a teremből . . . . . . Bezár­ódik a fegyveres őrök mögött az ajtó. Pár­­ hónapra eltűnt az ember, alki megölt egy másikat . . . Az StaS az oka mindennek... Április 27 . . . "Szándékos emberölés. Össze­veszett a falu i ké­t legénye és az együk átlíl­tólaig 1'esiffőr agyonlőtte a má­sikat. Színák Mihály a vádlott. Ahogy bevezetik a terembe, a vállas, erős legény végig néz a hallgató tömegen, a falujá­ból­ becsődiitékben. Mintha kérné őket valamire, így néz­­ hát a­­ szeme. Parasztiéig­én­y, alkit nem tudja felfogni, mi az ülni a börtönben, csak va­lami ösztönös félelem él a hatalom, a büntetés iránt. Ösztönös idegenkedéssel val, mintha a jól­ megmondoltság hangfogóját hordaná.­­Nincs semmi bizonyíték, igazán bitónak I kell l l­enni, alki igazán ítélni alkar fölötte. És végigüli a tár­gyalásit anélkül, hogy bármilyen részb­e m­éft bel­ső emóció föl­zendülése hajtaná a vért az arcá­ba. . . . Felmentették. )Még a I kön­nyebb­üllés 'sóha­ja nsam rebben e­l az ajkáról. Vájjon ilyen nyu­godt 'l­eft volna, Iha etté­k ás? De nem vollt­i bizonyiitéik. És miért ítélnék? Annak a llegénynek, alki meghalt úgyis mindegy már . . . Április 28 ... Hazaárulás, lengyel légió, a Propagacna iroda tanúi. És az emberek lelke elé fölvonulnak a hadbirósági fogházakban ülők százai. Az újságok hasábjai, amelyek tele voltak a légióval... Talán nem is volt olyan veszélyes az? Hiszen csak fát vágtak a tag­jai... ... Két vádlott. Az egyik Tirkonics János. Mint egy főiskolás. Hófehér gallér, simára fé­sült haj, katonaszövet­ből van a ruhája. És ti­zennyolc hónapja ül a börtönben. Mudrák Va­­szil a másik: írni, olvasni nem tudó, egyszerű ember. A szeméből látszik, hogy azt sem tud­ja, mi az állam, nemhogy ellene követett volna el bűncselekményt. Tirkanics élénk, nyugtalan szemmel tekint bíráira. Csakis oda. Másfelé nem is fordul. Egyszerű, jó Mudrák meg seho­vá sem néz. Csak a levegőbe. Talán onnan vár REGÉNYCSARNOK 1922. év A „KASSAI ÚJSÁG“ melléklete 7. szám MÁRTA (Regény) Irta: SÁNDOR IMRE. Endre járatosabb és kevesebb gőgis volt ha­sonló esetekben. — Azt kevésbbé. Hanem az öt krajcárért ve­szünk fehér kenyeret és megesszük nálad. — Ahogy akarod, Tivadarnál csakugyan elegáns volt a beren­dezés. A rézágyat fehér függöny takarta el, a falakon gobelinek és festmények és puha, nagy zöld szőnyeg borította a fényes-sárgára viasz­­kodt parkettet. Az ágy előtt tigrisbőr-utánzat. A kerek mahagóni asztal mellé ültek le a süp­pedő plü­skarosszékbe, úgy fogyasztották a barna papirosból a szép puha fehér kenyeret. Tivadar leseperte a morzsákat, a papirost a kályhába dobta, csengetett a szobalánynak és két pohár friss vizet kért. Azután egy elegáns keskeny dobozt terített ki az asztalra, melyben szalmavégű cigaretták voltak. — Parancsolj. Hátradőlve a karosszékben, eregették a füs­töt és diskuráltak. — Barátom. — mondta Tivadar — most na­gyon jó társaságban élek. Egy kúriai bíró fiá­val ismerkedtem meg, avval vagyok nagyon oda. Aztán a két Beleznay-fiú és urak a bel­­ügyből. Képzelheted. — Ezekkel vagyok együtt minden este az Olympban. Hát te hová szoktál árni? — Én? Tulajdonképpen sehova. A száját el­­mzta, egy pillanata elfogta a keserű tisztán­­átás és arra gondolt, hogy hát ő mivel dicse­edjéál? A fekete asszonnyal, akit egy katona­tiszt vett el tőle, vagy a szőke asszonnyal, akinek a szivéhez egy kétszáz koronás selyem­kabát vezet? Vagy avval, hogy holnap hiva­talba lép? Avval, hogy szakított az apjával, a tanulmányaival és ismeretlen, rossz mestersé­get vállal, amiért már holnap kap garast? És mindezt miért? A pesti élet gyönyörűségeiért? Hiszen mióta itt van Pesten, még színházban sem volt. Hát? Ezekért a... Hirtelen olyan ke­serű és gonosz, kimondó szavak tolultak az agyára, hogy ökölbe szorította a kezét az asz- Hivatal és egyebek Endre a bank terménykiviteli osztályába ke­rült. Ez az osztály nemrégiben alakult, a bank­épületben nem is volt számára hely, a szom­szédos lakóházban béreltek háromszobás la­kást, ott helyezték el ideiglenesen. Személyzet sem volt még sok benne. Az osztályfőnök, magas, kopasz, feketebajuszos mogorva ember,­­ állítólag épp olyan jó üzlet­ember, mint amilyen szigorú adminisztrátor,­ egy nagyon szorgalmas és igyekvő, de a pri­­vát,életben mulya és tökkelütött