Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)
1976-02-08 / 5. szám
6. oldal Travefi Croup Charter Flights NON-STOP — on WORLD AIRWAYS Boeing 747 Jumbo Jets (4Ó1 Seats) DETROIT-FRANKFURT s299“ 2, 2, 4, 5 and 6 weeks duration during MAY, JUNE, JULY, AUGUST, SEPTEMBER, OCTOBER and DECEMBER 1976 from Low Season - Minimum price $299.00, maximum price $358.80.-----High Season - Minimum price $339.00, maximum price $400.80. The minimum price is based on a full plane. The maximum price cannot exceed 120% of »Ke minimum price. If the price increases more than 20%, the flights will be cancelled at least 45 days prior to departure and all deposits will be refunded. Minimum price of $299.00 includes service charge of $49.00, minimum price of $339.00 includes service charge of $59.00. The only additional charges will be $6.05 Airport taxes. ..***> Also 4 ABC-FltGHTS from FRANKFURT—DETROIT — for your Relative» For color brochure and informations call YOUR TRAVEL AGENCY or TraoilCharter, Inc. 1436 Brush St., Detroit, Ml 48226 Tel. 313-962-1513 • v*\ ■■ r KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA' JST£. fikcurt. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT ! f Elmélkedés olvasás közben (Eszterhás István) Tollas Tibor: Irgalmas fák ( A NEMZETŐR kiadása, Münchenben, 1975.) Nem hiszem, hogy van nemzeti irodalom, amely a szabadság, nép, ember több szövevényét, ötvözetét, viszonylatát adta, mint a magyar. És ebben a sok évszázados áramban és iramban helyük van a száműzötteknek is, hogy csak a messzi lángoló példára, Mikes Kelemenre utaljak. Akiről az egyik magyar irodalomtörténész, Farkas Gyula állapítja meg: „igazolja, milyen ősi erők rejlettek a halálraítéltnek vélt magyar nyelvben, ha ez az iskolát alig járt székely nemes, aki gyerekifjú korában elkerült hazájából, idegen környezetben a legváltozatosabb érzéseket, gondolatokat ilyen ősi zamatossággal tudta kifejezni.” Tollas Tiborról, a költőről sokat vitatkoztak, és ez jó, mert bizonyítja, mennyire él. Tollas Tibor nyilvános költői jelentkezését azonban sohasem lenne szabad, még vita közben sem, feledni, mert a szabadságharc után a Nyugatra Tollas Tibor, a költő, hozta a magyar börtönirodalom hírét és gyümölcseit. És azt mindig hangoztatnunk kellene, hogy szenvedett ugyan a korabeli zsarnokságok börtöntortúráiban más nép is, születhetett később orosz, szamizdat irodalom, de a börtönirodalom klasszikus szabadságereje elsőnek magyar jelenség volt, szinte hihetetlen szellemi- és lekierő a barbár, gyilkos szörnyűségben. És ez nemcsak népünk haladottságának tagadhatatlan bizonyítéka, de ma már annak a színvonalveszteségnek, színvonalkülönbségnek is szédítő megmutatása, amit az elnyomatás Magyarországon okozott. Tollas Tibor a börtönét magával hurcoló, száműzött költő. Érdekes, hogy szavainak szép és gazdag változatában milyen forró a panasz. Egyik legnagyobb költői erénye éppen ez. Vagy talán azt bizonyítja mondanivalójának forrósága (kimondatlanul is), hogy ha szabad világba jutottunk is , azért valamennyien börtönben vagyunk, a magyar népet fogvatartó zsarnokság tilalmi, világkörű börtönben tart bennünket, a száműzötteket is. A kötet olvasása közben megdöbbent a felrémlő gondolat: szabadulhat-e bárki is, aki ,s amíg magyar, abbél a börtönből, amibe belefutott minden magyar? Még ha ki is került a bebádogozott ablakok mögül? Feleségének mondja el a börtön után annyi