Katholikus Néplap, 1860. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1860-11-22 / 47. szám

— 386 40.). Sz. Tamás pedig, ,Magban rejlik, úgy mond, a fá­nak gyümölcse, üdvösségünk gyümölcsét is a hitnek magvában bírjuk.4—Féjóságnak neveztetik a hit, mert sok jóban részesít. ,Bízzál leányom! a te hited meggyó­gyított téged. (Máté 9, 22.).— Isteni főerénynek monda­tik a hit; mert általa az Isten kiválóan tiszteltetik. ,A ki megvall engem, úgy mond Krisztus Urunk, az emberek előtt, én is megvallom őt az Atyám előtt, ki mennyekben van. (Máté 10, 32.). ,Isten előtt az áll nagyobb kedves­ségben , ki többet ad neki, nem pénzének, de hitének kincséből. — mondja sz. Ágoston (47. beszéd). Oh tegyük, rakjuk le Istennek e kedves kincset imádságainkban, különösen hitünk, hitvallásunk több­szörös elmondásában. Mit is érne nekünk élni hitetlenül, reménytelenül, szeretetlenül ? .... Hisz ugyan minden ember valamit, remél és szeret. Hisz babonaságokban, rosz embereknek hitegetéseiben, biztatásaiban, azoknak bűnre csábitó, ingerlő szavaiban, — csak az Istenben nem, és az ő csalhatatlan igéiben, tanításaiban! Remél és sze­ret; de reménysége­­s szeretetének tárgya a világ. Vá­gyódik, de nem a mennyei, hanem a földi javak után. Szeretetét csupán teremtményekre pazarolja, azokért lán­gol, él és hal, míg a Teremtő iránt egykedvű és hideg marad. Csak akkor, midőn rutul csalódott, midőn a vi­lágban, az emberekben helyezett hite, reménysége és sze­­retete hajótörést szenvedett, ismeri el, mit az írás mond, hogy „átkozott, ki bízik az emberekben.“ Vajha még elég korán! mert hiszen ,a csalódás és késő bánat — egy­‘ Vasárnap főleg, legyen a minket boldogító, üdvö­zítő kér, hit elmélkedésünk tárgya. Gondoljuk meg, mik vagyunk általa, mivé lennénk nélküle. — ,Az egély, szárnyainak árnya alatt tartván lelkünket — úgy mond Chateaubriand, a jeles franczia egyházi iró —megakadá­lyozza azt, mint gyöngéd virágot a kora kinyílástól; és meghosszabbitván együgyüségünk éveit... ártatlanságot látszik csatolni magához az ártatlansághoz.­ (A vérta­nuk IV. könyv.) Egy, keresztény hitben nevelt, Jézus iskolájában tanult gyermek többet tud azért az Istenről, a lelki dol­gokról, mint az ó-világ valamennyi bölcsei; többet, mint a fölvilágosodással dicsekvő kor hitetlen tudósai, kik óri­ási léptekkel haladnak mindenben előre, csak a hit és er­kölcs dolgában maradnak hátra. Sajnálatra méltó mun­kások , mert kellő jutalom, czél, megállapodás reménye nélkül fáradnak. S mikor legmagasabban fognak röp­­ködni, akkor lakóinak majd hiú elbizakodásukért, akkor zuhannak alá — bukott angyalként. Bábel tornya sor­sára jut a büszke alkotvány; műveik jelleget verdeső nagysága porba dől. Előbb-utóbb össze kell roskadnia, a minek nincs erős alapja. Homokon épit, ki Isten nél­kül épit... A benne helyezett hit az alap, s az összetartó ankerek az erkölcsök. Ez erős, e bomolhatlan szellemi kapcsok fűzzenek, tartsanak minket e válságos na­pokban össze, s tapasztalandjuk az evangéliumi leány­nyal hitünk erejét, vigasztaló, boldogító malasztjait. ,Hitednek rendületlenül Légy hive oh magyar ! Bölcsődtől fogva sírodig Szent kegygyel ez takar. A nagy világon e kivül Nincsen számodra hit; Áldjon vagy verjen sors keze, Csupán ez üdvözit/ Tróc­zonfalv Sz.­Bernard-testvérek. (Legenda ) Meghal a legjobb atya, Osztoznak a fiai: A testvérek legjava, Kire annyi minden várt, Legelől kész volt Bernard Mindenről lemondani. E világ nem kell neki, Keresi a szent magányt; Ki a bűnt úgy rettegi, Csakhogy bűne ne legyen, E világból kimegyen Más világba holt gyanánt. Ráesnek a többiek : „Oh testvér, ne hagyj te el! Nélküled a kincs minek? Minden legyen a tiéd, Csak miénk te légy, — ki véd, Int, tanácsol, áld, emel!“ Szent a szentnek szent szava, Még sem hagyja őket itt Eltökélt hitzászlaja: Hogy mozajka megered, Megtölt minden sziv­etet, S viszi a testvéreit. . . . „Van-e itt egy csillag is ? — Szól az ihlet angyala, — Itt a fény is mind hamis. . . . Nem világ a föld nekem, Ott az ég az én egem : Az örökség legjava!“ És rá mind viszhangot ad, És az ég is kedvesen Veszi a viszhangokat. . . . Ott a zárdavölgyi hely, — Szent vetése majd kikel, — Ott az áldás, ott leszen. Eldöntésre még mi várt ? Örökösnek ki marad? „Kis öcsénk, a kis Nivárd, A ki vélünk nem jöhet, Mintegy játékörömet Bírja itt a földjavat.“ „Egy hitünk van, egy jogunk, — Fölkiált a kis­gyerek, — így osztozni nem fogunk .

Next