Katholikus Nevelés, 1922 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1922-01-01 / 1. szám
PROBLÉMÁK formán kötelező egystílusú iskola, melyben a gyermekek a családi, társadalmi és tanítói fegyelem nyűgétől (?) szabadon, az együttélés teremtette helyzetekből ismerik és szokják meg a szükséges erkölcsi elveket, ez az iskola, melyben nincs Isten, nincs vallás, csak egy bálvány : a munka (?), és a munkában nincs különbség szellemi és testi munka között, hanem teljes egyenlőség uralkodik, ez az iskola, melyben lélektani kísérleti alapon válogatják szét és nevelik tovább a tehetségeket, nemde ez az iskola hű tükrét képezi a marxi világfelfogásnak? De még a mérsékelt, a józanabb pedagógiai irányzatok, egy Payot, egy Förster rendszere sem vihető át minden további nélkül a hitoktatásba. Akik megkísérlik velük, megjárják, mint ahogy a XVIII. és XIX. század fordulóján megjárták a szókratészi módszer rajongói. Hogy csak Förstert említsük, a német kath. pedagógiai irodalomban máris erős visszahatás mutatkozik azon csodálattal szemben, melyben e hozzánk kétségkívül nagyon közelálló tudós a közelmúltban részesült. Bármennyire is azonosak az ő neveléstudományának eredményei a katholikus nevelés eszközeivel, egy nagy szakadék választja őt el tőlünk: nem áll természetfeletti alapon és nem akar erre állani. Innen van az, hogy a nevelés motívumainak egy jó része, épen a legmélyebbek, a leghatásosabbak, t. i. a vallásos motívumok reánézve nem léteznek. E hiány ellensúlyozására a rendelkezésére álló többi motívumokat művészetének minden felhasználásával valóságos mesterfogásokkal kell kiszíneznie, hatásosakká tennie, mégis kevesebbet érnek, mint bármely kevésbé tehetséges keresztény nevelő ajkán az az egy motívum : „Dixit Deus !“ Az erkölcsre nevelés nem is nyughatik a nevelő talán meglevő pedagógiai művészetén, az csak a vallás önmagukban erős és minden szívhez közel álló motívumain alapulhat. A hitoktató tehát nem lehet egyszerűen Rousseau, Payot vagy Förster tanítványa. A hitoktató nem fogadhatja el a szocialista és nem szocialista munkaiskola szélsőséges elvét sem, nem teheti a hittanórát betlehemi jászolkát vagy nagypénteki szentsírt faragcsáló kézimunkaórává, avagy szimbólumokat másoló rajzórává sem. A hitoktató kénytelen megmaradni a katholikus világnézet alapján, kénytelen ragaszkodni a katholikus nevelési hagyományokhoz. De ha nem is vehetünk át egyszerűen semmiféle pedagógiai rendszert, a modern neveléstudományok megtermékenyítő hatása alól nem szabad magunkat kivonnunk. Ha Rousseau nevelési rendszere — hogy egy példát mondjunk — a maga egészében nem is bizonyult életrevalónak, de a szemlélet, a belső átélés tőle inspirált gondolata Pestalozzi révén nagy sikerrel telepedett be a pedagógiába és a hitokta 1. ö. dr. Siegfried Kasserau: Sociologische Pädagogik. Leipzig, 1921. Ebből nem következik, hogy vallástalan. Ilyen következtetés ellen Förster többszörösen tiltakozik, így legújabb művének: „Christus und das menschliche Leben“, München 1922. bevezetésében. Ő csak azon tényből indul ki, hogy sokakra nézve a vallás elvesztette befolyását és ezeknek keres más nevelési rendszert. Ugyanezt teszi teszi Payot az „Akaratnevelés“ c. művében, melynek bevezetésében megvallja, hogy „ha az egyház ma is uralkodnék a szellemeken, akkor az akaratnevelés kérdése a legegyszerűbb módon volna megoldható.“