évvel és a határokon túli messzeségben Tollas Tibor a száműzöttek börtönvégzetének közös panaszát: „csak te maradsz magányom társa, hétköznapjaim menedéke.’' (Kései vallomás) A „tajtékos esztendők menekültje” ma is. Felismeri, hogy cipeli gyermekkora emlékkertjét. És elmondja, hogy •' -Ja . „Álmomban ágas karjaikra vesznek, visznek vissza a börtön udvarába .. ” (stársak) Mint minden száműzött, a fákba kapaszkodik, a hazai fákba, amelyek a még veretlen gyermeknek védelmet adtak, örömet adtak. És mint minden száműzött alkotó, visszakészül „betű- és számvetésre” (Játszótársak). Költeményeit olvasgatva, úgy látom most újból, nincs levethetetlenebb kötelék, amely embert a maga népéhez fűz, mint rá böjtöm amelybe népünket beszorították. Akik magunkon visszük szabad földön is, tudjuk: ebből a börtönből, ettől a börtönköteléktől csak úgy szabadulhatunk, ha nemzeti bőrünket is levetjük vele. Tollas Tibor új verseskötetében kimondotta az idegenben olthatatlanul szomjazó óhajt, amire a száműzöttek irodalmának minden sora készül: hazaérni „betű- és számvetésre”. — A diktatúra ezt a szándékot, szomjazó óhajt, a betű- és számvetés népünkből és népünkhöz kapcsoló szellemi okozatát igyekszik egyenként mindenkiben és a közületi mindenkiben is elrontani, eltépni. A diktatúra jobban tudja, mint azok, akik a betű- és számvetés nemzeti okozatát és szándékát az új hatalomnak adott tisztelet régi penészében hajlandók feladni, hogy ha ez az irodalmi kapcsolat a jövőnek fennmarad, mint az elfeledett Mikes-levelek is megmaradtak, ez az irodalmi kapcsolat egyszer csúfosan meg fogja szégyeníteni azokat, akik a ma Magyarországon dívó irodalmi diktatúra hatalmával politikailag visszaélnek és annak féltékeny haszonlesői lettek. Akik a bebörtönzött magyar olvasó előtt letagadják vagy leócsárolják a száműzött költőket és írókat, mert azok nem felejthették a népüket körülvevő és őket elvető börtönt. A száműzetésben is mindenkinek tudomásul kellene venni, hogy a száműzöttek legbeszédesebb tanúsága a szabadföldön is vállalt börtönfalak kínjainak irodalmi megtestesülése lesz. Azokban a szebb időkben, amikor a hazai „irgalmas fák” ezt az irodalmat visszafogadják a nemzet egyetemes szellemi korpuszába. Mert lám, a költő az egyetlen fa, amely kitépve hazai talajából, éltető, népéből, visszhangos olvasói közül, idegen kövek között is virágzik és hoz gyümölcsöt. Gyökér nélkül sem meddő és gyökértelen. Csodálatos fanépének hajt, de önmagában gyökerezik. Hogy közben milyen fájdalmat érez, ezt üzeni Tollas Tibor új verseskötete, az IRGALMAS FÁK.- (A bicentenniális ünnepségekkel kapcsolatban, itt, Amerikában magyar kötelességünk e Kováts Mihály ezredesről szólani. Fabriczy Kováts Mihály, a Pulaszki-légió ezredes parancsnoka a legnagyobb áldozatot, hősi életz áldozatát hozta és adta az amerikai szabadonságharcnak kétévi szakadatlan küzdelem után. * Minden újabb kutatás, amely bátor, hűséges ás vitéz katonaalakját közelebb hozza az ünneplő korhoz, a magyar nép érdekében törté- ? nik. Ezért közöljük örömmel dr. Bakó Elemér s újabb kutatásairól szóló jelentést az alábbi 3 tanulmányban:)3 III. Kováts Mihály útja a Szepesség felé Magyar területről lévén szó, Nagy Frigyes- nek — ahogyan minden hadjárat előkészítése folyamán szokásában volt nemcsak neki, de az összes hadviselő feleknek szüksége volt alapos felderítésre, mégpedig általános magyar és , katonai szempontból való