Katholikus Néplap, 1872. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1872-05-23 / 21. szám
162 — Jó asszony, talán valami ünnep van ma? minek a kenyék szoktak örülni. — Ugyan ne legyen ön rész, Edvard úr. Urnóm nem szereti, ha valaki a vallásról gúnyolódva szól. — Jól van jól Katalin, szólt engesztelőleg az ifjú, de ön még nem felelt kérdésemre. — Szívesen felelek, ha ön nem gúnyolódik. Ünnepünk van, és pedig a szeretet családi ünnepe. Szegény, messze földön levő Bernárd atya neve ünnepe van ma, melyet a család mindig vallásosan szokott megülni. — Jól mondá Katalin „Szegény Bernárd“, ő a valódi élet helyett egy beteges ábrándnak áldozza föl magát, és eltéveszté életutját. — Sőt inkább ő van az igaz után, mely a boldogságra vezett. — Csalódások jó Katalin. A gyakorlati élet másra tanítja az embereket. No de hagyjuk ezt jó asszony, kiki a maga módja szerint óhajt boldogulni. E szavak után gondolatait tovább fűzve, mintegy magában mondá . Tehát ismét a templomban van ő, lelkének ábrándos hajlamai, e családi örökség, e sötét falak közé vonzzák őt, hogy tiszta lelke, melyhez nem fért még az élet csalódásának mérge, elmerengjen a képzelet által angyalokkal népesített túlvilág mysticus térein. Kár, hogy e különben tökéletes hölgy a vallásos ábrándozásoknak annyira rabja. A mai kor általános műveltsége egészen más irányt jelöl ki a nőnek ; noha sajnos, sokan vannak még, kiknek neveltetése egyoldalúlag vallásos irányban vezettetik, kik ahelyett, hogy az élet gyakorlati oldalával ismertetnének meg, a vallás titkos, és mindig a földöntúliakat kereső ábrándjainak élnek. No de ilyenek a nők, természetöknél fogva hajlandóbbak arra, ami titokszerű, regényes. A férfiú azonban mint világ polgára vallási képzelgések helyett keresse az élet gyakorlati oldalát. — Edvárd úr, legyen szives a hazaérkezőket itt e teremben bevárni, szólta meg a gondolataiba merült ifjút Katalin. — Köszönöm Katalin, majd addig inkább sétát teszek a városban. E szavak után kiment az udvarból. Edvárd, mintegy 25 éves mivelt ifjú, egyike vola azon, korunkban mindinkább szaporodó ifjaknak, kik, kivéve a vallást, a tudományok többféle ágában felületesen jártasok lévén, felvilágosodott és művelt embereknek tartatnak, és e czimre annál jogosabban tartanak igényt, mentől nagyobb mértékben sikerült magukat a vallás boldogító karjai közöl kibontani, és mentői gúnyosabban tudják lenézni azokat, kik a vallás menynyei vigaztatásában keresik és találják föl boldogságukat. Edvárd ily elvek között nevekedvén föl, más életezést nem ismert, mint a rövid életet mentői boldogabban eltölthetni. Élni, élvezni, gazdagodni volt főtörekvése, és az erre megkívántató eszközöket tudomány, szorgalom és ipar által hitte megszerezhetni, nem Isten segítsége, hanem önnön ügyessége által. Magasabb és szentebb törvényt nem ismert a divatos becsületesség törvényénél, azonban nem vallási, hanem köznapi, és leginkább kereskedelmi szempontból határozván meg a becsületesség értelmét. Egy tekintélyes kereskedőháznak megbízott ügynöke lévén, a reábízottakban hiven és eszesen járt el mindenkor, és habár a vallás által szentesített erkölcsi törvényekkel keveset gondolt, mint szerinte szükségtelenekkel, a mindennapi fogalmak szerint becsületes embernek tartatott, sőt magát tökéletes embernek hitte lenni. Évek óta a szentegyház küszöbét át nem lépte lelki szükségből — miről fogalma nem volt — hacsak nem társadalmi szokásból, vagy divatból — sőt olykor érdekből. A templomot úgy tekinté, mint egyéb közhelyet, hol a műveit fiatalság mulatságvágyból jelenik meg. Gondolatai között észrevétlenül a gyönyörű Annunciata-egyház közelébe jutott, mely tele volt ájtatoskodókkal. — Az orgona mélabús hangjai áthatottak az egyház falain, és az azoknak hangját megérteni képes szivet édes hullámzásba hozták. Edward, habár szokása ellen, belépett a szentegyházba, és a gazdagon aranyozott vörös-márvány oszlopok egyike mellé vonult. A gazdag ékítményekkel és becses fesményekkel ékes egyházban, egyszerű kapuczinusok végezék az isteni tiszteletet, melynek lélekemelő magasztossága, a legközönyösebb lelket sem hagyá érintetlenül. Elmerülve szokatlan érzésekbe, szinte kellemetlenül esett, mint a kit édes ábrándjaiból vernek föl, midőn az isteni tisztelet véget ért, és az ájtatoskodók távozni kezdtek a templomból. Azonban rögtön föleszmélve, szemeivel a távozók között valakit fürkészni kezdett, és pár percz alatt föl is talált egy kedves női alakot, ki díszes imakönyvét tartva kezében — egy tisztes ősz férfiú oldala mellett haladott. Dobogó szívvel, s a világban való jártasságát tekintve feltűnő elfogultsággal köszöntvén az utolérteket, azonnal melléjök szegődött. Az ifjú hölgy, hallván Edvárd szavát, kellemes meglepetésében mélyen elpirult, az öreg pedig barátságos mosolylyal szokta meg kezét. Edvárd rövid kérdések után elmondá, hogy Livornóból jött, és a családot honn nem találván , a templomba jött keresésekre. — Amily kedves, ép oly váratlan volt ennek megjelenése, mondá az öreg, ki a város egyik legtiszteltebb, egyszersmind legvallásosabb polgára volt, ki az ifjút majdnem mint családja tagját tekinté; főleg miután tapasztalta , hogy leánya Mária többnek nézi őt egyszerű udvarlónál; noha az ifjak között fejlődő viszonynak nem kis akadályul látszott szolgálni az, hogy Edvárd divatos világnézetei a vallás dolgában őt mint hitetlent vagy legalább mint hitközönyöst tüntették föl, mi Mária szüleitől örökölt vallásos mély érzelmét zavará, sőt olykor sérté. Voltak az ifjak társalgása között pillanatok, midőn a szivek öszhangzását pillanatra fölzavarák az ifjúnak olykor elejtett szavai, melyek a vallást sérték ; noha tagadhatlan, hogy a lélek enemü ürességét óvatosan igyekezek mindig elfödni Mária előtt, nehogy ez által neki szomorúságot okozzon.