Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1966 (73. évfolyam, 1-50. szám)

1966-08-28 / 33. szám

6. oldal Múlt heti számunkban közöltük Nógrádi Sán­dor nevű moszkovita emlékiratából azt a részt, amelyben elmondja, hogy a Szovjetunióban Gerő Ernő nevű moszkovita hogyan nevezte ki mosz­kovita társát, Rákosi Mátyást a kommunista párt és így a kommunista diktatúra fejének. Az elké­pesztő beismerésből kitűnt az is, hogy ennél a jelölésnél nem voltak tekintettel még a magyar­­országi kommunistákra sem, nemhogy a magyar nép véleményére egyáltalán kiváncsiak lettek volna­ meg. Mindmáig azt a hangzatos frázist ismé­­lgeti, hogy 1956 óta Magyarországon “szociáldemokrata reneszánsz” ment végbe. Ezt azért tudom, mert­ a párt Központi Bizottságának a megbízásából 1960 óta Aczél György elvtárssal együtt, két alkalommal is beszél­tünk Rákosi Mátyással. ‘‘Szociáldemokrata rene­szánsz.” Micsoda badarság! Talán a tömegpolitikánk, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a tervgazdál­kodás, az életszínvonal állandó emelkedése, illetőleg a már kivívott szint megszilárdítása, vagy a párt kollek­tív vezetése jelent ‘‘szociáldemokrata reneszánszot”? A gyűlölet vakít... Rákosi maradi felfogású ember volt; az új helyzetet és az abból adódó feladatokat nem értette meg; még mindig az első világháborút követő évek emlékei és tapasztalatai vezérelték tevékenységét. Nem vizsgálta, 1953-ban, Sztálin halála után, valószínűleg még a Központi Vezetőség júniusi plénuma előtt egyszer azt mondtam Farkas Mihálynak: ‘Rákosi kegyetlen em­ber.’ Azt válaszolta: ‘Igen, kegyetlen.’ Akkor én még nem tudtam, milyen konkrét szerepet játszott Farkas a koncepciós, hamis vádakra épített politikai perek előkészítésében. Az ő válasza azonban nemcsak beis­merés volt, hanem kísérlet is saját felelősségének a csökkentésére. 1962-ben alkalmam volt Gerővel be­szélni. Megkérdeztem: ‘Nem, tudtad volna te lefogni Rákosi kezét?’ Nem, — válaszolta — Rákosi meg­szállója volt ezeknek a dolgoknak.’ Ördögi mesterségre adta magát Rákosi, és ön­hittségében azt képzelte, hogy ‘csak ezt lehet csinálni'. Igazi forradalmár' akart lenni és saját nagyságától’ elvakítva, nem vette, észre, hogy kommunistához nem TOTÁLIS ERŐSZAKRA KÉSZÜLTEK FEL De kitűnt a közölt részből az is, hogy a Krem­lin egyszerűen elfogadta Gerő Ernő jelölését és ezzel a magyar nép sorsa megpecsételődött. A múlt héten közölt részben, amint már megállapí­tottuk, a kommunista funkcionárius mindenkit igazolt, aki harcolt az ellen, hogy ez a maroknyi politikai szélhámos és erőszaktevő ne keríthesse a szovjet katonai hatalma révén kézbe a magyar nép feletti uralmat és ugyanúgy igazol mindenkit, aki azért küzd, hogy ennek az uralomnak, amely Rákosi haszonélvezői révén még mindig tart, mi­előbb vége szakadjon és a magyar nép visszanyer­hesse önrendelkezését. Ebben a számban Nógrádi Sándor máról­­holnapra “felvásárolt” emlékiratainak azt a részét közöljük, amely elmondja, hogy milyen volt azok­nak a sorsa, akik sohasem voltak kommunisták, de megszegve különböző esküjüket és fogadalmai­kat, átálltak Rákosihoz, ennek a zsarnoknak akár fegyveres