felmérésre a kijelölt területet illetőleg. Ilyen kiértékelés és informál ció szerzésére, és ahogy már a Jeney-féle javaslat elfogadásakor, 1759. januárjában jelezte, biizalmas, titkos személyi kapcsolatok megteremtésére, megfelelő magyar embert kellett odaküldenie, és én, az összes rendelkezésünkre álló, ismert adatok megvizsgálása után arra a következtetésre jutottam, hogy a fenti feladat elvégzésére alkalmas magyar embert Kováts Mihály kapitány személyében találhatta meg. Abban az időben talán Kováts kapitány volt az egyetlen magyar tiszt Nagy Frigyes hadseregében, aki mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket ez a küldetés megkövetelt. Hosszú, igen lassan nekilendülő tiszti pályája alatt (hiszen mint foglyul ejtett osztrák—magyarzászlós, előbb hat esztendeig közhuszárként szolgált a porosz hadseregben, mielőtt ott is megkapta a zászlósi kinevezést) bebizonyította, hogy ’ fegyelmezett, vitéz katona, akire parancsnokai minden helyzetben számíthattak, akinek az ítéletében és helytállásában megbízhattak. Mielőtt önálló parancsnoki beosztást kapott, a Pirna, Torgau, Gotha, Lobositz, Prága és Leitmeritz mellett vívott csatákban bizonyította be, hogy képes kivágni magát akár puszta egyedül is, az ellenség gyűrűjéből. Mint önálló szabadcsapat, parancsnok pedig már számos alkalommal bizonyította, hogy higgadt, egyedül is dönteni tudó tiszt, a legszorongatottabb helyzetben is. Így eleeződött Kováts kapitány a porosz király egyik legkiválóbb tisztjévé, amit Nagy Frigyes a legnagyobb porosz kitüntetés, a „Pour le Merit” adományozásával ismert el és jutalmazott. Ilyen karrier és elismerés után Nagy Frigyes valóban számíthatott arra, hogy Kováts kapitány mindenben az adott parancs és utasítások szerint fogja végrehajtani ezt a feladatát is. Erre a fodőrítő feladatra különbö-smi alkalmassá tette őt huszár szabadcsapat-parancsnoki múlt- ra — hiszen a Werner huszártábornok valamit kor kiküldendő, önállóan „kikülönített” egységei számára kellett végeznie a felderítést, csak a személyére eső választás mellett szólt az is, hogy minden kiváló egyéni tulajdonsága dacára, nem volt társadalmi vagy történelmi szemű pontból prominens ember, nem tartozott a nagy történelmi családokhoz, különösen a Rákóczi- emigráció vezetőihez — akiknek a rokonságából pedig többen is szolgáltak Nagy Frigyes alatt — és, tudomásunk szerint rokonsága sem volt a Szepességen, akikre elfogatása esetén rögtön bajt hozhatott volna. Mint családtalan embert, nem befolyásolhatták az ilyen veszedelmes feladat teljesítése közben a férj vagy apa természetes emberi érzelmei. És mivel magyar hazájának felszabadítása (amint később, Franklin Benjáminhoz intézett leveléből kiderül), sohameg nem szűnő vágyként élt lelkében, a porosz király biztosan számíthatott ennek a vitéz mu■ ’ gyár tisztjének a hűségére.- Mivel azonban az ilyen vállalkozás az osztrák—magyar hadsereg egy volt tisztje számára 5 főbenjáró bűn volt, azt a porosz hadsereg tényleges tisztjeként végrehajtani nem lehetett. Kováts Mihálynak tehát, forma szerint, ki kellett lépnie a porosz hadseregből, nehogy, ha esetleg elfogják (amint az valóban meg is történt) mint kémet, rögtön kivégeztethesse bármely alantas parancsnok. Ezt a kilépést pedig megfelelő formában tudomására kellett hozni a túloldalnak, az osztrák hatóságoknak is. Az a sima, bürokratikus ügyintézés, amellyel — a legkritikusabb háborús