Katholikus Hetilap, 1874 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1874-07-16 / 29. szám

292 éveken át az örök álom első perczéig folyton birta népe osztat­lan tetszését s hódolatát. Jules Janin az összes európai journalisztikában vezérszere­pet játszott; ő volt a később egész világhirlapirodalom által elfo­gadott feuilleton megalkotója. A franczia többé kevésbbé ismert s ünnepelt feuilletonisták, ha lehet igy szólani, egytől egyig az ő kezei alól, az ő iskolájából kerültek ki s köztök egy sem tudta mesterének babérjait kétségesekké tenni, egy sem ért közelebb mint szellemi trónja zsámolyáig s mindeniknek időszakos hite csakis azon fokban nőtt, amennyiben a szellem nagy mesterét megközelítheti. Hogy a széptani elemző bírálat, mely eddig egy boncztanár pedantériájával a szép fölérzésének rovására történt, minden alapossága mellett lehet könnyed, kellemesen folyó, a szellem finom zamatával fűszerezett, azt Jules Janin mutatta meg. A műbírálat eme hangját ő szólaltató meg legelőször, bebizonyítva, hogy tudomány, műveltség és szellem el nem téveszti hatását, úgy nem az aesthetice képzett szak­férfiakra, mint a műveltség különböző fokain álló. Ízlés-, gon­­dolkozás-, érzület- és véralkatban különböző nagy olvasó közön­ségre. Szini bírálatai, mint a sírja felett szónokló Cuvillier- Fleury kiemelt, Lucian finom és éles elméjére, erkölcsi vázlatai Addisonra emlékeztetnek. A legkeményebb nyelvet lágyan és simán tudá kezelni s az Augustus korabeli költészet báját s fenségét korunkba varázsló át. Jules Janin úgy írt, mint a madár énekel, a liliom virágzik. A kritikusok fejedelmének nevezték őt, pedig még több valt, Jules Janin király volt szellemgazdag, könnyen folyó irodalomban. Mindazonáltal fel­adatát önmaga komolynak tartó, volt irályának jellemében valamely emelkedett, lehet mondani szigorú vonás. Egy közön­séges műkedvelő az elkényeztetett s bírálni szerető Párisban nem tudta volna magát oly sokáig föntartani, Jules Janin kritikai tolla mindig megtette kötelességét. E toll tudott harapni is, de a sebek, melyeket ütött, hamar gyógyulának. Mint az orvos, ha a beteg részt csak késsel gyógyíthatja, sebet ejt, de legottan megadja a gyógyulás módját s eszközeit. »Jules Janin eredeti jelenség volt, — olvassuk másutt, — azt hitte hogy epikus, pedig stoikus vala. Mily nemes türelemmel viselé az utolsó évek szenvedéseit. Fájdalmát csak egy mosoly árulta el. Midőn egy napon valamely barátja meglátogatta s látta őt odaszegezve karszékéhez, nem tarthatá magát vissza, hogy panaszának kifejezést ne adjon e tantalusi mozdulatlanság fölött, Janin így válaszolt: »Mit akarsz? Igaz, hogy mozdulni nem tudok, de e karszékemből itt az egész többi világot mozgásba hozhatom.« Jules Janin már a két utolsó évben nem dolgozott többé. Teremtő lelkének emez erőszakos pangását ecsetelik Cuvil­­lier Fleury szavai: »Két év óta barátunk halottnak látszott; úgy látszik, hogy már meghalt­ a világnak, az akadémiának, — ő nem irt többé. Pedig írni annyi volt előtte mint élni. Orvosai tollát szigorú hallgatásra ítélték. Hogy physikai életét meg­mentsék, moraliter szivén találták őt. Midőn a Journal des Debats-ban negyven év után először látta az olvasó közönség Jules Janin feuilletonját hiányzani, — így kiáltott föl: »Jules Janin meg fog halni!« Igazat mondtak. Ki nem ismeri brilliáns írói működését, melynek kezdete még 1828-ba nyúlik be ? Ezen idő alatt kimerülhetlennek látszott. Szellemgazdag, szerencsés, folyton szolgálatkész, elragadó, szinpompájában hasonlíthatlan, minden izében eredeti dictiója az, melylyel minden olvasóra varázshatással van, s melylyel mindenkit ellenállhatlanul magá­val ragad.