szolgálatára is. Íme: "A moszkvai magyar kolóniáról el lehetett mon­dani, hogy csaknem teljesen egységes, legfeljebb egy­­egy személyes ellentét volt észlelhető, de ez nem keltett zavart. Ha az ember mindenkit objektíven, adottságai, egyénisége szerint igyekezett megítélni,­ nagyzási hóbortot ekkor még senkinél sem tapasztalt. De voltak egészségtelen jelek, amikre már ekkor fel kellett volna figyelni, habár ezt egyikünk sem tette. Például arra, hogy a Külföldi Bizottság tagjai az or­szág felszabadulása után kezükbe akarják venni a párt vezetését, anélkül, hogy számolnának az otthoni elv­társakkal. Hazaérve ez a birtokbavétel meg is történt. (Nem tudom pontosan, kit kellett a Külföldi Bizottság tagjainak tekinteni, de alighanem a következőket: Rá­kosi, Gerő, Révai, Nagy Imre, Farkas, Farkast azon a címen, hogy feloszlatása előtt egy ideig ő volt a Kom­munista Ifjúsági Internacionálé főtitkára.) Volt-e előnyük a külföldön élt elvtársaknak a ha­zaiakkal szemben? Igen, az, hogy nemzetközi tapaszta­latra tettek szert és általában elméletileg képzettebbek voltak az itthoniaknál. És volt-e hátrányuk? Igen, az hogy nem ismerték a tényleges hazai viszonyokat. Nem ismerték, s nem is ismerhették a dolgozó osztá­lyok és rétegek új generációinak a lelkületét. Ez pedig nagy hátrány, ami csak úgy hozható be, ha évekig köztük élnek, tanulnak tőlük. Valamennyi külföldön élő közül valószínűleg Rákosi ismerte leginkább a Horthy-rendszerben felnőtt emberek mentalitását, a hazai politikai-társadalmi áramlatokat, de az ő isme­reteit is eltorzította az a tény, hogy a börtönlakó szemü­vegén keresztül szerezte benyomásait. S amellett neki nem volt megfelelő nemzetközi politikai tapasztalata. Itthoni legális munkájának első évei után csakhamar látható volt nála az idegenkedés a széles alapokra helyezett népfront-mozgalomtól, csakúgy, mint a Szo­ciáldemokrata Párttal történt egyesülés történelmi je­lentőségű tanulságainak levonásától. Ez utóbbit ő a valóságban úgy értelmezte, hogy a szociáldemokratiz­­mus, mint eszmei-politikai irányzat felszámolásával nemcsak a jobboldali szociáldemokraták, hanem a marxizmus-leninizmus álláspontjára helyezkedő volt baloldali szociáldemokratákat is félre kell tolni. Ez politikai vakságra vallott. Egyesülés a Szociáldemokrata Párttal a marxiz­mus-leninizmus platformja alapján plusz az összes de­mokratikus erők egyesítése a népi-nemzeti frontban. Ez volt és maradt az ábécéje a magyar kommunisták politikai stratégiájának. Rákosi ezt soha nem értette hogy milyen változások mentek végbe a nemzetközi és a belső helyzetben és milyen tanulságokat rejteget magában az elmúlt 25 év. Azt hiszem, tömören így lehet meghatározni Rákosi vezetői ténykedésének rugóit. A parancsolgatásra, az ellenvélemények elhallgattatásá­ra, vagyis a pártdemokrácia kifejlődésének megaka­dályozására való hajlam, a történelmi-politikai helyzet­ félreismerése súlyos politikai hibák forrása lehet, ha a vezetőt, esetleg vezetőket nem bírják idejében jobb belátásra, vagy nem teszik meg a szükséges lépéseket leváltásukra. Rákosi rendkívül nagy általános ismeretekkel ren­delkezett. Ahogy