Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-02-18 / 7. szám

★ írta: MIKÓ IMRE (Ez év január elsején múlt 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor megszületett.) A forradalom ügye 1849. júliusában válságos pil­lanatait éli át. Körös-körül az osztrák császár és a cár csapatainak gyűrűje... a hadi helyzet egyre sú­lyosabb. Az osztrák-magyar seregek támadásba len­dülnek. A magyar kormány népfelkelésre szólítja fel a lakosságot. Az országgyűlés azonban Szegedre me­nekül, s Haynau július 13.-a óta Budán székel. Petőfi vasúton, szekéren jut el családostul Mező­­berénybe rokonához, Orlay Petrich Soma festőhöz. Itt születik meg az a végzetes elhatározása, hogy mégis visszatér Bem táborába. Életrajzíróiban egy század múlva is elhal a vér, amikor a mezőberényi döntésről írnak. Idézzük meg a július 18.-i végzetes elhatározás tanúit: Bonyhai Benjámin birtokost és versfaragót, Orlay Petrich Somát, aki Mezőberényben festette az utolsó képet Petőfiről, és a festő apját, Petrich Sá­muel csizmadiamestert, Kertbeny Károlyt, aki később Petőfi verseit németre fordítja, s végül Egressy Gá­bort, a színészt, ebben az esetben a sors eszközét. A költő és családja július ötödike óta Petrich Sámuel mezőberényi házában lakik. Ő maga Karaffa eperjesi rémuralmáról ír drámát, mintha előre meg­érezte volna a Bach-korszakot. Nem készül a halálra — dolgozik. Sok a behoznivalója. 1848-ban 106 ver­set írt, 1849-ben még csak tizenkilencet. Most írja a huszadikat. Közben gyakran eljár Bonyhai Benjáminhoz, aki így emlékezik vissza reám ,­Petőfi tehát, néha viseltes őrnagyi, többször vitorlavászon nyári kabátjában, a nap bármely órájában időzött nálunk; kedves pihenőhelye volt az öreg karosszék, mely reám nagybátyám után családi ereklyeként jutott, melyben ő sokszor ere­gette csibukja­ füstjét, olvasgatta az újságokat, s mikor őt Orlay festette, abban kívánta levétetni magát, s azt ez alkalomra tőlem csakugyan át is vitette. Kedvező alkalmal kínálkozott Petőfi szórakoz­tatására az én gyakori berándulásom Gyulára, hova megyei számvivői hivatalom miatt be-be kelle rán­­dulnom s hova ő több ízben szívesen szegődött úti­­társamul. Petőfinek Mezőberényben mutatása alatt (’01/ gondolat forgott agyában szüntelenül, habozva, tépelődve, visszamenjen-e Erdélybe, Bem táborá­hoz vagy ne? Neje családja iránti kötelességre hi­vatkozással igyekezett őt lebeszélni az Erdélybe me­netelről. Éppen azon előre meg nem álmodott napra, melyben Petőfiék Egressy Gáborral és Kiss Sándor ezredessel Erdélybe elutaztak, nekem is hivatalos teendőm lévén kitűzve Gyulára menetelve, én azt Petőfivel nálunk létekor tudattam, kérdezve: nem volna-e kedve harmadnap (holnapután) reggel Gyulára lőni, ő készséggel vállalkozott. Másnap azonban egy kis levélkében tudtomra add, hogy miután kis­fia az éjjel nyugtalanul aludt és fél, hogy még rosszabbul lehet, letett az utazás­ról.” Ez az egyik elszalasztott alkalom. •­ A másik lehetőségről a két Petrich számol be. Idézzük az apát: „Július 16.-án Petőfi megfogadta Csipkár Pál szücsmestert az aradi útra, ahova Petőfi Soma fiammal akart menni. Petőfi Aradra Kossuthhoz akarván menni, Bonyhai Benjámin úr ígért nekik az aradi útra egy könnyű és kényelmes ekhós ko­csit. 17.-én reggel korán Csipkár lovaival ment el Bonyhai úrhoz kocsiért; amint a kapun kiértek a lovak, elragadták a kocsit. Csipkár Pál mit tudott tenni: a lovakat gyeplőnél fogva erősen húzta és átellenben Minich Ádám magtárának húzta annyi­ra, hogy a kocsit egyenest falnak vitték, ahol is a kocsi rudja s egy lőcse eltörött és egyik kocsi­­oldal is. Akkor nap az aradi menetés elmaradt. Petőfi meghagyta Csipkárnak, hogy minden legkisebb hibát a kocsin aznap megcsináltasson: bár­mibe kerüljön is, ő kifizeti, úgy hogy másnap öt órakor ott legyen, hogy elmehessenek. A kocsi akkor nap tökéletesen el is készült, s másnap reg­gel, azaz július 18.