Katholikus Néplap, 1856. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1856-12-03 / 49. szám

-^AAjKr 426 ji/vuv^ tól elszakadtak, következőleg saját cselekedetük által magukat a törvényben szabott büntetések alá vetik, ha azt, mit szivükben éreznek, szóval, írással, vagy akár­hogy külsőleg nyilvánítani merészük.“ Szent, örök igaz­ság ez, mellyet senkinek tagadni nem lehet a­nélkül, hogy kath­olikus lenni megszűnjék. Örök igazságnak mondtam, ámbár az ellen csak két év óta nem szabad szólani vagy írni, de azért örök igazság volt az a kath. egyház keblében, és most csak kijelentetett. Ennek bebizonyítására, hogy t. i. már régen hitték e tant, áll­jon itt egy, a középkorból ránk maradt, történet, melly­­ből kiviláglik, miszerint az Isten rendkívüli közbenjötte által is megszilárdította a boldogságos szűz Mária szeplőtelen fogantatásáróli hitet. — Krisztus urunk születése után 1653-ik évben a mi asszonyunkról nevezett szerzet (Mariánusok neve alatt közönségesen ismeretesek) egy tagja fölszólította egyszer a mély tudományosságáról híres lelkes szó­nokot, de Guero Antalt, Néri sz. Fülöp társaságának tagját, hogy Xantinában Spanyolország egy kisebb vá­rosában prédikálna Nagyboldogasszony napján. Nagy örömmel engedett a kérésnek a jeles prédikátor, nem hogy magát mutogassa és dicsértessék a hallgatóságtól elragadó beszédei miatt, hanem inkább, mert alkalma nyílt, Isten dicsőségét előmozdítani, mellyet minden tes­tében, szavában és mozdulatában szeme előtt tartott. Midőn azért Xantinába utazott volna, megérkezésekor Berell János atya megelőző szívességgel s nyájasság­gal fogadta őt, és barátságosan meg is vendégelte. — Másnap reggel, midőn a szerzet elöljárója hozzá ment, hogy őt nem sokára a templomba kisérje, avval a hír­rel köszönte be vendégénél, hogy az elmúlt éven vala­ki a templom falára egy kis papirszeletet ragasztott, mellyen ezen szók voltak írva:..Mária az esedendő bűnben fogantatott.l­g­alább pedig kis betűvel írva lehetett olvasni e neveket: „Bernard, Bonaventura.“ Megjegyzendő, hogy akkori időben még nem volt e tan véglegesen eldöntve, azért a tudósok egymás közt még szabadon és bátran vitatkoztak. Az egyik párt a szep­lőtelen fogantatást védte, míg a másik azt tagadta , h• mind a két rész nagy tekintélyeket, szent atyákat ho­zott föl önmaga védelmére, és igy a kik tagadták a szeplőtelen fogantatást , sz. Bernárdot és Boneventu­­rát hozták föl mint pártfogójukat, ki mind a kettő a boldogságos szűznek nagy tisztelője volt, és mégis né­­mellyik szerint nem hajlottak arra a részre, melly a szeplőtelen fogantatást védte; de mások ellenben erős indokokkal bizonyítják be és mutatják meg, miszerint ők nincsenek e tan ellen, — és ha napjainkban élné­nek, kétségkívül minden habozás nélkül elfogadnák, mert a szent­szék kinyilatkoztatta. — A­mint tehát Antal a szónok meghallotta e hirt az elöljárótól, azon­nal megváltoztatta sz. beszéde tárgyát és a szeplőte­len fogantatásról szólott a hallgatósághoz e sz. írási mondat fölött: „Minta liliom a tövisek között, ollyan barátnőm Ádám leányai között . Énekek éneke 2 fej. 20. v. Nagy volt a hatás, mellyet kenetteljes szózata véghez vitt, senki nem kételkedett az igazságban, és a nemsokára hazatérő jeles hitszónoknak kedves emléke maradt meg a hallgatóság szivében. — Történt nem­sokára ezután, hogy Antal atya jó barátjaitól meghivat­nék társaságba, a­hol mégis jelent: az egész időt tudo­mányos és áhitatos dolgok felöli beszélgetéssel tölték a jámbor papok a csendes magányban, kedves elragad­tatásban úgy, hogy Antal észre se venné, hogy már az est beköszöntött és besötétedett. — Elhatározta azért magát az élét barátainál tölteni, egyszerű de ízletes vacsora után még egy kevéssé társalogtak egymással, majd elbúcsúzva egymástól, éji nyugalomra húzódtak vissza celláikba , csak Antal nem tért szobájába , hanem inkább a szabadba ment, hogy a fényes hold meredt , de szép világában andalogva sétálgathas­son. Elején sétájának a sz. olvasót imádkozta el, de csak hirtelen eszébe jutott múltkori prédikátiója mely­ben a hold. Szűz szeplőtelen fogantatását támogatá e mondat nyomán: „mint a liliom a tövisek közt.“ Hi­szen gondolá magában, ez épen ollyan lehetetlen, mint lehetetlen az, hogy egy rózsa­kő és szikla közül csi­­rádzék. Sokáig állott igy elmélyedve gondolataiba, és már kételkedni kezdett az általa bemutatott tan igaz­­voltáról, midőn egyszerre csak egy liliomot pillantott meg a tövisek közt,mellyet eddig gondolatokba merül­ve nem vett észre. Önmaga előtt pirult el az ájtatos ember s kényekre fakadva térdre hullott és kért bocsá­natot az Isten szeplőtelen anyjától, hogy csak egy pil­lanatig is mert kételkedni nagy dicsőségében. — Kénybe lábadt szemekkel még folytonosan térdelve és bűne megbocsátásáért esdve találta őt egyik ba­rátja, ki őt keresni jött. — Megilletődve hallgató ez Antal elbeszélését és Istent áldva, háladatos szivérzel­­mekben tekintő a szerény liliomot a tövisek közt. — Azután kiásták e liliomot gyökerestől , és ime milly csoda! a virág bülkéjén a szeplőtelen szent szűz képét találták köpenyben festve és vállaira hulladozó dúsgaz­dag hajzattal ékeskedve. Négy áhitattal és benső meg­­illetődésben vivék a jámbor papok haza a csodás lilio­mot, azután átadták a valenzai érseknek és sz Román határgrófnak. Az érsek, miután látta a képet, szigorú vizsgálatot rendelt az egész ügy mivoltát és föltalálása történetét illetőleg ; azután pedig arany-ezüstös ládi­­kába zárva elküldötte IV-ik Henrik spanyol királynak, ki ismert áhitatosságánál fogva azt előbb nyilvános tiszteletre kitétette, azután pedig mint drága ereklyét őrizet alá helyeztette A Vieidor-ró­inák. Beszél­y. D a n­i­s­s­z­a­i. I. A sors, hiába Zordon és kemény. Élőt s halottat Biztat a remény.S­zékes Fejérvárnak egyik utczájában közel a ka­tonai laktanyához 1851-ik évben földszinti csinos házban lakott H­a­r­o­m­fi Ede, nőjével az ifjú szén-

Next