mondani szokták, “enciklopédikus tudású" ember volt, de a marxizmus-leninizmus elmé­letét rosszul ismerte, s ennek következtében a mar­xizmus elméleti kérdéseiben meddő volt. Rákosit — mint ez később kiderült — különösen erkölcsi alkata sem tette alkalmassá a párt vezetőjének a posztjára . .. A pártvezetőből — három-négy év kellett csak hozzá — ‘bölcs’ lett, aki nemcsak interpretálja, hanem ‘továbbfejleszti’ a marxizmus-leninizmus elméletét, aki­nek a nevét, ha nyilvánosság előtt említették, az vas­tapsot váltott ki, olyat, hogy az emberek keze bele­fájdult. A vastapsot rendszerint szervezett csoportok kezdték, ezt a hallgatóság átvette és csak nagyon kevés olyan embert lehetett látni, akinek a keze moz­dulatlan maradt. Az ország tele volt az ő portréival, ha a fiatal katonákat megkérdezték, ki a köztársaság elnöke — rendszerint tévesen azt válaszolták: Rákosi! Ki a kormány elnöke! Rákosi! Ki a párt főtitkára? Rákosi! Az emberek tudatában csakhamar ez az egy név testesítette meg a hősi múltat, a dicső jelent és a napfényes jövőt. Mindenki más lejjebb állt nála, őrá kellett hogy felnézzen, az ő árnyékában lépkedhetett csak, róla kellett hogy példát vegyen és tőle kelllek hogy bátorságot merítsen ahhoz is, amit iSm­fl a'.cl''(­­ és ahhoz is, amit nem akart tenni. Úgy emelkedett ki a közösségből, ahogy mé­g sen­ki, úgy, hogy a végén teljesen egyedül marad­t. Azt hiszem, barátai nem voltak (lehet, hogy soha nem voltak). 1945 Szilveszter estjére még meghívott va­csorára a párt szűkebb vezetői körén kívül egyszerűbb halandókat is, ezt 1946-ban megismételte. De 1947-ben és 1948-ban már csak a szűkebb körű pártvezetőséget, majd azután már azt sem. Ő sem kívánta közvetlen munkatársai barátságát, s azt hiszem, azok sem az övét. A törvénysértő perek idején Rákosi nagy gondot fordított arra, hogy minél több embert közvetett bűn­részesévé tegyen. A párt egész Központi Vezetőségé­vel ezt csinálta, amikor elhitette vele a Rajk elleni vádak “megalapozottságát”. Senki sem volt, aki ne hitte volna el, hogy Rajk, Pálffy, Szőnyi, Szaáy és a többi perbe fogott kommunista, valóban bűnös. Voltak azonban, akik tudták, hogy a vádnak nincs alapja, azok, akik a vádat összetákolták, méltó szerepet vállalt. Mindenkit cinkostársává tett volna. 1949 november végén, vagy december elején irodájában három szovjet tábornok elvtársat mutattam be neki, akiket abban az időben tanácsadókként kér­tünk a Szovjet Hadseregtől. Egyiküknek a Néphad­sereg vezérkari főnöke mellett kellett volna dolgoznia. Megkérdezte Rákosit, milyen ember a vezérkar főnöke, Sólyom László elvtárs. Rákosi egyből rávágta: ‘Angol kém.’ Soha nem szoktam rosszul lenni, de akkor úgy éreztem, hánynom kell. Észrevette­ megdöbbenésemet, ezért hozzáfűzte, hogy Sólyom az Egyesült Izzóban dolgozott és aki ott dolgozott, azt az Intelligence Ser­vice beszervezte kémnek. Mintha ez valamit is meg­magyarázhatott volna számomra. A tábornokok meg­döbbenését is láttam. Megjegyzést nem tettek, de megfigyeltem, hogy nagy zavarban vannak. Hogyan bízhatják rá a Magyar Néphadsereg vezérkarára a Szovjet Hadsereg tapasztalatait, szervezési