-án 5 órakor Csipkár Pál ottan is volt kocsijával, mindennel elkészülten. Petőfi volt az ok, hogy késtek a menéssel. Hat óra volt, Soma fiam a piac felőli ablaknál állott, Petőfi a végső kis szobában volt, amelyben lakott. Soma fiam ezen szavakat kiáltotta Petőfinek: «Sándor, te! Egressy Gábor és Kiss Sándor jönnek ide.’»” * A fiú kissé másképpen adja elő az esetet: „.. . Nehány hét múlva ő, neje és én Aradra szándékoztunk berándulni Damjanich látogatására. Már kocsira ültünk. A lovak azonban az egyik kapu­­szárny behajtásától megriadva egy átelleni kőfel­­keritésnek rohantak s a rudját eltörték. E kelle­metlen helyzetből szabadulva, visszatértünk az el­hagyott terembe addig, mig az előhívott kovács a rudat ismét használhatóvá teszi, sietségünk miatt félbehagyott reggelinket kényelmesen elköltöttük. Ezalatt zubonyos honvédekkel telt két kocsi vágtat el az ablak alatt s a ház előtti piacon megáll.” ★ Most Egressy Gáboré a szó. Egressy a szabadságharc után Törökországba menekült s csak miután amnesztiát kapott, tért vissza Pestre. Naplójában dramatizálva adja elő a döntő találkozást: ,M­agyvárad, jul. 19. 18/19. ,Midőn M.-Berénybe értünk, Petőfi Sándor ép­pen kocsira akart ülni nejével és kis Zoltánjával. Hová-hová, Sándor? — kiáltom neki. Ő: Hohó, Gábor! nézd ... ha öt perc múlva jössz, itthon nem találsz. Én: Hogy-hogy? ő: Hát barátom, Damjanichot akartuk meglá­togatni. Én: Aradra ... most? ... hát nem Erdélybe? ő: Hisz már nem is álmodtam, hogy eljöjj. .. minthogy egész határozottsággal nem is ígérted. Én: Igen, de én azt gondoltam, hogy te vál­­tozhatatlanul megmaradsz akkori határozatod mel­lett, s így vagy itt, vagy Erdélyben bizonyosan megtalállak. 6. (Kis Sándorhoz, ki mellettem ült a kocsin): Hát te hol jársz? Kis Sándor: Futár vagyok, most Szegedről jö­vök s megyek vissza Erdélybe. Csupán éretted te­vők e kitérést az egyenes útról. ő: Hol van az öreg? Kis Sándor: Ki tudja? Mindenütt és sehol... Eddig talán Moldvát is megjárta. ő: Ha nem jöttek be hát, reggelizzetek, külön­ben is időznétek kell, meddig a lovakat előhozzák. Bemegyünk. Én: Csakugyan letettél az erdélyi útról, Sán­dor? ... Hát aztán merre veszed utadat, ha majd szorítani találnak? Ó: Hát, Gábor... én azt gondolom, hogy akkor majd csak itt húzom meg magamat valahol. Én: Eszerint hát már én sem megyek Erdély­be, mert hiszen mit csináljak én ott nélküled? Ó: Ejnye!... de már egészen másképp rendel­keztünk . .. Megállj csak, hadd beszéljek a felesé­gemmel. Mialatt lovaink eléhozattak, Petőfi Sándor, nejével a rövid értekezés után szekere rudját, mely Arad­ felé állott, Nagy-Várad felé fordittató. — Lásd, Gábor — úgymond — én nem fontol­gatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat, még mindig jól ütött ki. Különben is, barátom, fátum szerint kell történnie mindennek, ezért mindegy, akár fontolga­tunk, akár nem. Félóra múlva útban valünk Várad felé. . . * Kertbeny Károly Mária, bizonyára a két Petrich­­től, másképpen hallotta az indulás történetét. Nehezen fogalmaz: „A költő azt mondta franciá(ul), hogy ő el nem hagyja Mezőberényt. De azután Egressy vele beszélt négy­szem­közt és azt mondta, hogy ő, Egressy, Bemhez akar, de ott neki semmi embere, k­i őt az öregnél rekommendálhatná; ezért biztosan Petőfire számított, hogy