Katholikus Néplap, 1869. július- december (25. évfolyam, 28-52. szám)
1869-07-15 / 28. szám
nem gyengiti-e meg, nem meríti-e ki elvégre a tizenkilenc százados győzőnek erejét? a mindenáron és erővel terjesztett tévely nem hamisitja-e, nem vesztegeti-e meg az eddig törhetlen hűség tisztaságát is ? E kérdéseknél szomorú jelenünk és bizonytalan jövendőnk fölött el kellene csüggednünk, kétségbe kellene esnünk, ha busongó óráinkban Jézusunk ama szavai nem zúgnának füleinkbe: a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Én veletek vagyok a világ végezetéig, — és ha egyházunknak olykor-olykor elbusitó, de mindig mocsoktalan, mindig szeplőtelen, nagyszerű és dicső mudta nem lebegne szemünk előtt. Abból azt tanuljuk : az egyház léte első perczétől korról korra mindig üldöztetett, de minden csatából a győzelem babéraival koszorúzottan tért vissza. Ezen nagy tény, ezen fényes tudat emelheti lelkünket. Erőt adhat a küzdelem- és kitartásra. Indithat arra, hogy törhetlen hűséggel ragaszkodjunk egyházunkhoz. Annak véglehelletünkig hűt és hiv gyermekei legyünk. Isten ezen egyházának főereje, dísze, virágai a szakadatlan utódsorban lefolyó, most is fönálló, hatályban levő — hierarchia — papság. Nincs egyházunkban egy szegény pap, ki nem tudná az ő hatalmát, melylyel felruháztatott, Jézustól leszármaztatni. Például én, Isten szolgáinak legkisebbike, meg tudom nevezni a püspököt, ki engem pappá szentelt. Az tudja, kitől vette püspöki hatalmát. A második a harmadikat, a harmadik a negyediket, a negyedik az ötödiket megnevezve, és igy mindig vissza és fölebb menve az egyik apostolhoz, végre Krisztushoz jutunk. — A hatalomnak ezen szakadatlan sorban közlése mondatik „felhatalmazás“ vagy ,,küldetésnek.“ Erről mondja szent Pál: „Nem is veszi senki magának e tisztet, hanem a ki Istentől hivatik, mint Áron.“ (Zsid. 5. 4.) Miként a föld minden folyói a tengerből származnak, miként a gallyak és levelek élete a fa gyökétől függ, miként a láncz első gyűrűjével a többi karikák összeköttetnek, úgy Isten egyházában a papság minden hatalma a szakadatlan lefolyás és törvényes közlés által, — magával a legelső, legfőbb pappal — Jézussal köttetik össze. Egész értekezésem Urunknak ezen mondatán alapul: Menjetek az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden nemzeteknek. (Márc. 16.) Itt hármat kell tekintetbe vennnünk, tudniillk : a személyeket, kikhez intéző Jézus szavait. A tant, melyet hirdetni, és a népet, melynek kell hirdetni. A személyek minden kétségen kívül a Jézust környező apostolok voltak. A hirdetendő tan: az evangélium törvénye, melyet tőle hallottak, s melyben a Szentlélek által még jobban felvilágosittattak, erősittettek. A népek, a világ minden népe és nemzetei. Hogy pedig az apostolok mesterük parancsának eleget tőnek, erre bizonyságunk szent Márk, ők pedig elmenvén, tanitanak mindenütt. (Márk. 16.) Jakab Júdeában maradt, Jeruzsálem első püspöke len. Mátyás a déli tartományokban lett azzá. Fülöp és Tádé Judás éjszak felé, mások kelet, mások nyugat felé széledtek el. Péter, az apostolok fejedelme Pontust, Galatiát, Cappadociát, Bythiniát, Antiochiát járta be, végül Itáliába jött. János Ázsiában, Simon Afrikában és Egyptomban, András Scythiában és Achajában, Máté Aethiopiában és Parthiában, Bertalan Indiában és Örményországban, nagyobb Jakab Hispániában, Tamás Persiában hirdették az igét, szervezték az egyházakat, így futották be az akkor ismert világot, a legközönségesebb eszméért, az emberi nem üdvéért felhevülve, Jézus szeretetétől