módszereit és hogyan dolgozzanak ki vele, mondjuk, védelmi hadműveleti terveket, ha a főnök ‘angol kém’? Én sem tettem megjegyzést, mert hiszen nem dezavuál­­hatom a párt főtitkárát egy baráti ország tábornokai előtt egy ilyen kérdéssel: vannak önnek bizonyítékai? Cinkosává tett, mert hallgatni voltam kénytelen. Ekkor én már egy éve a Magyar Néphadsereg Politikai Fő­csoportfőnöke voltam. Csak annyit tettem, hogy Far­kas Mihály honvédelmi miniszterrel közöltem Rákosi érthetetlen kirohanását Sólyom László ellen. Kértem, hogy tisztázza ezt Rákosival. Természetesen nem tisz­tázta. Néhány héttel később Sólyommal együtt Moszk­vába utaztunk abból a célból, hogy Néphadseregünk számára korszerű fegyvereket kérjünk hitelbe. Egy lakosztályban laktunk a Nacional-szállóban. Együtt étkeztünk, együtt sétálgattunk a moszkvai nagy télben és néztük a várost. Megtekintettük a katonai objektu­mokat. A Frunze akadémia egyik foglalkozásán is részt vettünk, amelyen az idős Korszuny altábornagy, a cári hadsereg volt tábornoka adott elő hadtörténetet. Az egyik este szobámban ülve beszélgettünk az itthoni dolgokról. Sólyom Lászlóhoz engem őszinte barátság fűzött, és ő bizalommal volt irántam. Ezen az estén könnyes szemekkel mondta el nekem, hogy úgy érzi, Farkas Mihály bizalmatlan vele szemben. Nagyon kíméletle­nül beszél vele, és mindenbe beleköt. Ismerve Farkas fennhéjázó modorát, nem nagyon csodálkoztam azon, amit Sólyom elmondott, de arról nem tudtam, hogy ennyire rossz a viszony a miniszter és a vezérkar főnöke között. Azt tanácsoltam Sólyomnak, hogy kér­jen a minisztertől elvtársi beszélgetést. Magamban elhatároztam, hogy én is beszélek Farkassal, változ­tasson Sólyommal szemben tanúsított magatartásán. Nem tudom, sor került-e Sólyom és Farkas között a beszélgetésre. Én mindenesetre beszéltem vele. Meg-s mondottam neki, hogy Sólyom nagyon fájlalja a vele Megérkeznek a moszkoviták Magyarországra XXXXXX<^XXXXX%XXXXXXX*XXXX^XXXXXXXXXXXXXXXX3»ööa««tXXXXXX3CXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX:XXXXXX KATOLIKUS MAG­YA­­OK VASÁRNAPJA * ‡:♦ m mm. mm mm mm AZ ELLENSÉG TELJESÍTŐKÉPESSÉGE ÉS SZÁNDÉKA jelzi ma legjobban a különb­séget az amerikai és európai helyzetmegítélés között. A nyu­gatnémet “Rheinische Merkur” ezt állapítja meg a párisi NATO konferencia tanúsága­ként. “McNamara”, mondja a nagytekintélyű német hetilap, “katonai terveit az ellenfél fel­tételezett szándéka szerint ala­kítja ki, míg a nyugatnémet Hassel honvédelmi miniszter a katonai terveket az ellenfél tel­jesítőképessége szerint készíte­né el. Ez a védelem szempont­jából lényeges különbséget je­lent. Hassel véleményével egyezett a NATO főparancs­noka is, aki amerikai tábornok. “Ha az ember arra gondol,­ folytatja a Rheinische Merkur, "hogy milyen meglepő gyorsa­sággal következhet be Moszk­vában rendszerváltozás, akkor megérti, hogy ma még a klasz­­szikus stratégiai alapelvhez kell ragaszkodni, nevezetesen: nem arra kell figyelni, hogy mit mond, hanem arra, hogyan sze­reli fel magát az ellenfél.. ­ A bábszínház teljes ütemben Két újabb esemény erősítette meg azt az általános, nem­zetközi