Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)

1863-12-03 / 49. szám

390 nál inkább szükséges, hogy az Istennek, a minden javak adományozójának a hála legszentebb adóját lefizetni ne késsünk. Tagadhatatlan, hogy ezen hála lerovása az önbecs mértéke szerint történik; minél jobban ural bennünk az önbecs érzete, annál melegebb szívvel , annál vallásosabb buzgósággal teszünk eleget a hála kötelességének, mivel nem becsülvén a nekünk adott kitűnő tulajdonokat, egyszersmind az adományozót, a tulajdonok szerzőjét sem becsüljük. De különben is az önbecsérzete sokkal mélyebben van gyökerezve az emberi természetben, mintsem könnyen megvethetnők annak szózatát. Természetünk tulajdona mást tisztelni a benne található kitűnő tulajdonok miatt, tehát mást becsülni, a keresztény szívben oly mélyen van gyökerezve, hogy annak ápolását és növekedését a hálátlanság bélyege nélkül akadályozni nem lehet. Gondold meg továbbá, hogy önbecs nélkül a közönséges kötelességeket sem végezheted, annál kevesbbé a nagyobbakat. A két ember kötelessége az erényekben mindig nagyobb haladást tenni, ennek folytán mindig tökéletesebb életet élni; az erény pedig folytonos, erős és állandó törekvés az erkölcsi törvénynyel egyezőleg cselekedni, mindig és mindenhol az erkölcsi törvény iránti tiszteletből. Miután a két ember végrendeltetése lelki üdvének munkálása és elnyerése, e munkálkodást csak úgy teheti sikeresen, tehát czélhoz vezetőleg, ha a kér erényekben gyarapodik, e gyarapodást pedig az önbecs idézi elő; mert, ki magát méltányosan, keresztényhez illő módon nem tudja becsülni, annak az erények gyakorlatában hiányzik a lelkesedés, mely a cselekedetek rugonya. Nem tudván önmagát becsülni,nem virágozhatik benne a lelki élet, miben a két emberélete áll. Hogyan végezheti állapotabeli kötelességeit, ha szíve, nem birván az önbecs érzetével, sivár marad ? Az önbecs serkenti az embert, hogy a hanyag tétlenség állapotából kibontakozzék, tekintetbe vegye az isteni szeretet nagyságát, tekintetbe a jótéteményeket; ez serkenti a keresztényt a lelki haladás és gyarapodásra, ezzel egyszersmind az Isten dicsőítésére. A valódi önbecs az embert az élet minden mozzanatára figyelmessé teszi, a bűntől távozást magyarázza, azokhoz vezeti, mik által az emberi méltóság fentartatik és ápoltatik. Íme, szerény olvasó, mily nagy hatással bír az önbecs az erkölcsi világban, a mondottakból világosan értheted. Azonban vigyázni kell, nehogy a valódi önbecs határán túl terjedjen, mivel a túlcsapongás esetében kevélységgé fajul,mi, hogy sok rosznak és erkölcstelenségnek forrása, magában a dolog természetében fekszik. Miután mindennek van határa, úgy az önbecs is bír mértékkel és határral. Hogy az önbecs valódi,igazi és igazságos mértékű legyen, szükséges azt először szerénységgel összekapcsolni; a szerénység mérsékli az önbecset, hogy az a mértéken túl ne csapongjon, a szerénység emeli fokozatosan az erkölcsi tökéletességet, miből az önbecs fönsége sugárzik ki. E szerint tehát, mint látod, szerény olvasó, a szerénység egyik támasza az önbecsnek , mi az apostol eme szavaiból eléggé kiviláglik : „A ti szerénységtek tudva legyen az emberek előtt“ (Filip. 4, 5). — A szerény ember mindig tudja méltányolni embertársán, embertársa mint felebarátja testi és lelki javainak megszerzése és öregbítésében segedelmezőként lép fel. Nézd a szerény embert, nézd és vizsgáld meg őt tetteiben, azokban mindig feltaláljuk a felebaráti szeretetet, úgy találjuk, hogy szemei előtt lebegnek az örök szeretet emez ihletteljes szavai : „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“ (Máté 22, 39). — A szeretetteljes keresztény élet javait soha sem tekinti mint ezért, hanem mint olyanat, mikkel Istene dicsőítését és felebarátja emelkedését eszközölheti. Mert ő tudván magát valódilag becsülni, tudja, embertársát is az önbecs mértéke szerint tisztelni és becsülni. Ezekből tehát kitűnik, miszerint az önbecsnek szerénységgel kell szoros kapcsolatban lenni. Ha az ellenkezőt tekinted, nagy erkölcsi hiányra fogsz akadni. Hol szerénytelenség uralkodik, ott egyszersmind a valódi önbecs is el van temetve, onnan az összes emberi nemet oly szépen összefonó szeretet angyala is eltávozott. A szerénytelen és szeretetlen szívben erkölcsiséget nem ismerő vad indulatok lobognak; hasonló az ily szív a felzajlott tengerhez, melynek hullámait a zivatar óriási nagyságra emeli, végelnyeléssel fenyegetve mindeneket: úgy emelkednek a szeretetlen szívben az indulatok és szenvedélyek zajos hullámai, halálos csapást szórva a békés és nyugodt szívűekre. A szerénytelen szív épen azért, mert kész bármely perczben embertársa testi és lelki javainak feldúlására, önelégülten érzi magát, elhűlnek kissé az indulatok, de vagy ritkán, vagy épen nem tereltetnek a rendes mederbe, hogy később annál nagyobb zajjal és epésebb alakban törjenek ki. Valljon miként viseli magát a valódi önbecscsel diszelgő keresztény ember ezek ellenében ? talán visszatorlás után eszmél ? nem, hanem a béketűrés ruháját ölti magára, mélyen meghatva Üdvözítőnk eme szavaitól: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak titeket, és üldöznek, és hazudván, minden roszat mondanak ellenetek én érettem: örüljetek és vigadjatok; mert a ti jutalmatok bőséges mennyekben!“ — Bizonyára ha valódi önbecsérzetétől hevülne szive , elfojtaná szivében az indulatokat és szenvedélyeket. (Vége követk.) Posgay Lajos: Szent Miklós napján. Kedves kis magányom, jaj bel néma vagy! Némább, mint a fagyban elalélt patak . Némább, mint az erdő, hol a bősz vihar Össze összetűz a fák gályáival, S némább, mint a róna, hol a hó felett Vad szél üldöz egy-egy ördögszekeret! Hejd pedig ma nagy nap, Miklós napja van ! Kis lakom miért vagy, m’ért oly zajtalan ? Mit te könnyelműen észre sem veszesz : Hív rabod nevének napja volna ez ! *) Hajdan — az igaz, nem a te kebleden — Hány jó szív örült e szép napon velem! S most! ... na de ily árván bus fedél alatt Vidám körre várni : balga gondolat. Régi ismerősim urak, nagy urak : Hogy’ kívánhatnám, hogy rám gondoljanak! *) Sokáig éltesse Isten az egyházi irodalom díszére. Szerk.