az Bemhez vissza fog menni —, és úgy amikor Debrecenben Kis Sándor­ra akadt, ki Bemtől egyenesen egy levélt hozott, és Petőfit kereste, azt magával Berényre hozta. Hát nem Petőfi volt, hogy ez azt törökországi le­velekben mondta — lecsalta volna Erdélybe Bem­hez, hanem éppen ellenkező az igazság. Egressy volt az — és még egoista motívumért — Petőfit rábe­szélte, társaságába Bemhez visszamenni, Petőfi végre Júliát kérdezte, hogy mit gondol az? Júlia azt mondta, neki mindegy, ő Petőfivel megy, ahova az akar.” * A Kereki-pusztai úton, a Kőrös révén át vitt útjuk Ugrára, Váradra s a Királyhágón át Kolozsvárra, onnan Tordára Miklós Miklósékhoz. Valóban végzetes volt az elhatározás, hogy Petőfi visszatér Bemhez, amiről pedig egy hónappal azelőtt hallani sem akart. Az is igaz viszont: a fenyegetett Mezőberényből előbb-utóbb távoznia kellett. Hiú re­mény volt az, hogy a költő Mezőberény környékén átvészelheti azt, ami már előrelátható volt. Éppen ő, akit az osztrák többszörösen körözött! Ha pedig ott nem lehetett maradása, akkor két út állt előtte. Az egyik Aradra, a másik Erdélybe vezetett. Damjanich és Bem között kellett választania. Nehéz eldönteni, mi lett volna a helyes választás, különösen ha tud­juk, hogy az utóbbi út Segesvárhoz vezet. De Dam­janich a bitófán végezte, Bem pedig Törökországba menekülhetett. Mezőberényből elindulva, először Ugrán pihen­tek meg a református papnál, s azonnal szentek Arany­nak: Erdélybe mennek. Kilenc évvel később Arany feljegyezte Petőfi utolsó levelének szélére: „Miért nem jött Szalontára? Mert Berényből Vá­radra egyenesebb amúgy, s ő sietett­­ meghalni!” Hogyan fordult Petőfi Sándor Segesvár felé A politikai divat cinizmusa az erkölcs ellen (Folytatás az első oldalról) lrt gyilkosságot. Azonban ugyanakkor kijelentette azt is, hogy igen csekély annak a reménye, hogy azt el is tudja majd fogadtatni a képviselőházzal. De a legfelsőbb bíróság gyermekgyilkosságot le­hetővé tévő döntését csak ezen az úton lehet meg­semmisíteni. Hogan, aki erkölcsi alapon küzd a leg­felsőbb bíróság döntése ellen, ezeket mondotta: „Bizonyítsuk be, hogy Amerika erkölcsileg nem ment még tönkre, ha a legfelsőbb bíróság tönkre is ment. A legfelsőbb bíróság nem a törvény erköl­csét, hanem a dzsungel erkölcsét követte. Az a véleményem, hogy nem kívánok olyan kormányzat részese lenni, amely az emberi élet tiszteletével fel­hagyott ...” mondotta Lawrence Hogan a magya­rok kiváló barátja, a kongresszus képviselőházának a tagja, amikor az abortuszt engedélyező legfelsőbb bírósági döntést érvénytelenítő alkotmánymódosí­tást előterjesztette.­­ AZ AMERIKAI, mai, ideologikus politikai divat szerint — ebben Hogan congressman-nek igaza van — nincs sok remény az alkotmánymódosítás elfogadtatására. A törvényhozók megalkusznak magukkal, lelkiismere­tükkel, hogy követhessék a mindenható politikai divatot. Pedig Amerikának semmi mentsége nincs, amikor legfelsőbb bírósága ezt a bűnt az emberiség ellen lehetővé tette. Amerika kétszer ennyi lakosát eltarthatná, mint amennyit ma eltart. A társadalmi lustaság és önzés, kényelemszeretet és a hiúság meddőségének a szabadsága tönkre teheti az eny­­nyire gazdag és ennyire lelkiismeretlen Amerikát is. És ha addig nem, de akkor, a nemzeti zuhanás keserves és szánom-bánom korszakában idézni fog­ják azokat a katolikus vezetőket, egyháziakat, po­litikaiakat, és társadalmiakat, akik előre megiszo­nyodva látták, ami ebből következik és nem hall­gattak, hanem mertek szólni és figyelmeztetően kiáltani is. De ez a kijózanodás a politikai divat cinikus ideológiájából — váljon, időben bekövetkezik-e még? Nixon elmondhatja­­ Nagy Imre nem (Folytatás a hatodik oldalról.) — Ugyan — mondtam restelkedve és védekez­ve — hiszen minden szavát hallottam. — Behunyt szemmel — mosolyog feleségem hang­ja És így pillantok ki magamból. Felpillantok. És a tévi tükörablakán, míg az ünneplés boldog háborgása szinte engem is emel, újból Nixon elnök vékony alak­ját látom, megindultan mosolygó arcát, amint előre hajol az ujjongó, az örvendező ezrek, százezrek felé, a tivinézők milliói felé. . . Zenekar szól. Ünnep van. — Minden szavát hallottam — mormogom és belül valami nagy zuhanás szédülését érzem anélkül, hogy székemen megmozdulnék. És mert székembe szorulva ülök, annál inkább érzem, milyen mérhetet­len súlyú volt ez a belső zuhanás. HÁT ÉN NAGY IMRÉT HALLOTTAM, a­­mikor Nixon beszélt. Megbolondultam? Hogyan le­hetne a kettő beszéde egy? A zavart riadalomból kapkodva eszmélkedek. Miért ne? Amerika elnöke a háború veszélyeiről be­szélt. És a mi népünk életébe hányszor beavatkoz­tak! És amint Amerika reménye akar lenni a népek­nek, nem úgy volt, ugyanúgy Magyarország ezer éven át reménye és menedéke minden veszélybe jutott népnek? Nixon elnök arról beszélt, hogy minden nép­nek adják meg a maga felelősség­tudatát, gondolati szabadságát, békéjét, de cselekvési szabadságát is. Nagy Imre sem beszélhetne másról, miután a magyar népet embertelenül szétszabdalták, néptöredékeit, de magát, ősi tűzhelyét is elnyomják. És ma már végkép fel akarják morzsolni még együtt tartó, a szomszé­doknak adott nemzetágait is. Nagy Imrének sem lehet forróbb álma, mint amit Nixon elnök mondott. Nixon beszéde Nagy Imre beszéde is lehetett volna. Most kihűlt a szívem, kihűlt a gyomrom. A fel­ismerés megbénít. Mindketten egyet mondhatnának. Két szabadságszerető, a szabadságért bolond áldozato­kat vállaló nép, az ezeresztendős magyar és a kétszáz­éves amerikai nép. Két bajvívó nép, amely nem haj­landó elviselni az emberi és népi igazságtalanságokat. Tehát mondhatnák ugyanazt a beszédet. Az egyetlen különbség közöttük a hatalom. ÁBRÁNDOS FIÉ­LÁLMOMBÓL Nixon elnök be­iktatása napján így ébredtem korunk gyalázatára. Nixon elnök mindezt elmondhatja és követel­heti, mert mögötte az amerikai nagyhatalom áll. Po­litikai, gazdasági és katonai nagyhatalom. Nagy Imre ezt a beszédet nem mondhatná el a mai Magyarországon. Mert ezért a beszédért a másik nagyhatalom fogdmegjei megölnék. A gyalázat megdermesztett. Ültő helyemben forró jéggé váltam. Igaz. Meg is ölték. TUDHATNÁM: Nagy Imrét ezért a beszédért meg is ölték. Még 1958-ban. " (1973. II. 5.) MIKSZÁTH KÁLMÁN: Bagdi uram frakkban 1. Sok mindenfélét írtak már az Alföld arany­parasztjairól, akiknek ha nem is nagyobb a jöve­delmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monakói hercegnek. Bogi uramról és Nagy Mihály­­­ról egész adomakor van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négylovas hintán járhatnának, s kabanos­­szivart vághatnának fel dohánynak a makrába. De nem teszik. Bagi uram őkelme parasztszeké­ren jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalon­nát, jóízűen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli és zsírját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem! 2. Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvény­ségből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága máskép­pen nyilvánul. Mert hát ur az ur a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a korcsmában, mig a négy szál cigánylegény húzza neki keservesen, odakiált a kellnernek: — Hozzon négy akó bort ezeknek a cigányok­nak. — Hát Bagi uramnak mit hozzak? — Nekem is hozzon vagy egy félakó fekete kávét. És főzik ott künn óriási üstben a sok feketét, mert Bagi uramnak ez a parancsolatja. Sürög-forog körülötte az egész háznép, ő jól tudja, hogy ez most nagy bolondság. De hát éppen abban van a virtus, hogy amit egy Bagi parancsol, az még ha bolondság is, feledésbe megyen, hiszen éppen azért Bagi ő, hogy az is jó­ vagyon téve és mondva, ami helyte­lenség. 3. Megelégszik az ilyen alföldi paraszt gróf, hogy ő otthon a legelső lehessen a magaszerű emberek közt, de ha feljebb rangnak kitüntetik, azt is nagyon jó néven veszi­k■, mert csak lefelé arisztokrata. Bagi uramat sokszor érte ilyen szerencsé­s urakkal forgolódván, mert hiszen a saját gazda­tisztjei is urak már, bizonyos csiszoltságot egyesit magyaros, egészséges észjárásával — s bizony nem vall szégyent senki előtt, akivel szóba áll. 4. A Bach-világban (melyet ma visszakivánnak azok a magyarok, akik abban a hitben voltak még akkor, hogy ennél a világon semmi sem lehet már rosszabb) történt az eset, hogy az új csongrádmegyei főnök, mindenható úr, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kívánván összehívni. Márpedig, hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni, mint a telekkönyv­ből? Nagyszerű az a „tudás könyve”. Aki azt meg­olvassa, az előtt semmi sem maradhat homályos­ságban”. Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghívási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, mégpedig mindjárt legelői. 5. A meghívók elküldettek s a nagy nap végre is megérkezett. A széképület fel volt díszítve ez alka­lommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fé­nyesnek akarta ezt a midarságot ő méltósága, ki még addig csak a Hármas Kis Tükörből ösmerte az Alföldet. Az inasnak meg volt hagyva, csak olyan embert eresszen be, aki frakkban jön. Hát isten körülbelül úgy jöttek el mindnyájan, csak egyes-egyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, amely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve s piros olajos kendő a nadrág­ellenzőbe húzva, úgy hogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen. — Mit akar itt kend? Kicsoda kend? — rivalt rá az ajtónálló komornyik. — Hát én bizony Bagi vagyok! — mondd ő­­figyelme, délcegen kidüllesztve mellét, melyen há­rom sor valóságos ezüstgomb futott le. — Bagi! — Nem lehet bemenni améltóságá­hoz. Most itt ebéd van. — Hiszen éppen arra az ebédre jöttem. Nagy szemeket meresztett a komornyik. — Lehetetlen az! — mondd. Erre aztán Bagi uram előmutatta bugyellárisá­­ból az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a ko­mornyik, de mégis azt felelte: — Nix nuc! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez itt szalon. Szalonhoz úri ruha dukál­ t. Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy úgysem eresztik be és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csúfságra, mikor ő figyelmén frakk volt és német pantalló — először és utoljám. De bosszút is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserűen belenézett a párolgó tá­nyérba, letette nagy robajjal osztentative (úgy, hogy mindenki odanézett) a kanalat s lehajolván, fölemel­te az újdonatúj frakk jobb szárnyát és belemárto­gatta a levesbe. — Mit csinál, Bagi uram? Mit csinál, az Iste­nért? — kérdezik hüledezve a körülülők azon hit­ben, hogy talán megbolondult. — Hát a frakkomat kínálom — mondd Bagi szelíden és nyugodtan —, mert úgy tapasztalom, hogy én nem, de ő vagyon ide ebédre híva. ★ A megyefőnök elértette a dolgot, máskor szíve­sen látta Bagi uramat ködmönben is.

Next