Katholikus Néplap, 1868. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1868-12-03 / 49. szám
386 Éji hangok. IX. Álmodom-e, vagy tán nagyon ébren látok? ... Ott a hegynek ormán van egy sziklahalom ; Rendületlen, mint az örökkévalóság, Megtörik rajt minden erő és hatalom. A halom tetején áll egy nagy czédrusfa! Magasztos üstöke az egekig ér fel, Lombjaival födi az egész világot, Ölelkezvén a lét végtelenségével. Hatalmas gyökere négyezer éveknek Mélységes múltjába elágazva mégyen ; Tizenkilencz század óta áll s növekszik Uralkodva időn, emberen és téren. Mily öröm, mily édes érzet! Ünnepet ül a természet: Rubinokkal az ég telve; Hymnusz zeng a madár nyelve. — A teli hold fölebb jővén, Síri csend ül az éj ölén: Kis csöngetyü méla hangja Az Ur jöttét tudtul adja. — Falun kivül, kis bokornál Rongyos koldus vár, botorkál; Végerejét kisértgeti, De sehogysem szolgál neki. Ledül tehát aléltában A kis bokor árnyékában: Tüskebokor barátságos; Ez lesz a szállása már most. Úgy szeretne meghalni már! Lélek bele csak hálni jár. De a szív oly nyughatatlan ; Egész fészek gond van abban! —• — Halmos mezőn gyémánt ragyog ? Fényes harmatgyöngyök azok : Az Ur ujjának talapja Gyémántokkal van kirakva. Gyémántuton az Ur mégyen, Szolga viszi a kezében : Szolga, az Ur szent szolgája. — A bokorban várnak rája. — Csöngetyübang hébekorba El eljut a kis bokorba; Szegény koldus hallja neszét, S megaczélozza az eszét. Gondolkodik hosszan, mélyen; Gondolata messze mégyen Oh hány ezer ember pihen árnya alatt! — Oh hányan találtak már itt menedéket; Hányszor tört meg ezen a szivek vihara, Melyet kelt az örök kárhozat, a vétek! — Mégis hány gonosz kéz ássa és metéli Gyökerét, ágait ennek a szent fának ! ... De a lehulló ág halált üt fejekre, S kik neki sirt ásnak — önmaguknak ásnak. Mert a ki kezdetét senkitől sem vette, És a ki soha sem foghat érni véget, E csudafát Annak szent keze ültette , Lelkünk menhelyeül, nemünk üdve végett! — Azon sötét idők felé, Mikor a bűnt megszivlelé. Jótettekben olyan meddő; Öntudata olyan feddő! Lelkére száll sötét fátyol: Undorodik önmagától. Boldog vala! — de a vétek Vele gyilkos frigyre lépett : Borzasztó jön minden tette. ... És mindenki megvetette. Gazdag vala; neve fénylett; De iszonyu mód szegény lett: Másoké a háza, telke; Ördögé a gonosz lelke!! ... Körmeiből a sátánnak Ki ragad ki, gonosz, álnok ! ?... Szörnyű nagy a bűn hatalma ; De nagyobb az Ur irgalma.-----Csöngetyühang csendül, csendül; Közeledik az éjcsendbül; Emberalak, talán angyal, Együtt jár a Csenge hanggal.------Gyémántgyöpön, bokor mellett Ki térdepel verve mellet ? Előtte az Ur szolgája Most adja az áldást rája. ... Ragyog a hold, ég a csillag; Koldus szeme könytől csillog : Gyönyörárban elszáll lelke; A mit úgy vártam meglelte. — Mily öröm, mily édes érzet, Ünnepet ül a természet: Bokor fölött dalál nyelve Glóriákat zöngenyelgve. ... Nyulassy Antal