helyzetben — Kováts kapitánynak a porosz hadseregből való kiválását intézték, önmagában egyedülálló dolog. Hasonlóan egyedülálló az, hogy a kiválás után Krakkóba utazó Kováts azt a hírt kelti magáról, hogy (noha semmi nyoma sincs annak, hogy franciául tudott volna) át akar lépni a „francia szolgálatba”, azaz a Nagy Frigyes ellen még hadakozó, Mária Teréziával szövetséges ellenséghez — és ez ellen a lengyel udvar táján működő porosz képviselet nem tesz semmit. Viszont gróf Sternberg osztrák követet nagyon izgatja a dolog, úgyhogy aztán Bécsnek küldött jelentéseivel el is érte, hogy Kováts kapitánynak minden lépését figyeltették további útja során, és mihelyt tehették, Késmárknál el is fogták, még mielőtt hozzáférhetetlenül befészkelhette volna magát a Szepességen. Ekkor aztán valóban nem maradt más hátra Kováts kapitány számára, mint az amnesztiára való hivatkozás, amit egy évi vizsgálati fogság után — és az akkori bel- és külpolitikai helyzetre, valamint a már folyó béketárgyalásokra való tekintettel — éppen a kitűnő diplomata, Kaunitz herceg kancellár javaslatára 1762. júniusában Kováts legfelsőbb királynői kegyelemben való részesítésével és szabadon bocsátással fejezett be az államtanács, gondoskodván ekként arról is, hogy az ügy ne kerüljön katonai bíróság elé, ahol aztán automatikusan halálra ítélték volna az elfogott magyart. Az államtanács diplomata és politikus tagjai tudatában lehettek egy ilyen ítélet súlyos politikai következményeinek: a Kováts-ügy lehetett volna akkor ez a narancshéj, amelyen Ausztria egyre kritikusabbá váló kül- és belpolitikai helyzetének kiegyensúlyozási lehetőségei végképpen elcsúszhattak volna. Hogy azonban Kováts Mihály a fogságban sem vallott, mutatja az, hogy életének kitűnő kutatója, Póka-Pivny Aladár, aki a Kováts-per sok nagy aktacsomóját átnézte a bécsi állami levéltárban, szóval sem említ ilyesmit. (Azóta az egész eredeti okiratanyag megsemmisült. ) 1945-ben, a háború végén a Staatsarchiv egész, a régi Staatsrat (államtanács) működésére vonatkozó, 1830-ig terjedő gyűjteményét, köztük a Kováts-vizsgálat anyagát is, elégették. Amikor a múlt év szeptemberében ott kutattam, már csak jegyzőkönyvi kivonatokat és a mutatókönyvek Kováts Mihályra vonatkozó bejegyzéseit találtam meg.) Lehetséges, hogy az amnesztia-ideával logikus kapcsolatban, és mivel akkori helyzetében úgy sem tehetett mást, de meg mert már végeredményben vissza is került magyar hazájába, amelyet soha meg nem szűnt szeretni, Kováts Mihály valóban pontot tett, lélekben is, porosz tiszti pályafutásának a végére. Tudomásunk szerint a porosz király sem említette soha többé ezt a kitűnő tisztjét. Azt azonban mindenki jól tudta Nagy Frigyesről, hogy fontos, bizalmas vagy parancsnoki beosztásban elkövetett hibáért, vagy fogságba esésért nagyon ritka volt nála a bocsánat,. így tehát nincs semmi különös abban, hogy egy félév múlva, 1763. január 31-én, Kováts Mihály volt porosz huszárkapitány, Mária Terézia egykori zászlósa örömmel és hálával fogadta a királynő kegyelmes intézkedését, amellyel őt visszavette az osztrák—magyar hadsereg tisztikarába, mégpedig őrnagyi rangban, tehát porosz tiszti rangjához képest is előléptetéssel nyugdíjazva és évi kegydíjjal gondoskodva megél ■tűséről. Kováts Mihály alig három és fél hónap múlva már meg is nősül, feleségül vévén a felvidéki Szinyei-Merse Franciskát, tehát visszatérve, de most már végleges