Katholikus Néplap, 1855. július-december (8. évfolyam, 1-26. szám)

1855-09-12 / 11. szám

? kolostor. Sz. Benedek fiai s a pannonhegyi fö­­ ohnert, nem akarok senkit megszólni, de még­is, köztünk maradjon a szó, nem jó ember a háladat­­lan ember. De hát kik voltak azon férfiak , kikről illik megemlékeznünk? Szent Benedek fiai voltak azok, szenteljünk tehát ezeknek néhány pillanatot, szóljunk egy-két szót e jámbor szerzetesekről. Mintegy négyszáz esztendővel Krisztus urunk születése után kezdődött az úgy nevezett népván­dorlás. Vad és bárdolatlan népek száz meg száz ezrei rohantak a római birodalomba, mellyel haj­­­dan majdnem az egész világ uralt volt. E vad né­pek útjukban öldököltek, gyújtogattak, pusztítot­tak ; nem kímélték ők az öreget, nem a gyerme­ket, nem az asszonyt, nem a mesterműveket, nem a tudományos eszközöket, nem a templomokat; ők dúltak, romboltak mindenütt és mindent. Az egész világ mindinkább vadulni indult, és végképen vadult volna el, ha az Isten irgalma nem nagyobb az ő haragjánál. Úgy látszik, egyrészt az Isten ha­ragja e népeket ostorul választotta azon iszonyú erkölcsi romlottságért, mellyben akkor úgy­szól­ván az egész világ fetrengett; de másrészt meg az Isten irgalma olly férfiút támasztott, ki elég ha­talmas volt az emberiség végképeni elvadulását megakadályozni. — E férfiú szent Benedek volt. Szent Benedek, egy istenfélő grófi családnak ivadéka, született Olaszországban. Üdvözítőnk szü­letése után négyszáz nyolczvanadik esztendőben, hazánkban a boldogabb állapot magvait elhintet­ , cuhuiuduTM. ték? talán meg sem is emlékezünk rólók; pedig­­, Már gyermek korában iszonyodott ő el az akkori­ból hálásan megemlékezzünk, világ gonoszságától, mellyet kerülni akarván, az illő, hogy jótevőinkről a kilenczszáz esztendő előtt láthattuk vol­­t Utána édes magyar hazánkat, szemünk sok­­ vadon rengetegre bukkant volna. Hol most ho a szántóföldek a gazda verítékét aratással­­jutalmazzák, hol a szőllőmivest fürtökkel­­gazdag szőllővesszők örvendeztetik, ott haj­dan többnyire süni erdőség állott, melly ragadozó állatoknak lakhelyül sz­agált. A nép, melly e földet lakta, nem igen foglalkozott szántás-vetéssel, a tudomá­nyokat, a mesterségeket, a kereskedést kevésbé ismerte. Az anyák fiaikat kivált arra nevelték, hogy fegyvert forgatva másokat a harczban elejtsenek, vagy magok is megölessenek. E nép nem ismerte az egy igaz Istent, e nép a bál­ványokat imádta, kikhez ínségében hasztalanul fo­lyamodott, kik rajta segíteni nem tudtak sem ezen, sem a másik világon. E nép a mi őseink valának. — Oh be más képe lett édes hazánknak csak száz esztendő múlva is; őseink szelidebbek, művelteb­bek, boldogabbak lettek. De kik azon férfiak, kik ?

Next