véleményt, hogy a Szovjetuniónak leghűségesebb, mond­hatni utolsó csatlósa a magyarországi pártdiktatúra. Az egyik esemény: a kacskaringós múltú Péter János, aki most külügy­minisztere, a Kádár-Kállai parancsuralomnak, bájlátogatásra és bájcsevegésre a Szovjetunióba utazott. A budapesti rádió öm­lengő és már szirupos gyönnyörrel tudósít arról, hogy minden­ben hogyan értett teljesen egyet Péter János Gromikóval. PÉTER JÁNOS RAGASZKODIK A VARSÓI SZERZŐDÉSHEZ “A megbeszéléseken” “közölte a budapesti rádió,” nagy fontosságot tulajdonítottak mindketten a magyar, szovjet kül­ügyminisztérium állandó kapcsolatának és konzultációjának. Pozitíven értékelték az eddig kialakult gyakorlatot, és kifejez­ték óhajukat az együttműködés továbbfejlesztésére, tökéletesí­tésére. Mindkét fél kifejezésre juttatta, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a varsói szerződés szervezetének és a Kölcsönös Gazdasági Segély Tanácsának, és mélységesen érdekelt abban, hogy e szervezetek még nagyobb hatékonysággal, még töké­letesebb formákban és módszerekkel folytassák tevékenységü­ket a szocialista országok erejének és nemzetközi befolyásának növelésére. A nemzetközi kérdéseket Péter János és Gromikó azoknak a határozatoknak a szellemében vizsgálta, amelyeket a varsói szerződés politikai tanácskozó testületének júliusi bu­karesti értkezletén a tagállamok közös egyetértésben fogadtak el. A két miniszter kölcsönösen tájékoztatta egymást azokról az intézkedésekről, amelyeket kormányuk a bukaresti doku­mentumok alapján kívánt foganatosítani, hogy még hatéko­nyabb gazdasági és katonai segítséget nyújtson a testvéri viet­nami népnek az amerikai agresszorok ellen vívott harcához, különös tekintettel a vietnami háború új szakaszának viszonyai­ra.” TÜNTETÉS, HÍRMAGYARÁZAT, BÉKETANÁCS AMERIKA ELLEN Ezek után senki sem csodálkozott, hogy Budapesten a kom­munista párt irányításával és a párt által kivezényelt tömegek­kel tüntetés folyt le az amerikai követség ellen. Fiatalokat vezényelt ki a párt, a főkolomposoinak írásban adták át “felelős helyen” a részletes utasításokat. Erről is a budapesti rádió tudósított. A tüntetők követeltét, hogy “vonják ki az amerikai csapatokat Dél-Vietnamból ,, tartsák tiszteletben az 1954-es genfi egyezményeket.’ A fiatalok küldöttsége a párt által előkészített petíciót nyújtott át a lövetség képviselőjének. A tüntetés résztvevői lángra lobbantották az amerikai agresszo­­rokat jelképző bábokat, Johnson elnök képmását és egy ame­rikai bombázó modelljét, majd rendzavarás nélkül, fegyelmezett sorokban elvonultak. A mesterségesen szított USA-ellenességgel megint felkor­bácsolják a szenvedélyeket, a Rákosi-dőkre emlékeztető han­gon. Gimes György hírmagyarázó azt ejtegette, hogy a nürn­bergi per "kodifikálása” alapján a fogyul ejtett amerikai piló­ták “háborús bűnössége” megállapíthat. De nemcsak az övék, hanem azoké is, akik legfelső helyen a parancsot adják nekik. “Egyetlen állam sem kényszerítheti egytlen állampolgárát ilyen bűntettek elkövetésére, és egyetlen oszág egyetlen állampol­gára sem köteles végrehajtani ilyen jellegű parancsot. Márpedig az Egyesült Államok