Katholikus Néplap, 1857. július-december (10. évfolyam, 26-51. szám)
1857-07-01 / 26. szám
•wuirj 227jwww leimet, mely minden gonosznak leghatalmasabb gátlója, szivükben meggyökeresititek; mert kik félik az Urat, óvakodnak vétkezni, és parancsolataiban híven megfognak maradni. Ekkor pedig a legnagyobb kincsben fognak részesülni mind e földön a lelkiismeret nyugalma által, mind a jövő életben, oly boldogságban részesülvén ott, melyet semmi hiány és fogyatkozás, semmi keserűség és szomorúság, sem a múlandóság meg nem hiusithat, hanem állandó öröm s megelégedés, „dicsőség, tisztelet béke, és halhatatlanság lészen sorsuk“ 22) mind örökkön örökké. — De mi is mindnyájan hangoztassuk szüntelen füleinkben az öreg Tóbiás atyai intéseit, s tanácsadásait; tartsuk elménkben éltünk mindennapjaiban az Istent; óvakodjunk, hogy a bűnnek engedjünk, és el ne hagyjuk a mi Istenünk parancsolatait és ekkor boldogok leszünk itt is a földön éltünk napjaiban; a síron túl is halálunk után mindörökre. (Folytatása következik.) Vezerle Gáspár: Szent Fa. (Vége.) Í lUjfás nap korán, mihelyt a hajnal derengeni kez-elmer a bányász porba borulva az egek Ura !»felött, a szent fa alatt fohászkodott. Nem ébredtek még fel az erdők dalosai, nem zavarta semmi a néma csendet a zordon sziklák között, s oly jól eshetett nekik, hogy háborútlanul beszélhettek teremtőjükkel, mert nagyon hosszasan elmerültek imádságaikban. Ajtatosság után, szokás szerint reggelizéshez fogtak, de úgy látszott, hogy ma az öregnek sem étvágya, sem kedve. Oh édes nagyatyám!- mondá eközben Ferkó elbájoltan, mit láttam én az éjjel? .. Láttam a bányapásztort, azt a kedves kis öreget, ki olyan mint egy szép szelíd gyermek, szőke hajfürtökkel, mint a legtisztább ezüst, gyengepiros orczával, mint a halvány rózsa, és fehér hosszú öltözetben, mely alól gyönyörű kis lábai kilátszottak. De higyye el nagyatyám, úgy nem aludtam ám, mint most. Oda jött a tűzhöz, hol ketten feküdtünk a köd közepén, s lehajolt hozzánk, hogy lássa, alszunk-e? Azután elment a vizi kerekekhez, felkereste a fúvószekrényeket, hol az egyiknek eltört vaskereke; mégis egyszer csak azt hallom, hogy a kerekek megindulnak, a fúvók elkezdenek zúgni, és az aranyolvasztó kemenczék szikrázva lángolnak, holott azelőtti napon, mind megállíttattak, és tisztítás végett kitörettek. — Úgy megborzadtam hogy... kiváltképen akkor, midőn visszajövet megpiszkálta előttünk a hamvadó tüzet, de szuszszanni sem mertem. — Az öreg, mintha nem is hallaná, a miket unokája elmondott, szótlanul véve kalapácsát, bánya fúróit, egyéb vas eszközeivel együtt, jelt adván az indulásra, mire néhány percz múlva, már mind a ketten eltűntek a bánya torkolatában. Mig ők alant, a bánya nedves üregében, zúzták, törték, és rombolták lőporral a kősziklákat a bányamécs pislogó világánál, nem gyaniták fejek felett azon rémítő vihart, mely pár óra múlva iszonyúan kitört, és a Rom . 2—7. mindent feldúlással fenyegetett. Mihelyt a Rozsály elborult, tompa zugás járta át a hegységet, az egymásra torlódó fellegek erőszakos súrlódásai alatt. Villámok repkedtek szét csak hamar, szikrázva szórván vakító tűzsugaraikat a vidék fölött, mire egymást üzé a rendítő csattogás és dörgeteg, hogy a hegyek is alapjaikban látszanának megindulni. Ordított és üvöltött a rohanó szélvész, dühösen recsegtetvén a vén rengeteg óriási fáit. A nagy erőszak alatt, rémesen felfelnyögött az erdő, melynek dús lombjait, tépte szaggatta és szerterepité a vad fergeteg Százados bükkel? dőltek ki, gyökerestől kicsavartatva, s oly fekete éj borult el az egészen, mintha a természetnek végórája már ütött volna. A csontvelőket rázó menydörgései?, végre a bánya mélyére is lehatottak, és kimenésre késztetetk onnan annak vendégeit, de szakadó zápor miatt ki nem léphettek a torkolatból. Megdöbbenve állottak ott egy ideig a bányászok, bámulva a természet iszonyúan felséges csatáját, midőn hirtelen átville elüttök egy vakító fény, és rögtön süketítő csattanás, rendítő dörgéstől kisértetve, kábitá el őket. Most vége a szent fának! kiáltó Ferkó a rémület hangján. Fiu !.. hol a ti hited ! — mondá neheztelve a jámbor öreg, és ki lépett az ömlő záporba, de a fát sérelem nélkül találta. A menykének, — folytatá az ifjú — itt közel kelle lecsapnia. Talán Fernezelyen van veszedelem, — jegyzé meg az öreg. Jó lesz, ha felmászunk a hegytetőre megnézni. A hegy ormáról, hová egészen átázva, és kimerülve értek fel, szertenézvén az öreg, átlátta a zajongó borulat daczára is, hogy Fernezelyen semmi baj, de N. — Bánya felé fordulván, azonnal térdeire roskadt és mondá epedő hangon: Ur Isten! megvetettél te minket, de megérdemeljük! haragszol bűneinkre, méltán büntetsz bennünket. Igazságos vagy te, s ki merjen szólani ellened ? — — Ezzel fölkelt és mondá keseregve unokájának: íme, fiam! az Ur felgyújta az ő hajlékát, levonta szövetsége sátorát, megveté a népet és a papot, megutálá oltárát és szent helyét, feldúlá annak ékes falait, összezúzta minden zárait, tüzet bocsátván tornyára a magasságból. Még ajkain hangzott a végső szó, újra lecsapott N.- Bánya felett a repkedő villámsugár rémítő dördüléssel, a már gyertyaként lángoló sz. István egyház tornyára, s látták nemsokára leomlani a tüzes gerendákat a felséges gótegyházra, és szétrepíttetni a lángoló üszköket az üvöltő vihartól. Lassanként azonban elnémult a fergeteg, az ég vizei többé nem omlanak alá, de az ékes egyház teteje még lángba borulva égett, és a kóválgó füstfelhők közt le is roskadt. Nem nézhette tovább az öreg, visszatért keseredett szívvel a bányatorkolathoz. Azóta a pompás gothegyház falai széthányattak, szentelt kövei felhasználtattal, csak az óriási nagy torony áll még újra fedezve, hatalmas varázshangú harangjaival, hogy mint egy sötét égbekiáltó fájdalom, messziről elpanaszolhassa az utasnak, miképen ül élt rongyosan maga egyedül, egy elhagyatott özvegyként, gyászolva hajdani fénykorát. 26*