Katholikus Néplap, 1854. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1854-11-22 / 47. szám
mint reszket, ha élte, vagy csak vagyona veszélyben forog. Mennyire töri a hideg, ha éjjel az egyház udvara melletti temetőnél kell átmennie, hát még mit szóljak, ha rokonérzelmű társát haldoklani látja, vagy ha maga haldoklik — humilly kétségbeesettek arczvonásai! Voltaire maga, az erős szellemek pátriárkája, halálos ágyán kétségbeesetten, és tartva a boszuló Istentől, kit molly szemtelenül megtagadott és kinevetett, összemarczangoló arczát, mellyről a halálos izzadság csurgott, ujjairól még a húst rágta le úgy, hogy saját barátjai ezen erős lelküségtől elborzadva, megfutamlottak. Az erős szellemek a „tekintélyen“ alapuló vallást megvetik, az isteni bölcsesség által kinyilatkoztatott tanokoni csüngést kinevetik. De vigyázz csak, mennyire fog ezen erős szellem babonát, és mindenféle jelenéseket hinni, és milly feszülten hallgat egy gaz kitanult czigánynő hazugság- és csalásaira, és ha a jósnő mesterfogásai szerencsétlenséget hirdetnek, noha színre nevetni, csúfolódni fog: egész belseje kimondhatlan félelemtől remeg. Érdekes esetet közöl erről Zangnak munkája. Bizonyos párisi „erős szellem“ megkérő nővérét, vezetné be a jóslásról híresedett egy leányasszonyhoz, csupán hogy ezt zavarba hozhassa, és kinevethesse, mint őmondá. Nővére, a jósnő jó ismerőse, elkísérte hozzája fivérét. A jósnő, ki a látogató jelleméről már bizonnyára tudomást vett, mindenesetre pedig ravaszabb volt, mint ezen erős szellem, mind a kettőt feszesen és hidegen fogadta. — Tudom, igy kezdé beszédét a jósnő, mi vezérlé önöket hozzám; fivére szándéka, mesterségemet kijátszani, én megkímélem e fáradságtól, s inkább hallgatandok. — Mert mi mondani valója nincs! viszontá gúnyosan az erős lelkű. — Uram! ne kényszeritsen, különben dolgokat kellene említenem — Erős Sz. Úgy? Vannak esetek az életben, folytatá a jó s nő. Erős Sz. Igazán? Jó s nő. Szerencsétlenségek, mellyeket az emberek olly nehezen szoktak előre látni. Erős Sz. Ön ingerli tudnivágyásomat, kérem, szíveskedjék kielégíteni. Jós nő. Ön parancsolja. Erős Sz. Esedezem érte. Jós nő. Valljon, meg nem ijedne, ha önnek mondanám, hogy három nap alatt — Erős Sz. Micsoda? Jós nő. Betegségbe — Erős Sz. Több semmi. Jós nő. Veszedelmes betegségbe. Erős Sz. Tovább, tovább ! Jósnő. Betegségbe, melly a sirhoz közel viszi. Erős Sz. De csak, mégis csak közel. Jós nő. Nem állhatok semmifelől jót. Erős Sz. Mit szólt én kedvesem? Jós nő. Ön helyzetében el nem felejtkeznék a szükségesekről, u. m. testamentomot csinálnék, és általános gyónás által készíteném el lelkemet az örök életre. Erős Sz. Jó tanácsáért lekötelezve érzem magam, viszont kevéssé lehangoltan az erős lelkű, de tüstént összeszedvén magát, gúnyosan hozzá tevés Reményem, mégis nem leendek kénytelen hasznot húzni tanácsából; korom , és egészségem jövendölésével daczolhat, és nincs szükségem sem nótáriusra, sem papra. Micsoda három nap alatt? Reményem, nyolcz nap múlva lesz szerencsém önnel tisztelkedni, és önt hazugságról vádolni.— Erőszakolt nevetéssel hagyá el erre nővére társaságában , ki kedélye állapotát észrevevé, a jósnő szobáját. Nővére tartván a rosz benyomásoktól, iparkodott őt szórakoztatni; ő maga mindent elkövetett, az idő eltöltésére. Törekvését siker koronázá. Mulatságok, és foglalatosságok váltakozásában már két nap egészen, a harmadik is majdnem egészen elmúlt. Már az este is beköszöntött, már az éj is, és már kezde jó kedvtől és nyugtalanságtól ide s tova hányatva halkan gúnyos megjegyzéseket tenni a jósnő szavai fölött, midőn a szomszéd szobában óraütése hallatszott. Éjfél kiáltott fel, és érze, hogy mázsával könnyült szive. „11 óra!“ viszont egyike a jelenlévőknek, ki maga előtt fekvő zsebóráját mindig szemmel kisérte. Ezen egyszerű szó kimondására, elhaloványodott az erős szellem, összerázkódott, térdei összecsapódtak, izmai feszültek, s aléltan a földre hűlt. Nem sokára a felizgatott képzelődés forró nyavalyában tört ki, és a jósnő már olly közel volt győzelméhez, mint a szegény erős szellemű a sírhoz, midőn őt egy előhivatott fiatal orvo képzelődő tehetségével befolyással megmente. Az első szabad perczet használva föltettetett jövendölési modorban így szólta meg: Uram! az ön hitetlensége megérdemli ezen büntetést. Én ismerem Le N. leányasszonyt, mindketten ugyanazon mesterséget űzzük. Önnek csupán a mostani betegsége, nem pedig halála jövendöltetett meg. Ön nem csak fölgyógyuland, de azon