Katholikus Néplap, 1856. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1856-07-02 / 27. szám
223 fss. részét a botosok pipere czikkekért, a korcsmárosok dőzsölésekért adósság fejében idején elvinni nem restélnek, s majd a télen lesznek kéntelenek koplalni ártatlan hozzájok tartozóikkal együtt. És nem a legkiáltóbb igaztalanok-e ezek és az illyenek ? Végre: az aratás gyümölcsére nézve szükséges, hogy azokkal hasznosan és üdvösen éljünk. A természet javainak mi nem vagyunk korlátlan urai, hanem csak haszonvevői, és csak annyiban mondhatjuk azokat joggal miénknek, mennyiben azokra szoros értelemben szükségünk van; mi ezen fölül még megmarad az nem a miénk, annak csak gondviselői vagyunk, és oda fordítni múlhatatlan kötelességünk, hová a természet Ura és Istene fordítni rendelte s parancsokat.i adjunk azokból szűkölködő testvéreinknek, kikkel egy közös Atyánk van mennyekben, mellyek birtokára mindnyájan hivatalosok vagyunk általa. „Törd meg kenyeredet az éhezőnek“ oszd meg azt velek, erre buzdít és ki föl mindenkit Isaias próféta és azt jósolja, hogy ekkor meghallgatja őt is az Úr, midőn hozzá fog kiáltani, és dicsősége befedezi őt.“ — Lám az evangéliumi gazdag ifjúnak is csak úgy ígérte Krisztus Jézus a boldog örök életet, ha fölösleges gazdagságát a szegények közt kiosztja: — A koronás próféta is azt nevezi „boldognak, ki eszesen gondolkodik a szűkölködőről és szegényről.“ Az gondolkodik pedig így róluk, „ki segedelmet nyújt nekik, táplálja az éhezőt, ruházza a meztelent, beviszi házához a beteget, ápolja és gondját viseli, úgymond szent Ambrus püspök. — De adjunk a fölöslegesből a szellemi és anyagi jólétet előmozdító közintézetekre is, mellyek virágzása és állandó fennmaradása hirdetni fogja hazafius jótéteményünket. — És ki ekép gondolkodik s cselekszik , annak válik hasznossá, kielégítővé és üdvössé az évenként előforduló vidám aratás. Vezerle Gáspár: Tanulságos napló, m. Simontornya. I. Tolna megye szélén, a székesfehérvári utón fekszik Simontornya, hajdan a magyar történetben híres, most igénytelen mezőváros. Ha a kis-székelyi erdőségen áthatva, a szabadra érünk, nyílt tér áll előttünk; azonban mielőtt ezt megismertetném veled. olvasó, hadd emlékezzünk meg a jelölt erdőség nevezetességeiről. Egy tágas völgyben ott tükröződik a csikolás barátok tava, renyhén fölszállógémei, szárcsái s gyors búváraival; alantabb egy másik tó terül el, melly kis Székelyt érinti hullámaival. Hogy amaz hajdan egy, most már elporhadt, ismeretlen kolostor, tövét mosta, gyaníthatjuk a közelében hegyoldalba vájt üledékből, melly a néptől még ma is barátok pinczéjének mondatik. A tavak melléke gazdag kaszállókban, emeltebben szántóföldek terülnek, mik felelt ismét ácsoltási puszta uralog, tágas pajtái, aklai s terebélyes osztagjaival. Még elébb kell vala említenem elsősége miatt a múlt évtizedekben elpusztult hires „kanásztanyát“, melly átkos kebelébe két-három vármegye betyárait biztosan fogadta, mi olly félelmessé tette e vidéket, hogy alkonyatkor erre utazni valódi istenkisértésnek tartaték. Ennek igaz voltát szomorú maradványaiban, az időnkét erdőszékében kiásott ember csontvázakban látjuk... Súlyos fejszék és éles bárdok tétetvén az óriási fák tövére, e pusztítással a rettegett tanya is eltűnt. Kijutván egyszer a szabadtérre, meglepő tájképet tüntet fel a vidék. Mögöttünk nagyszerű irtásnyomokkal a kopár tetők, hegyek és halmok; előttünk a síkság, mellyet a Sió egyesülve a Kapossal egyenes vonalban hasit. E zóna egykor átdatlan bozót vala, de az ipar és szorgalom töltés-partok közé szorítván a tespedő vizet, termővé tette az egész területet. Átellenünkben a tetszetős várni puszta egy kevéssé távoleső kápolnájával, bortermő halmaival; amidébb a dádi puszta, felebb Ozora, országoshirü ménesével és kilencz kerekű malmával. Emidébb Vémedi helység integet barátságosan, mig jobbról Simontornya terül el, túl rajta szép sorfáival országút, jobbra-balra számos puszta s majorság, mellyek a gazdászat virágzását tanúsítják léptennyomon. Simontornyát ketté hasítja a Sió. Mintha két ölelkező testvért látnék... a jobb- és balparti házakat két tágas hid foglalja össze, egygyé forrasztván a különvált testvéri sziveket. Már távolról tűnik fel egy ódonszerü tágas négyszegű torony még a török időkből, melly most részben magtárnak használtatik, és tán ezért egész falka vegyesszinü galamb gyülhelye, tanyája s néhanéha táplálója is. Mintha amaz áldozatul esett magyar hölgyek szellemei volnának, kiket a Simontornyai basák zsarnoki kenyér toronyba kárhoztatott! Felfelkanyarodnak időnként a magasba egy épen átcsapó héjától megrezzentve s ott ügyesen kavarogva, kikerülik a prédázó ellent, és ismét elterítik a tetőt, mintha ezerszinü virággal hintetnék az be. Mig e torony a féketlen és szomorú múltra emlékeztet; a tetők közül kiemelkedő ritkaszép festményű egyház a hozzá csatolt tágas és csinos kolostorral az emberibb keresztény jelent tükrözi; az intézet elaggott szegény nemesek számára a jótevő kort jellemzi; a kitűnő szeszgyár az ipart tünteti fel; a szép és ízletes gazdaliszti épületek pedig jólétre, főrangú uraságra mutatnak ; a jókarbani földek és tűzbortermő hegyek a nép munkásságát árulják végre el. S ez történetünk színhelyének rövid vázlata. * * Húsz és néhány éve annak, jól emlékszem rá, hogy a Sió partján a legelő szélben egy délután a tanuló gyermekek mulatoztak. Egy része csürköst játszott, a másik rész a simára gázolt töltésbe lyukakat vájván, gombozott, valamivel távolabb rapdáztak, néhányan pedig, a nagyobbak, horgáztak. Mindenütt élénken folyt a munka. Nézzük őket. 27*