Vietnamban tömbméretekben követi el a bűntetteket a béke ellen, a háborús bűntetteket a békés polgári lakosság ellen.” A Magyar Jogászszövetség naggyűlésén Ustor Endre nagykövet, a külügyminisztérium főoztályvezetője az ENSz alapokmányából vezette le a USA fellősségét a vietnami há­borúban, de arról hallgatott, hogy az ODSzok és a Kádár-rezsim az 56-os magyar forradalom leverésével kapcsolatban hozott határozatok betartásával még mindig adósok. Az Országos Béketanács “tudományos bizottsága... a magyar tudóstársadalom nevében és képviseletében" felszólí­totta a világ tudósait, hogy “emeljék fel tiltakozó szavukat a vietnami háború, a vérontás, a szönyűségek ellen”. Ők is szidták az Egyesült Államokat, de hallgattak a Szovjetunió szerepéről, a hadianyagszállításról és­­ szovjet rakétákról, me­lyekkel amerikai gépekre tüzelnek. A nyilatkozat "szabadságot és önrendelkezési jogot” követel a vietnami népnek, mintha Magyarországnak arra már nem lenne szüksége. A Kádár-Kállai diktatúra annyira eltúráztatta az Amerika­­ellenes propaga­ndát, hogy észre sem veszik, mi mindent mon­danak el maguk ellen eközben. Vagy az is lehet, hogy nem is Budapesten agyalják ki ezeket a szólamokat. Valamelyik krem­lini bürokrata készíti el Kádárnak-Kállainak, hogy mit is kell mondaniuk tüntetésen, gyűlésen és béketanácsban. A bábszínház teljes ütemben. ‡:♦‹: mm. ‹:♦:‹ :♦‹ mm. :♦‹ mm% AMERIKAI ÉS IMPORTÁLT FESTÉKET % Phon«, CEd.r 1-2787 «5Tarha& BEAUTY SHOPPE 2869 E. I 16th Str««» CUv«l«nd, Ohio HASZNÁLUNK TARTÓS HULLÁM • ELŐZÉKENY $ KISZOLGÁLÁS I 1966. augusztus 28. szemben megnyilvánuló bizalmatlanságát, én pedig szükségesnek tartom, hogy oszlassa el Sólyom nyug­talanságát. Farkas úgy tett, mintha szó sem lehetne bizalmatlanságról,-­ csak Sólyom túlérzékenységéről. Kiderült, hogy ez is képmutatás volt. A személyi kultusz elhatalmasodása eredménye­ként a vezető beosztású emberek elidegenedtek egy­mástól. Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom: mindegyikük vágyott arra, hogy kibeszélgesse m­agát valakivel a hozzá személyileg közelálló elvtársak közül. Erre azonban nem került sor. Senki sem beszélt sen­kivel sem meghitten, valóban őszintén arról, am­i a lelkét nyomta, ami a legfontosabb lett volna neki. A klikk tagjai minden bizonnyal beszélgettek egymással, valószínűleg még túl is licitálták egymást a hamis, ha­zug vádaskodásban. Valószínűleg ők sem beszéltek­ mással, és hozzájuk sem nagyon fordultak az elvtársak kérdéseikkel. De azt hiszem, nem túlzok, ha azt mon­dom, hogy a klikk tagjai egyáltalán nem voltak a legjobb véleménnyel egymásról. Farkast nem becsül­ték és haragudtak rá erőszakos törtetése miatt. Gerő száraz és önhitt ember — nehéz elviselni. Rákosit a többiek tisztelték, bizonyára részben azért, mert olykor meghökkentő ravaszságával tetszeni tudott nekik, részben pedig, mert rájuk támaszkodott és kevéssé zavarta őket. De igazán őt sem szerették. Hogy milyen szégyenteljes vitákra került sor kö­zöttük, azt a következő epizód is bizonyítja. Mikor Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt és a velük bebörtönzött elvtársakat azzal is megvádolták, hogy