Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)

1863-12-03 / 49. szám

PEST, DECEMBER 3. 49. szám. II. FÉLÉV. 1863. Megjelenik minden csütörtökön. Szer­kesztő lakása(kegyesrendüek épülete 35. sz.) Ügynöki hivatal. (Lipótutcza 8. sz.) Evang. Midőn János a fogságban meghallotta Krisztus tetteit. (Máté 11, 2—10.) 4. Borbála. 5. Szabbasz. 6. II. ildveikt VII. Miklós. 7. Ambrus. 8. B.­AsSZODy logílat. 9. Leokadia. 10. Judita. c­onzetes : negyven félévre 1 frt 31 kr egész évre 2 frt 62 kr ; vidékre félévre 1 frt 66 kr, egész évre 3 frt 32 kr o. é. Az önbecs Isten képére alkotott keresztény embernek, kinek végczélja Isten dicsérete, ezzel kapcsolatban neme­sebb részének, lelkének üdvözítése , erkölcsi kötelessé­gei vannak, melyeket megtartani, élete folyamában biztos zsinórmértékül használni, a keresztény tökéle­tesség elérése tekintetéből elmulaszthatlan kötelessége. A keresztény tökéletesség úgy emelkedik becsében, ha a keresztény ember kellően tudja méltányolni er­kölcsi kötelességeit, melyek az élet folyamát könnyűvé és kellemessé teszik. A két­ embernek önmaga iránti kötelességei kétfélék, úgymint: átalánosak és különösek. Az átalános kötelességek közt kitűnő helyet foglal az ön­becs, melyről itt elmélkedni akarunk. Tisztelt ol­vasó ! hogy tisztán felfoghasd az önbecs valódiságát és annak nagyszerű magasztosságát, fordítsd vizsga sze­meidet a körötted létező tárgyakra; nemde a természet, az Isten e nagyszerű temploma csodaszerű szépségével a leggyönyörködtetőbb alakba öntött, a szívet élénken örvendeztető színvegyülékű tárgyai tűnnek fel előtted, melyekből az Isten mindenhatósága , örökre imádandó bölcsesége sugárzik ki, nemde a természet bájai elraga­­dólag hatnak a lélekre? Mindezek fölötti elmélkedések­ben egy érzelemtől tágul a szív, mely a szerény vizsgáló­nak gondolatát önmagába tereli, éreztetvén vele, hogy e földi létben az ember, mint az Isten bámulandó re­meke a legméltóságosabb alakban tűnik ki, mert leg­nemesebb teremtménye az Alkotónak. E magas érze­lemből, mely az ember méltóságát tükrözi híven visz­­sza, származik az önbecs, melyet éreznie kell a két­ embernek s értéke szerint nagyobbitania az isteni pa­rancsok és az erkölcsi szabályok szelleme szerint. Az önbecs az emberi méltóság tiszta tudatában, annak kellő méltánylatában sarkallik. Ha megfontolod , hogy ezen méltóság Isten ajándéka, úgy lehetetlen, hogy tenma­gad iránt becset ne érezz. Az emberi méltóság kivilág­lik onnan is, ha meggondolod, hogy Isten képére vagy alkotva, Isten fogadott fia vagy, ki annyira szerette az emberi­ nemet, hogy minden, ki benne hisz, el ne vesz­szen, hanem örök élete legyen; nemde e végetlen sze­retet, melyben Isten az emberiséget részeltette, az örök szeretetnek az emberiségre oly bőven áradozó örök­becsű jótéteményei elevenen éreztetik a két, emberrel méltósága nagyságát és nagyszerűségét ? Ezen méltó­ság érzetével szépen összefonódik az önbecs érzete, mert a méltóság és r­z önbecs érzetében öszpontosulnak a jóságos tettek. Azonban haladj tovább, szerény olvasó, és kérdezd: valljon nem Jézus vérén váltottunk-e meg? valljon nem Jézus halála által vitettü­nk-e az örökr­e üdvözítő mennyei igazságok ismeretére ? Ezen kérdé­sekre igennel felelsz, mert valóban a mennyei igazsá­gok örök világa dereng az igazság ösvényén, ezen ki­­olthatlan s csodaszerüleg ténykedő szövétnek világá­nál ismered fel méltóságodat és ezzel kapcsolatban az önbecset. Ha megfontolod továbbá, hogy végczélod az örök boldogság, hová vezető utadat az evangeliumi szö­vetnek világítja meg, ha megfontolod, mily örökbecsű ez rád nézve, lehetetlen, hogy ezek fölötti elmélkedé­sedben szívedben fel ne támadjon az önbecs érzete. Ha elgondolod, hogy a Szentlélek temploma vagy, Isten országának örököse, már ez képes benned az önbecs érzetét fölkelteni. Azonban vessünk egy pillanatot a háladatosság erényére. Az emberi elme nem képes előszámlálni és kifejezni az Isten jótéteményeit, ezeket a két­ ember az élet minden perczében tapasztalja. Mennyiszer fujta­­tunk a csüggedezés állapotától, mennyi kínos érz­elem vonul át lelkünkön, sokszor hasonló állapotunk a ten­geren utazókéhoz, kik édesen érdelik a tengeri utazás szülte örömet és az egymást sorban követő látványo­kat, egyszerre, mintha a természet megirigyelte volna, vészes alakot ölt magára, hogy a tengerbe temesse őket örömeikkel együtt : ily habozó, ily borús sejtelmü sokszor az ember állapota, melynek jobbra fordulását nem másnak, mint a véletlen jóságú Isten jótéteményé­nek köszönhetjük, kell köszönnünk. Ezen köszönet a hála nyilvánulatában rejlik, mit leróni szent kötelessége minden két­ embernek; mert, ha embertársunk iránt velünk közlött jótette dijában hálánkat mutatjuk, an-49

Next