Katholikus Néplap, 1860. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1860-11-22 / 47. szám
— 386 40.). Sz. Tamás pedig, ,Magban rejlik, úgy mond, a fának gyümölcse, üdvösségünk gyümölcsét is a hitnek magvában bírjuk.4—Féjóságnak neveztetik a hit, mert sok jóban részesít. ,Bízzál leányom! a te hited meggyógyított téged. (Máté 9, 22.).— Isteni főerénynek mondatik a hit; mert általa az Isten kiválóan tiszteltetik. ,A ki megvall engem, úgy mond Krisztus Urunk, az emberek előtt, én is megvallom őt az Atyám előtt, ki mennyekben van. (Máté 10, 32.). ,Isten előtt az áll nagyobb kedvességben , ki többet ad neki, nem pénzének, de hitének kincséből. — mondja sz. Ágoston (47. beszéd). Oh tegyük, rakjuk le Istennek e kedves kincset imádságainkban, különösen hitünk, hitvallásunk többszörös elmondásában. Mit is érne nekünk élni hitetlenül, reménytelenül, szeretetlenül ? .... Hisz ugyan minden ember valamit, remél és szeret. Hisz babonaságokban, rosz embereknek hitegetéseiben, biztatásaiban, azoknak bűnre csábitó, ingerlő szavaiban, — csak az Istenben nem, és az ő csalhatatlan igéiben, tanításaiban! Remél és szeret; de reménységes szeretetének tárgya a világ. Vágyódik, de nem a mennyei, hanem a földi javak után. Szeretetét csupán teremtményekre pazarolja, azokért lángol, él és hal, míg a Teremtő iránt egykedvű és hideg marad. Csak akkor, midőn rutul csalódott, midőn a világban, az emberekben helyezett hite, reménysége és szeretete hajótörést szenvedett, ismeri el, mit az írás mond, hogy „átkozott, ki bízik az emberekben.“ Vajha még elég korán! mert hiszen ,a csalódás és késő bánat — egy‘ Vasárnap főleg, legyen a minket boldogító, üdvözítő kér, hit elmélkedésünk tárgya. Gondoljuk meg, mik vagyunk általa, mivé lennénk nélküle. — ,Az egély, szárnyainak árnya alatt tartván lelkünket — úgy mond Chateaubriand, a jeles franczia egyházi iró —megakadályozza azt, mint gyöngéd virágot a kora kinyílástól; és meghosszabbitván együgyüségünk éveit... ártatlanságot látszik csatolni magához az ártatlansághoz. (A vértanuk IV. könyv.) Egy, keresztény hitben nevelt, Jézus iskolájában tanult gyermek többet tud azért az Istenről, a lelki dolgokról, mint az ó-világ valamennyi bölcsei; többet, mint a fölvilágosodással dicsekvő kor hitetlen tudósai, kik óriási léptekkel haladnak mindenben előre, csak a hit és erkölcs dolgában maradnak hátra. Sajnálatra méltó munkások , mert kellő jutalom, czél, megállapodás reménye nélkül fáradnak. S mikor legmagasabban fognak röpködni, akkor lakóinak majd hiú elbizakodásukért, akkor zuhannak alá — bukott angyalként. Bábel tornya sorsára jut a büszke alkotvány; műveik jelleget verdeső nagysága porba dől. Előbb-utóbb össze kell roskadnia, a minek nincs erős alapja. Homokon épit, ki Isten nélkül épit... A benne helyezett hit az alap, s az összetartó ankerek az erkölcsök. Ez erős, e bomolhatlan szellemi kapcsok fűzzenek, tartsanak minket e válságos napokban össze, s tapasztalandjuk az evangéliumi leánynyal hitünk erejét, vigasztaló, boldogító malasztjait. ,Hitednek rendületlenül Légy hive oh magyar ! Bölcsődtől fogva sírodig Szent kegygyel ez takar. A nagy világon e kivül Nincsen számodra hit; Áldjon vagy verjen sors keze, Csupán ez üdvözit/ Tróczonfalv Sz.Bernard-testvérek. (Legenda ) Meghal a legjobb atya, Osztoznak a fiai: A testvérek legjava, Kire annyi minden várt, Legelől kész volt Bernard Mindenről lemondani. E világ nem kell neki, Keresi a szent magányt; Ki a bűnt úgy rettegi, Csakhogy bűne ne legyen, E világból kimegyen Más világba holt gyanánt. Ráesnek a többiek : „Oh testvér, ne hagyj te el! Nélküled a kincs minek? Minden legyen a tiéd, Csak miénk te légy, — ki véd, Int, tanácsol, áld, emel!“ Szent a szentnek szent szava, Még sem hagyja őket itt Eltökélt hitzászlaja: Hogy mozajka megered, Megtölt minden szivetet, S viszi a testvéreit. . . . „Van-e itt egy csillag is ? — Szól az ihlet angyala, — Itt a fény is mind hamis. . . . Nem világ a föld nekem, Ott az ég az én egem : Az örökség legjava!“ És rá mind viszhangot ad, És az ég is kedvesen Veszi a viszhangokat. . . . Ott a zárdavölgyi hely, — Szent vetése majd kikel, — Ott az áldás, ott leszen. Eldöntésre még mi várt ? Örökösnek ki marad? „Kis öcsénk, a kis Nivárd, A ki vélünk nem jöhet, Mintegy játékörömet Bírja itt a földjavat.“ „Egy hitünk van, egy jogunk, — Fölkiált a kisgyerek, — így osztozni nem fogunk .