áthatva, szent és magasztos lelkesedésükben csak véres nyomaikat és a népek szivében elhintett igemagvakat hagyva maguk után, melyekből felledeztek a legszebb hit- és erényrózsák, kellemdús illatukkal mások fagyos szivét is Isten és emberszeretre olvaszták. Urunknak parancsa : „Menjetek az egész világra“, nem volt egyedül az apostolok személyéhez kötve, hanem kiterjedett az ők választotta segédeik s utódaikra is. Valóban nincs egy az apostolok közöl, ki maga mellé segédet nem vett volna fel, kit aztán a szervezett egyházba lelkészül állított be — maga odább menvén, hogy a még a halál árnyékában ülőkre, a jézusi religio fénysugaraival a lelki szabadság, a megváltás boldogító hajnalát derítse, napját felhozza. — Tudjuk sz. Péterről, hogy az általa megtérített Alexandriában Márk evangélistát püspöknek, Antiochiában Evodiust lelkipásztornak tette, maga pedig magas hivatása érzetének ösztönéből Rómába jött. Nemkülönben sz. Pál Athénébe Dénest, Krétába Titust, Efezusba Timoteust, Gázába Filemont, Laodiceba Luciust, Tharsisba Táront püspökökül, lelkészekül tette, hagyta. Hasonlókép cselekedett András, János, Tamás apostolok. Az apostolok ezen gondoskodása, lelkes buzgalma oda irányult, miszerint az egyházban, az ő haláluk után is, ne hiányozzanak a törvényes közegek az igaz hit fentartása, hirdetése, terjesztése és a malaszt osztogatására, vagyis: a szentségek kiszolgáltatására és a vérnélküli áldozat bemutatására. Innen van, hogy az apostolok az általuk tett püspököknek hatalmat adtak arra, hogy ezek is püspököket, lelkészeket tegyenek. — Kétségtelenül kitetszik ez sz. Pálnak Titushoz irt leveléből, hol igy szól : Azon oknál fogva hagyálak téged Krétában, hogy a mik hátramaradónak, eligazítsad és városonkint nevezz, rendelj egyházi személyeket, mikép én neked elődbe ad ám. (Tit. 1, 5) Nincs tehát benne semmi homály, kétség, hogy a felhatalmazás, melylyel Urunk apostolait a világra szétküldé, átszállt ezek utódaira is, kivéve némely személyes kiváltságokat. Hogy tehát a jelenlegi püspökök, lelkészek szintúgy bírnak feloldozó, megkötöző hatalommal, szintúgy törvény és jogszerüleg keresztelnek, szolgáltatják ki a többi kegyszereket, hirdetik Jézus tanát, mutatják be a legfölségesebb áldozatot, miként az apostolok. S valóban, a római közönséges keresztény kath. anyaszentegyházban e tisztét, e hatalmát, a papság a világ minden részében, az apostoloktól elkezdve, a jelen időig mindig gyakorolta és gyakorolja. A koronás zsoltárnok ihletése közben a késő jövendőbe belátva, és szemlélve Isten földi országa kiterjedését, lelkesülvén előre megmondó , az egész földre kiterjedt az ő hangjok, és a földnek végső határáig elhatottak igéik. (18. zsolt.). Az egyház, az egyházban a papság állani fog világ végéig. Jézus az üdvösség tudományát letéteményképen egyházának adta át egész valóságában. Hogy a világ színpadán egymásután megjelenő emberek e tudomány ismeretére eljussanak, folyvást kell azt hirdetni. Jézus elvérzett a világ bűneiért a keresztfán. Ezen áldozat végtelen érdemű. Azonban nem teszi fölöslegesekké a szentségeket, sőt épen azok által árasztja ki egyesekre áldásait. — Jézus meghalt érettünk, mégis meg kell keresztelnünk minden e világra jövő embert. Mindnyájunknak újból kell születnünk a vízből és Szentlélekből. Krisztus elvette a világ bűneit, mégis annak, aki újból és újból bűnbe esik, újra meg újra kell gyónnia, és a pap feloldozása által bűneinek bocsánatját nyernie, így, noha Jézus keresztáldozatával az egész világ bűneiért eleget