Kassai Ujság, 1923. január-március (85. évfolyam, 1-75. szám)
1923-01-02 / 1. szám
erkescfősség és*ijfedAiatai: KoSice-Kassa, Fő-utca 64. ifiszint. (Nemzeti szi^ezztl szemben.) Telefonszém: 185. *000000 Megüzenik naponta. oooooooo Petőfi Irta: Herczfig Ferenc. Egy éhezve gyászoló nemzet egy költőt nnepel. Százi esztendeje, hogy megszülest Petőfi Sándor.,’ Ha csak költő lett volna, akkor a jubiláns aj aligha csapna túl az irodalmi társaságok felolvasó teforce Mj Petőfi emlékezetein azonban m%,^j^ország szétszórt, bal magyarsága egyesül;lő több volt költői lángésznél: ifikarháziéja volt az örök magyar léleknek. Az ő jellemében a magyar faj minden erénye és hibája él,képletében a magyar ég és a magyar föld minden szépsége ragyog; dalaiban a Virágicaftág vére énekel, bong, zokog és viharzik .Életét a magyarors tette tüneményessé és tragikussá! Soha még nép !a Wfia’képmását nem átta hivebb tükörben, rÄ bk a magyarság Petőfi költészetének arany Hikrében. Ebben a csodálatos ifjubanji^i^mindössze huszonhat évet élt és ménsi ráért. hiogy beleirja levét a világirodalom3 halhatatlanjainak aranykönyvébe, önmagát becsüli meg a nemzet. Megbecsüld benne a saját nagyszerű művelődési kép*Míj|g$jt, ellenállhaatlan lendületét, a sa$^>bíjiteke árvaságát, mésztő vágyát a bolti^g%ág után és a sajt szivfájditóan szomorhi végzetét. A nemzetek sem élnek Csak kenyérrel. A borzalmas kenyérgondok közt vivődő magyarság komolyan veszi a költőjét, mert a költő is rettenetesen komolyan vette a nemzetét, midőn lábai elé ontotta lelkének minden kincsét és végül szivének vérét. Más népcsaládok is egy-egy ifjú hős alakjában testesítik meg a nosztalgiát, amit az élet, az emberi nagyság iránt éreznek. A hellének Achilles, a germánok Szigfrid legendás alakjában. De ezek a költői képzelet ködös teremtményei és csak a magyarságnak jutott osztályrészül, hogy Achillese és Szigfridje mint nagyszerű valóság futotta meg üstökös útját a halhatatlanság felé. Többször is, több felől is el akarták vitatni a magyarságtól legmagyarabb költőjét. Hol a szlávok, hol a nemzetköziek. Mi azonban testvéri szeretettel köszöntük a szlávokat. Ha a költő, aki düó csillagot ragyog a magyar alibid égboltján, a véretekből való, akkor foga vagytok irtva a magyarsághoz. A világpolgároknak pedig azt mondjuk: Adjatok nekünk világpostápr-kürt, jakik a Talpra magyart éneklik nekünk !k meghalnak a földért és mi megközörttzük a világszabadság zászlóit! Petőfi hétvárosi sírban A Petőfi centennáriumot Kassa városa méltó keretekben fogja megütni. Az összes ünnepségek a színházban fognak lefolyni és itt minden a nagy költő munkásságával kapcsolatos. A Petőfi-hetet az Iparoskör, a Kassai Társaskör, a Kazinczy Társaság, a Keresztény ‘Társadalmi Kör, a Polgári Társaskör, Felfegó üldön és szintársulata együttesen rendezik. A Petőfi-hét részletes műsora a következőrt ®iföfi Január 1-én este fél 8 órakor: János vitéz (Biller Irén felléptével). Bérletszünet. ? Január 2-án: János vitéz (A bérlet). Előadás előtt dr Sziklay Ferenc tart bevezető beszédet Január 3-án 7 órai kezdettel: Petőfi. Szávay Gyula és Géczy István alkalmi színdarabja 8 képben (B bérlet). Január 4-én 7 órai kezdettel: Petőfi (C bérl.). Január 5-én fél 8 órakor: Coriolanus. Shakespeare tragédiája Petőfi fordításában (D bérlet). Előadás előtt Keller Imre tart felolvasást. Január 6-án d. e. 11 órakor: Ünnepi matiné. Január 6-án d. u. 3 órakor: János vitéz. Január 6-án este fél 8 órakor: A költő és a halál. Herczeg Ferenc ünnepi szinjátéka. 