meg akarták ölni Rákosit, Gerőt és Farkast, utóbbi azt követelte, hogy ne őt tegyék a harmadik helyre ennek a szennyes vádnak a ranglistáján, hanem Gerőt. Ez jellemző volt rá. Második ember akart lenni, arra számított, hogy Rákosi kiöregedésével az első lesz.” SÓLYOM, AKI KISZOLGÁLTA A PISZLICSÁROKAT A szörnyen sivár képből, egy véres zsarnokság belső életének rajzából az tűnik ki, hogy a leg­­piszlicsáribb kommunista diktatúra Magyarorszá­gon alakult ki. Csak borzongva gondolhat az olvasó azokra, akik ezeknek a maguk csinálta diktátorok­nak a szolgálatába szegődtek. Sólyom László a vezérkari főnök Moszkvában sír és panaszkodik, hogy a honvédelmi miniszter Farkas “nagyon kí­méletlenül beszél vele” . . . Ugyanakkor Sólyom László, aki politikai rendőrfeladatot is vállalt, Sólyom a karrierista nem ért rá azzal törődni, hogy a politikai rendőrség, a megsemmisítő tábo­rok pribékjei hogyan beszéltek azokkal, akik látták, hogy milyen történet készül Magyarországon és ez ellen harcoltak. Sólyom a volt hadiakadémiás, ludovikás tiszt, tüzéralezredes méltatlan volt már régen régi fogadalmaira, amikor a moszkvai Na­tionale hotel­szobájában könnyezett, mert ez a szennyes diktatúra szolgáltatott vele, de nem vette be maga közé. . És a szovjet­ rendszerre, a szocialista tömb or­szágaira jellemző, hogy Rákosi kiöregedése után bárki lehetett volna a diktátor, akit a Kremlin erre kijelöl — a magyar nép hozzájárulásáról is­mét nem volt szó, és ez az elvtársaknak sem akkor, Nógrádinak pedig még ma sem jut eszébe. Politikai számításaikból a magyar nép mint tényező egyszerűen hiányzott. Ezt tanúsítja a meredek és elismert moszkovita emlékirata. Amely elsősorban Moszkvát leplezi le. És amely elmondja azt is, milyen volt a sorsuk azoknak, akik minden hivatásból és emberiből ki­vetkőzve ezt a véres, piszlicsiári diktatúrát akár polgári, akár katonai szerepben hajlandók voltak szolgálni. Sólyom nem mondhatja már el, mert a hírek szerint Rákosiék a végén nyomtalanul eltüntet­ték ... A következő rész bemutatja, hogyan marakod­tak egymás között a szegény Magyarország mosz­kovita uralkodó, a piszlicsárok. (Folytatjuk.) A KELETNÉMET KOMMUNISTÁK ÜNNEPLIK a falat, amelyet Berlinben felállítottak, hogy az egész keletnémet ifjúságot ne ve­szítsék el. Azok azonban, akiket a fal végkép megaka­dályozott abban, hogy a sza­badságot Nyugat-Németor­­szágban keressék, most a falon belül dolgoznak szívó­san azért, hogy a diktatúrát belülről felbomlasszák. A börtönhangulat lassan egye­tértésre készteti azokat az ifjakat is akik kommunisták­nak vallják magukat, azok­kal az if­jakkal, akik a kom­munizmus ellenségei. A ber­lini fal, amelyet most ünne­pelnek a keletnémet dikta­túra vezetői Walter Ulbricht, meredek sztálinistával az élen, belül is létrehozta az if­júsági egységet. A keletnémet fiatalok, még ha kommunis­tának is címezik őket, em­beriességet és önrendelkezést követelnek. A berlini fal öt éves ebben az esztendőben, az ifjúságnak az a kívánsá­ga, hogy emberszámba ve­gyék és maga dönthessen életéről olyan idős, mint az emberi nem maga. Hogy me­lyik marad felül, ez nem is vitás.

Next