könyvelő, két gépírókisasszony és egy gyakornok. Ez utóbbi volt Endre. Az egyik gépírónő, Lázár kisas­­­szony, nagy, barna ideges és szeszélyes lány, már négy éves alkalmazottja volt a banknak, a levelezésből hozták át, mikor az új osztály megnyílt. Szédületes gyorsasággal tudott dol­gozni a gépen és ha nem volt munkája, órák­­hosszat diskurált az öreg szolgával kint a sötét előszobában. Ha Endre néha kiment egy dos­siers kikeresni vagy levelet másolni, akkor halkabbra fogták a beszédet. Csak annyit tudott mégis kivenni, hogy a másik gépírónőről, Mi­­senszky kisasszonyról van mindig szó. Ez a kisasszony nem járt be, mikor Endre belépett a hivatalba, beteg volt, már négy hét óta. Endrének fúrta az oldalát a titokzatosság, némi habozás után meg is kérdezte az öreg Já­nostól: — Mi baja a Misenszky kisasszonynak? A szolga legyintett a kezével. — Á, tuggya a fene. Az ilyen lyányoknál mindig elegyan valami. Ha fennhangon, a gépírószobában került rá a szó, akkor Lázár kisasszony csak í­gy mondta: — Az a ... nő. Endre ezt is megkérdezte Jánostól. — Miért haragszik a Lázár kisasszony a Mi­senszky kisasszonyra? — A, azt sose lehet biztosan kitűnni, hogy egy nő miért haragszik a másikra. Talán azér, mer­t Misenszkyt a Verődy miniszteri taná­csos úr protezsálja, it meg senki se ... Endre a helyzetet felismerve, helyes érzék­kel az öreg János protektorátusa alá menekült. János volt az, aki az osztályfőnökkel is go­­rombáskodott és Endrével szemben is a min­den kis istenteremtménynek kijáró türelmes­­séggel viseltetett. Este hat óra felé eldiskurál­ták a postát várva a rossz gázvilágításos elő­szobában és Endre harapófogóval szedegette ki az öregből a „helyzet“-et. Az első napon cigarettával is megkínálta, de a szolga elhárí­totta: — Ne faraggyon vele, Szentendrey. Lázár kisasszony eleinte kutyába vette ,,az uj praxi“-t, Endre meg még annál is kevesebbé a „szimpla gépb­álványt“. Miller, a segédkönyvelő csak a hivatali dol­gokra szorítkozott: ha hozzá fordult Endre, készségesen, halk hangú és nagyképű instruk­ciókkal szolgált, azután tovább rótta egymás mellé szorgalmas nyelvöltögetésekkel a magas­­szárú gyöngybetüket. Az első napok megfélemlítően hatottak End­rére. Recsegő, öreg íróasztalhoz ültették, fur­csa, megfoghatatlan rovatokkal ellátott blan­kettákat tettek eléje, meg iszonyú halom gyű­rött, poros és piszkos levelet, melyekből sze­mérmetlenül ágaskodtak ki kéken és feketén pi­­lilán és pirosan a cikornyás és kalligrafikus, magas és cingár, vastag és alacsony, tömör oszlopos betűkkel irt, hatalmas gyárak ké­ményfüstjébe, aranykalászos rónaság fölött úszó bárányfelhőkbe és a csillagos egekbe ve­tített, sohase hallott cégek, gyárak és rész­vénytársaságok nevei. Körülött pedig folyt tovább, mint Isten tudja mióta, mintha semmisem történt volna a meg­szokott munka: tárgyaltak, szaladgáltak, dik­táltak, az írógépen kopogtak, csilingeltek, is­meretlen idegen kifejezések, nevek röpködtek a levegőben, őrá pedig a kutya se nézett, meg­­gémberedve, görnyedten ült az asztalánál és piszmogott az írásokkal. Az első este öt órakor úgy érezte, hogy nem bírja ki a hátralévő órát. Felugrik és odavágja a tollszárat az osztályfőnök, ez elé a konok telegráfpózna elé, aki még tudomást se vett róla egész nap, csak annyit tett vele reggel, hogy odavitte a vézna segédkönyvelőhöz és azt mondta: — Szentendrey úr az ön segítségére áll. Az ő segítségére áll. Honnan tudja olyan biztosan ez a telegráfpózna? Még csak nem is őhozzá szólott. Az orosz cár biztosan nem oszt ilyen szigorúan parancsokat. Odavágja a tollszárat, nyújtózkodik egy borzasztó nagyot és bevágja az ajtót ezekre az undorító alakokra. És aztán? Mit tehet aztán? Hazamegy Ko­lozsvárra. Vissza Kolozsvárról... Az utolsó óra is eltelt és Endre rohant a De­libe. Amíg odáig ért, végig a korzón nem győ­zött elég lélekzetet venni. Mikor megpillantotta a jóleső villanyragyo­gásban Kovácsnét és a mellette ülő Ernát, mintha a szemét dörzsölte volna meg: egy­szerre szétfoszlott az agyáról az egész hivatal nyomasztó és ostoba álma. Aha, Erna is itt van. És... és egyedül. Nem, nem bizonyos. Talán későbben jön a hadnagy. — Eh, bánja is ő! Most már a szőke asszony a fontos. Igaz ugyan, hogy Erna holnapra ígérte, hogy £ (7)

Next