11. Tündérlak Magyarhonban. Énekes népszínmű. A Petöfi-hét minden előadására árulja a jegyeket a színház elővételi pénztára. Minden jel arra vall, hogy a város közönsége a Petöfi-hét ünnepi és díszes lefolyását azzal biztosítani, hogy az előadásokon megyek és azokon üldözik nagy kittünk emléké- FELELŐS SZERKESZTŐ: D11- KÖVES ILLÉS Előfizetési díjak helyben és vidéken: Egy egész évre 216 korona* félévre 108 korona* negyedévre 54 korona* egy hónapra 20 korona. — Egyes számára 1 korona. Poincaré és Magyarország világpolitikai helyzete Páris, december végén. (Saját tudósítónktól.) Általános érdeklődésre tarthat számot a kérdés, hogy minő politikát folytat a francia kormányelnök a magyar kérdéssel szemben, mely mindinkább kezd nemzetközi és európai kérdéssé fejlődni. Államférfiak magatartása felől jósolgatni mindig kockázatos, már csak azért is, mert az igaz államférfi magatartása mindig a pillanatnyi helyzethez és a szükségszerűséghez alkalmazkodik. Ha a fenti kérdést magának Poincarénak adnók fel, bizonyára ő maga sem tudna határozott választ adni, legfeljebb azokra az általános alapokra hivatkozhatnék, melyek egész politikai múltján végigvonultak. Az alábbiakban éppen ezeket az alapokat igyekszünk a magyar olvasó elé tárni, mindenütt a legnagyobb tárgyilagosságra törekedve, annyira, hogy az alábbiakban voltaképen csak nyilatkozatok, hírlapi cikkek és brosúrák egészen hű idézésére szorítkozunk. Poincaré politikája a magyar (akkoriban még osztrák—magyar) kérdéssel először 1912-ben, a marokkói krízis, illetve az azt követő algesirasi konferencia alkalmával kerül közelebbi kapcsolatba. Az akkori világpolitikai helyzetről tavaly Philippe Crozier, Franciaország volt bécsi nagykövete közölt feltünést keltő cikket, melynek nyomán közte és Poincaré között hirlapi polémia indult meg az Éclair és a Revue de France hasábjain (1. Eclair jun. 12—18. és Revue de France junius). Az alábbiakban ennek a vitának részleteivel ismertetjük meg az olvasót. Crozier Poincarénak szemére hányta, hogy 1912-ben, amikor pedig alkalma lett volna Ausztriát és Magyarországot a francia állásponthoz közelebb hozni, Németországtól elszakítani és ezzel a világiébólyt megakadályozni, „európai" politika helyett „balkáni“ politikát folytatott az orosz szövetséges kedvéért és ezzel a magyar-francia közeledés útjának lehetőségét elvágta. Crozier cikkében Aerenthal grófnak egy diplomáciai jegyzékére céloz, melyet ezen közeledés bevezető lépésének tüntet föl. Igaz ugyan, hogy Aerenthal ebben a jegyzékben csak közgazdasági közeledésről (rapprochement economique) tett említést, nevezetesen arról, hogy a francia pénzpiacot nyissák meg a magyar kölcsönök fölvétele számára, de Crozier szerint ez a közgazdasági közeledés — ezt bécsi tapasztalatai alapján tudja — nagyon sikeres diplomáciai pourperierk lehetőségét nyitotta volna meg, melyeknek következménye Crozier szerint a monarchiának egészen új külpolitikai orientációja lett volna. Ez Crozier tétele. Poincaré Crozierrel szemben a következőkkel válaszolt: 1912-ben, amikor Algesirasban a megegyezés Németország és Franciaország között létrejött, a monarchia csak az esetben volt hajlandó ehhez az egyezményhez hozzájárulását megadni, ha Franciaország magyar kölcsön kibocsátását engedélyezi a párisi pénzpiacon. Poincare azonban egyetlen lépést sem engedett álláspontjából, úgy, hogy végül is a monarchia volt kénytelen engedni és feltétel nélkül elfogadni az algesirasi egyezményt. Poincaré szerint ő nem fogadhatta el Ausztria álláspontját, mert az szerinte nem volt őszinte; semmi sem bizonyítja szerinte azt, hogy a gazdasági közeledést diplomáciai közeledés is követte volna. Álláspontjának igazolására hivatkozik Crozier utódjának, Saint-Aulaire bécsi követnek (aki jelenleg Franciaország londoni nagykövete) jelentésére, aki osztrák-magyar kölcsön tervéről még elitélőbben nyilatkozik, mint maga Poincaré és mint de Selves, egykori francia külügyminiszter. Szerintük ugyanis az osztrák kölcsön terve semmiféle politikai garanciát nem foglal magában, diplomáciai tárgyalásokat pedig a közeledés érdekében egyedül e garanciák birtokában lehetett volna megkezdeni, ily garanciákat azonban a Ballplatz sohasem ajánlott föl, tehát Poincaré megállapítása szerint a monarchia sohasem mutatott hajlandóságot, hogy a hármas szövetségtől elhajoljon. A kölcsön pedig egyenesen veszedelmes lett volna, mert a francia tőke által nyújtott eme anyagi segítséget a monarchia nyilván katonai fegyverkezésre használta volna föl s mivel nemcsak a saját, hanem Németország