« Még halljuk rövideden a »Journal des Debats«-t, melynek hasábjain aratta Jules Janin negyven éven át dicsőségét. John Lemoinne a nevezett lap örök hirű hősének emlékét a több közt következő sorokkal kiséri: »Volt alkalom, midőn Jules Janint, mint irót úgy ítélték meg, hogy könnyelmű irálya van, ezt azért mondták, mert nem volt unalmas. De minden könnyedség s látszólagos köny­­nyelműség mellett mily tiszta ítélet, mily egészséges, ép érzés, mily villámgyors fölismerése az értéknek, jelentőségnek, mily éles magába szívása egyes jelenségeknek jellemzi őt ott, hol szemléletre alig rendelkezhetek egy rövid órával! Vádolták őt azzal is, hogy fölötte toleráns, csupán csak azért mert jószivű volt, s nem tudott rósz akaratú lenni, már mint pusztán rosz akaratú. Ha arra került a dolog, tudott ő kemény ütéseket is adni. — — Jules Janin, e szeretetreméltó jellem, gyöngéd ember, a társalgásban szivetnyerő bizalmas és kedves jelenség, volt ama fényes csillag, mely ragyogásával már e század elejét megaranyozá. Mi még e fényben, e ragyogásban élünk. Napjaink­ban, midőn minden oly hamar lejárja magát, méltán nevez­hetünk egy tuczat évet grande mortalis aevi spa­­tiumnak; elégségesnek tarthatunk arra, hogy egy egész politikai s irodalmi generatiót eltemessen. Azon időkben, midőn a mai generatio föllépett, az új irodalom nagy és gazdag volt, virágzása egész teljében. Az időkben azonban, midőn még az iskolák padjain ültünk, tanodáink vastag falain keresztül meg­haltok Hernani hatalmas kürtszavát, Lamartine csodás harmó­niájának viszhangját s ez óriási symphoniában kihallatszék Jules Janin harsonájának kiáltása, mely a britt s germán hangok közepette valódi franczia hangon zönge. Klassikus volt­­, Janin vagy romantikus? Mindkettő! Komoly tanulmányai, a régi mesterművek iránti előszeretete klassikussá avatták őt, de romantikus volt, gazdag képzelm­e, szikrázó fényes dictiója, hatalmas, soha ki nem merülő alkotó ereje miatt. Hozzá­járul még, hogy kritikus volt. Mindenek között azonban ő volt maga ő, egy eredetiség, Jules Janin. Soha senkin nem teljesült oly mértékben Buffon ismert mondása mint rajta : »Le styl c’ est l’ homme.« »Eredetiségének legvilágosb jele, hogy szoros értelemben véve nem voltak tanítványai, utódai, s nem is lesznek. Nen­et alkotott, de nem iskolát. Ő drámánk történelmének meg­testesülése. Amit alkotott, a tárczának színházba bevezetése volt; — ha lehet mondani, — egy forradalom. Tolla, mely tudott nevetni, sírni, szemünk elé varázslá a drámát, szomor­­művet, vígjátékot, bohózatot, bármi volt legyen az. Ami elem­zésre nem volt méltó, azt nem elemző, de a­hol szükségesnek látszik, ott a felvértezett műitész előlépett, s bámulatot kelte. Egy tollvonással kiemelte azt, ami megtartandó, vagy el­vetendő vala. Ami nevét örökre fentartandja, az journalisztikai működése , ama »h­é­t f­ő«, melyen tárczái a» Journal des Debats«-ban rende­sen megjelentek, s melyek negyven éven át soha ki nem marad­tak. Mindenütt ismerték őt, s neki öröme telt abban, hogy mindenütt ismerték. Ki nem emlékeznék közölünk nyílt vidám arczára, szivéből csengő nevetésére? A szomorú idők, a kínos harczok közepette, melyeket átéltünk, mindig megőrző jószívű­ségét, szeretteljes vidor kedélyét, a buskomolyságot soha sem ismerte, tán betegsége napjait kivéve. Könyvei képezték szóra­kozása­ s vigasztalásának forrásait, s azok ritkább kiadásaiban szeretett gyönyörködni. Tehetségét, boldognak lenni tudni, évek óta bámultuk. A teremtő lelkek ama ritka adományával bírt, hogy mindig meg volt elégedve azzal, amit alkotott. Előtte az utolsó sor, melyet leírt, rendesen a legjobb volt, melyet írt. Ez azért legnagyobb boldogságának tarta azt, hogy í­ó, ez volt nemes büszkeségének tárgya, — és soha sem kívánt

Next