Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1858-01-14 / 2. szám
Ki igaz katholikus keresztény ember s ki érdemli meg e dicső nevet ?A ál sokan és sokat írtak, és sok buzgó lelkipásztor tiszta, világos és hatalmas szavakkal szólott már e föladványról, s a keresztények hitéletéből a szent irás és szent atyák nyomain meg is fejté azt, s e szent ügyben a jó és buzgó lelkipásztorok most sem feledik kötelességöket; azonban nem lesz tán fölösleges, ha a Katholikus Néplap buzgó olvasói előtt én is fölelevenítem e kérdést, s a szent irás, szent atyák és más keresztény irók nyomain megmutatom: ki igaz katholikus keresztény ember s ki érdemli meg e dicső nevet ? hogy a kik vagy kellőleg nem ismerik magukat, vagy a gyakorlati hitéletben teendőiket át nem látják, ez által kellő fölvilágositást nyervén, mind magukat okosan vezethessék, mind másoknak megigazitása, fölvilágositása s léleküdvére szivök szent érzése s lélekbuzgalmuk szerint, mint az apostolok idejébeni keresztények, fölkentjeikkel együtt összemunkáljanak, s a mit egyik épített, a másik le ne rombolja. Az őskeresztényekről atalán a szent történelem azt mondja: ők pedig buzgók valának a kenyér részesülésében , imádkozásban s jó cselekedetekben; meghallgaták buzgó hirdetőiket, kik tanításukra kijelöltettek , s elég tudományt nyervén az igaz hitéletre, valamint szent hirdetőik, úgy ők is Isten országát terjeszteni meg nem szünének; sőt, ha szükség kiváná, a szent hitért életöket is adni készek valának. Ilyenek voltak, a szent történelem szerint, atalán az apostolok alatti, az első és második századbeli keresztények. Hanem a harmadik és negyedik században, úgy látszik , már hidegülni kezdett a szent buzgalom s a keresztények nagy része inkább kezdé becsülni a földieket s háttérbe szorítni a mennyeieket; elfeledkezének Istenről s csak szükség idején emlékezének róla. Már Lactantius , keresztény bölcs a negyedik században , ki Konstantin császár fiának, Crispusnak nevelője vala, ekkér panaszkodik az akkori keresztényekről: „Csodálom, úgymond, a vakságot, melyre az emberek annyira elvetemedtek, hogy az igaz élő Istennek a megholtakat, a földieket és a földben eltemetetteket eléje tennék, ki a földnek teremtője vala. De az embereknek ezen istentelensége megbocsátható volna, ha valóban eme hiba az Isten nevének nem ismeréséből származnék. De lepje meg csak őket valami nagy szükség, bizonyára megemlékeznek akkor Istenről; csak fenyegesse őket háború, vagy pusztítsa halált osztó ragályos nyavalya, vagy sorvaszsza terméseiket hosszú szárazság, vagy rombolják le az elemek és jégeső telkeiket, bizonyára Istenhez emelkednek s összetett kezekkel kérnek akkor segélyt, könyörögnek s rimánkodnak, hogy ne hagyja el őket. Ha valaki szélvésztől hányatik a tengeren, Istenhez járul, Istenhez folyamodik; ha valaki szorongattatik s üldöztetik, őt keresi meg; ha valaki szegénységre jut s koldusbotra szorul, ő tőle kéri élelmét, az élő Istennek s annak nevében, ki érettünk meghalt, keresi s kéri az emberek irgalmát. Tehát csak szükség s veszély idején emlékeznek meg az PEST, 1858. CD 2. szám. cGO I- Félév.) JANUÁR 14.