hadiikészülődéseit is segítette volna, végeredményben Franciaország saját maga ellen fegyverezte volna föl ellenségeit . A Poincaré—Crozier-vita a francia politikai sajtóban nem keltette föl azt az érdeklődést, melyet megérdemelt volna. A kommentárok közül az alábbiakban Yvon Delbosnak, a radikális Ere Nouvelle szerkesztője cikkének gondolatmenetét ismertetjük röviden (Ere Nouvelle, Rappel jul. 6). Delbos a vita eredményeit és tanulságait a következőkben foglalta össze: Senki sem vetheti Poincaré szemére, hogy igyekezett a francia-orosz szerződést fentartani és hogy félt attól, hogy maga szolgáltatja a monarchiának azokat az eszközöket, melyeket Franciaország ellen használhat föl. Mindezek ellenére egyáltalán nem bizonyos, hogy Croziernak ne lett volna igaza. A monarchia Algesirasban Franciaországot támogatta, minek fejében Franciaország elnézte Bosznia és Hercegovina annexióját. Ami Aerenthal jegyzékét illeti, bár ügyetlen és nehézkes és kétségtelen azzal a hátsó gondolattal íródott, hogy elsősorban a kölcsön elhelyezését segítse elő, mégsem bizonyos, hogy esetleg gazdasági előzékenység fejében Ausztria külpolitikáját nem lehetett volna lassanként befolyásolni. A kérdés lényege azonban Delbos szerint az, hogy Poincaré elsősorban nem Franciaországra, hanem Oroszországra való tekintetből utasította vissza már eleve az Ausztriához való közeledés gondolatát. „Oroszországért és csak Oroszországért!“ Poincaré ezt nyíltan elismerte. Aki szemére hányta mindig Briandnak, hogy leborult Lloyd George előtt, az az ember akkor a cár előtt borult le. Yvon Delbos úgy találja, hogy Poincaré diplomáciájának hibája, hogy nagyon is merev, nagyon is bizonyos eleve meghatározott alapelvekhez igazodik, melyektől semmiképpen sem akar eltérni. 1912-ben Poincarénak adva volt a francia-orosz szövetség, mely után mereven haladt. Ez a francia szempontból nyílt és férfias politika Poincarét a közvélemény szemében nagyon népszerűvé tette. 1913 február 18-án a francia köztársaság elnökévé választották. Egy év múlva, 1914 március 10- én Guillaume báró, Belgium párisi követe a következőket jelentette Brüsszelbe: „Poincaré ur, aki Versaillesben nemcsak a köztársasági, hanem a parlamenti közép- és jobboldal egy részének választottja volt, magas hivatalának első hónapjai alatt a kamara konzervtiv elemeinek szinte bálványa volt. Csak reá esküdtek és konzervatív hajlandóságaiba a legnagyobb bizalmat helyezték. Lasankint azonban a helyzet megváltozott ...“ Idézzük ezt a jelentést annak bizonyítására, hogy amint 1913-ban Poincaré a francia közvélemény nagy részének támogatását bírta politikája számára, ugyanúgy reméli ugyanezen politika számára 1922-ben is a francia nemzet támogatását. Közben kitört a világháború. Poincaré szerepéről a háború kitörésében egész kis irodalom szól már. Mi erre nem akarunk kitérni. Egy szempontra talán mégsem fölösleges rámutatni. Arra t. 1, hogy ha Poincaré diplomáciája egyetlen gondolattól volt megbűvölve: Franciaország Németországhoz való viszonyától. A monarchia csak másodrendű érdeklődést jelentett számára és erre vonatkozólag elismerte és alávetette magát Oroszország elsőrendű érdekeinek. Ez a szempont nyilvánvalóan felismerhető az első háborús évek elnöki politikájában. 1916 november 22. és 1917 október 12. közé esik az az időszak, mikor Franciaország a monarchia iránt közvetlen érdeklődést tanúsított, ebbe az időszakba esik I. I. Károly király különbéketörekvéseinek terve. Az alábbiakban Sixtus hercegnek „L’offre de paix sépare“ c. könyvének adatait szigorúan követtük. A kezdeményezés 1916 december 5-én történt meg Károly király részéről. Erről Sixtus herceg William Martin útján rögtön értesítette Poincarét, akinek ebben az ügyben számos megbeszélése volt. A különbéke tervébe beavatták Jules Cambont is, aki azonban hivatkozott arra, hogy a szövetségesek már szerződést kötöttek, melyeket végre kell hajtani. Ezeknek értelmében Olaszországnak meg kell kapnia Triesztet és Trentinót, Romániának Erdélyt, Szerbiának pedig Bosznia-Hercego-