Katholikus Hetilap, 1883 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1883-10-18 / 42. szám
Megjelenik minden Csütörtökön. — Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Hirdetések ára: 4 hasábos petit sor 8 kr Az előfizetési pénzeket a Szent-István Társulat igazgatóságához, a kéziratokat a lap szerkesztőségéhez (IV. Lövész utcza 13. sz.) kérjük küldeni. Budapest, 1883. 42. szám. Október 18. A mi szentünk. (M.g.) Egy idő óta nem annyira furcsa, mint inkább elszomorító jelenség, hogy a magyar haza ősi kegyeletének tárgyait szabadon és büntetlenül pelengérre állítják. Nagyon érthető és megmagyarázható a mostani viszonyokból az, hogy mindenhez, amit a katholikus kultus kiváló tisztelettel illet, szentségtelen kezekkel nyúljanak, hogy az eszményi szépet és nagyot, melyen századok nemzedéke lelkesült, oda állítsák a mindennapi sorba, hol a kegyelet és tisztelet csak magánosok áldozata, hogy épen az érdemekben annyira sivár és terméketlen korban, megtagadják a nagy elődök érdemeit. Minket magyarokat mindig jellemzett az, hogy tiszteletben és elismerésben, legalább nagy fiaink holta után, nem voltunk fukarok. Igaz, hogy legtöbbször szomorú és kimondhatlanul csekély kárpótlás volt ez az életben tett mulasztásokért, de legalább megvolt bennünk annyi hazafiság, hogy akit küzdelmes pályáján annyiszor kővel dobáltunk, holta után faragott kővel tiszteltünk meg. Úgy látszik azonban, hogy a liberális szellemű tudományos búvárlat a felvilágosodás azon fokára is felemelni akar, hogy elvessük szentjeinket. Ha ezen irány valamely lepke életet élő zuglapban, magyart gyűlölő zsidó folyóiratban nyilatkoznék, akkor hagyján. De nyilatkozik a törvényhozó testületben, melyben a törvényhozó felekezeti ködös szemüvegén át nézve a múltakba, egész bravourral,üti derékon azon törvényt, mely tiszteletet és kegyeletet ír elő keresztény czivilizácziónk zászlóvivői, előharczosai iránt. Alig van szentjeink között olyan, kiben a lelki tökélyek fönsége mellett a hazafiságot is nem tisztelnek. És ez volt azon kapocs, mely a józan gondolkozású s derék protestáns testvéreinket velünk egyesítette szentjeink iránti kegyeletben. Sz. István, Imre, László alakjai a magyar szív hálás emlékében éltek, s még a gyászos szakadás után is fenmaradt népünk jobb részében azon nemes érzelem, mely vallásfelekezeti különbség nélkül tisztelettel töltött el minden magyar keblet nagy őseink iránt. Mit mondjunk tehát ahhoz, ha ott, hol a jogtisztelet dogmáit hirdetik, akad ember, ki elejtetni kívánja az eszmét, sz. István szobra felállításának tervét, sőt lépten, nyomon, minden adandó alkalommal megtámadja hazánk első szentjét, s ágáló fitymálásában odáig megy, hogy sz. Istvánt minden érdemétől megfosztja, attól nyolczszázad bizonyította érdemeit megtagadja, — csak azért, mert sz. István katholikus volt? Természetes, hogy a pogányságnak tömjénező tudományt sem Kálmán király a nagy törvényhozó, sem IV. Béla a második honalapító nem elégíti ki, hanem a pogány Árpád, ki még messze állott a keresztény polgáriasultságtól, kinek nagy és áldásban élő érdeme, hogy szilárdan megveté lábát a magyar földön s meghódította e tért, melyet ezer év óta hazánknak bírunk, — de melyet két évszázadon át sem birtunk volna, ha a magyarok Istene sz. István által a keresztény államok sorában helyet nem nyittat a magyar népnek, ha sz. István a keresztény magyar államot meg nem alapítja. Bizonyára Árpád műve nagy mű volt, mert vándorló népének állandó földet adott, de sz. István a magyar nemzetet állammá alkotta, és nem a honfoglaló ős vezérek, hanem a keresztény czivilizácziót elfogadó sz. István a magyar hazának megalkotója. Avagy megfontolták-e azok, kik sz. István honalapítói érdesmsét megtagadni képesek, mily fokán állnak sokat kürtölt hazafiságuknak, midőn világosan, érthetőleg csak azért fogtak e dicstelen munkába, mert István római szent és nem debreczeni.