Katholikus Néplap, 1869. július- december (25. évfolyam, 28-52. szám)
1869-07-15 / 28. szám
*400?* Úgy állsz te ott, a népek tengerén, Mint gránit szírt, — s szilaj habok ölén Vész közt sem ingasz te még. Az öntudat benned egy tölgyfa-szál Nem! pyramid: — melyet csodálni jár A hálás nemzedék. — Tizenöt száz éves szűz életed A magyar fajnak büszkesége lett: S mint egy nagy drágakő, A szent korona gyöngyei között Oly szépen állsz te! — S hidd el üldözött, Attila visszajö!.... Szabad valál! — s mentél véred ontva, Áldozva mindent, ép mint Golgota. ... Hogy a kifolyt véren Világszabadság rózsája nyíljék; S a honra szálljon jólét, s égi béke, S testvéri érzelem. Mennyi keserv, mennyi köny ára vagy, S mig volt jogod, másnak küzdéd javad — Szidtépe pelikán , S Európa még is süket reád; S tenn fajad is elfeled — mostohád, Napodnak alkonyán. S ki egykor félvilág ura valál, Te hunszékely, te nagy nemzetkirály! Kerékbe töretés!... S lábbal tapostak : —Fel el e képtől ! Eszem hagyna el, — oh hit emelj föl; — Martyr csak te levél. De merre tértem, vigasztalatlan, Hol hálátlanok pokol bűne van, Hazám! képed elöl, Még élsz te , — s ki megvédett — az Isten; S mint Enkeladós — ha mozdulsz, — minden Bálvány a porba dől! — Csak ne csüggedj, —■ ne feledd múltadat, Borult eged; de hány van csillagod: — S majd föl ragyog a nap A szabadság legszebb napja reád; S a föld ismét az lesz —• édes anyád — Hol szentid alszanak ! ... Mi bujdosunk, több mint száz ezeren, Románián a székely idegen, — E nép minket nem ért; — Oh szent hazám! hivd vissza gyermekid Nyugalmuk a sírokban sincsen itt Te jól tudod, miért. ... Oh hozz vissza szent berkeid közé, Hol fáradt lelkem újra fölfelé Gyermek-örömeit, — Hol minden tárgy, legkisebb fűszálig Szivem húrján bájos hangként játszik, S megérti könyeit!... Ah, újra látom őserdőidet, — Hol aranyhalas kis patak cseveg Kedves székely hazám, Gerlék bugását, mint egy szép regét, Hős harczaikkal őseim nevét Megsúgja e magány ! — Oh nézd! szememben hálaköny remeg, Hogy én fiad, ten véred lehetek; S hozzád hajolhatok. — Fogadd el a bujdosó sóhaját: Légy nagy, szabad, s bámuljon a világ, Mint egy szép csillagot! — Gyergyó alfalvi Gereöffy Ferencz. 221 A kath. anyaszentegyházban a papság. Ha az égiekröli elmélkedésektől elzáratnám, nem lett volna érdemes születnem. Hisz! mi volna az, a miért ez esetben, hogy élek, örülnék ? Tán, hogy ehetem, s e nyomorult testet, oly könnyen romlandót, mint valami szolga napról napra újra megtölthetem ? Oh! mi csekély és megvetendő lény az ember, ha halandóságán túl nem emelkedik. — Seneca, Quaest. Nat. L. I. A katholika anyaszentegyház maholnap kétezer esztendős lesz. Legrégibb intézete tehát az élő világnak. És a világ sokat, mondjam: mindent —természetesen — jót, a kath. anyaszentegyháznak köszönhet. A kath. egyház kebelén fogamzottak ama nagyszerű, világboldogitó eszmék: szabadság, testvériség, egyenlőség. A kath. egyház isteni küldetése fontosságának érzetétől mélyen áthatottan, ámaz eszméket nem csak hirdette lángbuzgalommal örökmindig, hanem a népek lelkébe át is ültette, ott meghonosította. E tényével a népek szellemi és erkölcsi érzelmeit átalakította. A világ, a polgárzat a kath. egyház kebelén tenyésző jézusi religióból szívta emelkedettségét. Abból készítette dicsősége és nagysága alapjait. A hol ezt nem tette, homokra épített. A hol csak az evangéliom igéi elhangzottak, ott azonnal lehullottak, — legalább elvben és egyházilag, — a rabszolgákról az embertelen lánczok, megadattak a nőknek, az őket mint eszes lényeket Isten és természet törvényénél fogva, férjeik oldala mellett, illető jogaik, megszűnt közöttünk a gyalázatos leányvásár, becsukattak az undok háremek, leestek a népeket népektől, az embert embertől elválasztó falak. Mindnyájan testvérekké, egygyé lettünk Jézus Krisztusban. Öröm tölti el a jó kath. ember kebelét, ha egyháza dicsőségére gondol. Mily parányi volt kezdetben. Mily szegény alakban tűnt fel. Mily kevés kilátással arra, hogy csak rövid ideig is fönállhasson. — És fönáll, daczára az ellene támasztott zivataroknak. Fönáll, mintegy ledönthetlen szírt a tenger közepén. Fönáll, a népek alig számlálható millióit zárván kebelében, áldva, boldogítva az egymást követő nemzedékeket a rábízott egély malasztjaival. És most észlelvén az uralkodó korszellemet, a tények hatalmát, egy komoly kérdés gördül elénk : várjon az állandó harcz, az örökké fegyverkező, és örökké dulakodó részakaratot