Katholikus Hetilap, 1873 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1873-09-11 / 37. szám
366 Emlékei 1865. márczius 17-ére.« Oldalt e fölirattól ez üdvözletét olvashatni : »Regina martyrum, Auxilium Christianorum o. p. n.« (Vértanuk királynéja, keresztények segítsége, könyörögj érettünk). Fölemlítjük ezen szobrot, mert rendeltetése egy a a japáni egyház újjászületésére vonatkozó fontos eseményt megörökíteni. Addig a hitküldéreknek nem sikerült belföldi keresztény községekből tudomást szerezni, nehogy a hittérítés művét veszélyeztessék, a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniok, nem csupán a japáni hatóságok ébersége, hanem még inkább az európai consulok majdnem ellenséges hangulata miatt, kiknek szemében a kereszténység nagyon alárendelt jelentőséggel látszott bírni. Azonban a hittérítőket nem sokára a legörvendetesebb felfedezés lepte meg. A gondviselés erre a nagasakii templomot választotta ki. Említett 1865. márczius 17. délután felegy felé volt, midőn a templom előtt tizenkét egyén várakozott. »Őrangyalom sugalmára — beszéli Petitjean — hozzájok mentem és fölnyitottam nekik az ajtót. Alig voltam közelekben, három 50—60 éves nő térdre bocsátkozott, s igy szólt : »Mindnyájan, kik itt vagyunk, úgy érzünk, mint Ön.« Kérdésemre, hovávalók, egy falut neveztek meg s hozzátévék : »Nálunk mindnyájan úgy éreznek, mint mi.« Mily örvendetes meglepetésvala reám nézve, midőn különféle kérdéseket intéztek hozzám Istenről, Krisztus Jézusról és a Bold. Szűzről! Mihelyt meglátták az istenanya képét a Jézus gyermekkel, elbeszélték, hogy néhány hónap előtt miként ülték meg Krisztus születése ünnepét, kérdezték, hogy nincs-e most a böjtnek épen tizenhetedik napja; sz. Józsefről is megemlékeztek. Közepette a kérdéseknek és örömnyilvánításoknak, egyszerre elnémultak, midőn a közelben lépéseket hallanak. De alig vették észre a jötteket, midőn örömtelien fölkiáltanak : »Ezek falunkbeliek, úgy éreznek, mint mi.« Noha ez örvendetes fölismerést a pogányok előtt gondosan el kellett titkolni, mégis hire futótűzként terjedett el a keresztények között. Nagyheti csütörtökön és pénteken templomunkat mintegy 15,000-en látogatták, lakházunk szintén ostromnak volt kitéve. Májushó elejéig kiviláglott, hogy Nagasaki közel környékén mintegy 2500 keresztény lakik. Május 15-kén egy szomszéd szigetről Péter nevű katecheta vezetése mellett érkezett meg egy karaván. A katecheta közlé velünk , hogy Japán minden vidékén vannak még keresztények, kik azonban vallásukat titkolni kénytelenek. Beszéd közben meg akart győződni, vájjon igazán a régi hitküldéreknek utódai vagyunk-e. »Nincsenek gyermekeitek?« kérdé félénken. »Oh igen, volt a válasz, ti és keresztény testvéreitek és Japán minden pogányai a gyermekek, kiket nekünk a jó Isten adott; más gyermekeink nincsenek, mert a papnak szűz életet kell élnie.« E válaszra Péter magán kivül volt örömében. Úgy látszik, a régi hittérítők a keresztényeket három ismertető jelre figyelmeztették, melyeknél fogva az apostoli küldetésben lévő missionáriusokat más vallásu hitküldésektől megkülönböztethessék. Azon kérdésen kívül, melyet Péter intézett hozzánk, gyakran még ekettőt hallottuk: elismerjük-e a romái pápát az egyház fejének, és tiszteljük-e Isten anyját. Naponkint több ily látogató keresett föl bennünket. Noha a hithüldérek mind maguk a legnagyobb mértékben óvatosak voltak, mind arra a keresztényeket is figyelmeztették, noha egyelőre lemondtak arról, hogy a keresztényeket községeikben meglátogassák, bár ezt azok nagyon óhajtották , mindamellett a hatóság előtt nem maradhatott eltitkolva, hogy a japániak a templomot sűrűn látogatják. Ki is vehette rész néven a jó keresztényeknek, hogy az oly soká nélkülözött vallási vigasz fölötti örömükben a kellő óvatosságról megfeledkeztek ? Ekként a rendeletek, melyek a belföldieket keresztény templomok látogatásától eltiltották, megnyittattak. A templomlátogatás mindamellett folyton tartott, gyakran 50—60 órányi távolságról is jöttek. Mindinkább kiviláglott, hogy a két, kath. tan és vallásgyakorlat, amennyiben ez utóbbi papok nélkül lehetséges volt, teljes tisztaságában föntartotta magát. A régi hitküldérek, kik először 1548 óta hirdették Japánban az evangéliumot, papok hiányában fiatal embereket segédekké (dojuku) képeztek. 1604-ben Japánban ily segédek száma 260-ra ment. E segédek utóbb vagy mint laiástestvérek valamely rendbe léptek vagy világi katecheták maradtak; említett évben ez utóbbiak száma 160-ra ment. Míg ezek a fontos egyházi cselekvényekre előkészíttettek, tartottak még bizonyos számú egyházi szolgákat, kiknek szintén fontos szolgálatokat kellett teljesíteniök. Ez utóbbiak 1604-ben Japánban 360-an voltak. Azonkívül majdnem egész Japánban keresztény egyletek (congregatiók) voltak elterjedve, melyek főnökökkel birtak, kik gyakran összegyülekeztek, hogy egymást kölcsönösen oktassák és erősítsék. Ekként ezen rendkívüli szervezet által maga az isteni gondviselés a japáni egyházat a papoknak majdnem két századig tartó teljes hiányára látszott előkészíteni. Hogy menynyire megy a jelenleg egész Japánban élő keresztények száma, még nem bizonyos. 1861-ben Pemberton Hogdson volt angol consul Japánban ezt írta: »Valószínűleg magában Jesso szigetében több van nyolczvanezer embernél, kik titokban keresztény elődeik cultustárgyait és könyveit megőrzik, és vallásukat rejtekben még gyakorolják. A japániak értelmes faj ; bevallják, hogy vallásuk semmit sem ér, és ha a kormány megengedné, a róm. kath. vallást lelkesedéssel üdvözlenék és egyhangúlag elfogadnák.« Átlag Japánban jelenleg mintegy 200,000 keresztény lehet. Midőn IX. Pius e hirt hallá, örömkönyeket ontott. 1866-ban sok mindenféle történt, miből közeledő vihart lehete jósolni, így például egy sajkát, melyben keresztények voltak, letartóztattak, a bennlevőket elfogták, és illetőségöket be kell vallaniok. Bizonyos tisztviselő egy keresztény falu elüljáróit magához rendelt, és nagy szerencsétlenséggel rémítette őket, ha a keresztény templomot ezután is fogják látogatni. Az ily esetek legkevesbbé sem csökkentek a keresztények bátorságát; még gyermekek is jöttek, és megbérmáltatni kívánták, hogy e szentség által hitek bevallására erőt nyerjenek. A hitküldérek bátran, s habár a legnagyobb titokban folytatták apostoli működésöket Petitjean igazgatása alatt, ki eközben apostoli vicariussá neveztetett, és