letelepedési szándékával, arra a területre, amelyen a porosz király a magyar királyság felé irányuló h' ^aortának az elindítását tervezte. Ha azonban az osztrák hatóságok megengedték Kováts Mihálynak a Szepségben való tartózkodást, akkor nyilvánvalóan ne lehetett tudomásuk sem Nagy Frigyesnek a Szepességgel kapcsolatos terveiről, sem pedig Kováts Mihálynak azzal kapcsolatos szerepéről — magától Kováts Mihálytól sem; egy ilyen tapasztalt szabadcsapat-parancsnoknak éppen ottani jelenléte ugyanis messzemenő következményekkel járhatott volna egy porosz sereg ottani megjelenése esetén. Sőt éppen azzal, hogy a házassága révén logikusan választott, és így az osztrák hatóságok által nem kifogásolható, de Nagy Frigyes szemében talán akkor a legfontosabb magyar vidéken vetette meg a lábát, Kováts Mihály esetleg éppen jelezni akarta a porosz király és a magyarországi hadjáratba bekapcsolódó volt tiszttársai felé, hogy részéről nem történt indiszkréció, és hogy eredeti megbízatása, hazafias magyar érzése tekintetében benne semmi sem változott. Azt ugyanis a Kováts elleni vizsgálat összes szereplői közül egyedül csak ő tudhatta, hogy a szorongatott helyzetben levő Nagy Frigyes, ha a viszonyok lényegesen nem változnak, aligha fogja abbahagyni a magyarországi hadjáratra vonatkozó tervezgetéseit. Nagy Frigyes végleges terve a magyarországi hadjáratra Anélkül, hogy az 1761. év rendkívül bonyolult diplomáciai, politikai és katonai problémáit elemezném, röviden ismét megjegyzem, hogy Nagy Frigyes számára, a saját kincstárának és emberanyagának állandó csökkenése mellett, azzal a veszéllyel is számolnia kellett, hogy esetleg elveszti egyetlen, valóban számottevő szövetségesét, Angliát. Egy angol—francia különbéke lehetősége állandóan ott kísértett a porosz király látóhatárán. Nem volt elég tehát, hogy saját seregei a négy égtáj irányában meg-megismétlődő nagy győzelmeket arattak, de meg kellett győznie Angliát arról is, hogy Poroszország európai helyzete állandóan javul. Új szövetségesekre, az erőviszonyok félremagyarázhatatlan javulására volt tehát szüksége, ha Anglia szövetségét meg akarta tartani magának. Ebből a szempontból a török császársággal való katonai szövetség, kibővítve a tatárok remélt akciójával, továbbá egy magyarországi hadjárattal, amelyet Erdélyben és a Felvidéken, a volt Rákóczi-birtokokon egy vele, Frigyessel rokonszenvező, helyi mozgalom esetleg fegyveresen is támogat, a legimpozánsabb ütőkártya lehetett Frigyes londoni képviselői és a vele rokonszenvező angol államférfiak kezében. Míg azonban a török és tatár dolgokról lehetett beszélni a diplomáciai levelezésben, az erdélyi és magyarországi dolgokról már kevésbé, mert az esetleges magyarországi támogatók számára minden indiszkréció, akár porosz, akár angol részről, súlyos következményekkel járhatott volna. Mikor pedig a sokszor emlegetett török katonai szövetség sehogyan sem akart létrejönni, 1762-ben Frigyes már nem várhatott tovább, hanem úgy érezte, hogy közvetlenül kell cselekednie Bécs hátbatámadása tekintetében. Az európai katonai helyzet ugyanis váratlanul úgy alakult, hogy a kényszerű védekezést Frigyes részéről hamarosan felválthatta a támadás. A porosz király nagy szerencséjére, 1762. január 5-én meghalt egyik legnagyobb ellensége, Erzsébet orosz cárnő, és az utód, III. Pál, aki mint nagyherceg, régtől fogva közismert volt Frigyes iránti barátságáról és csodálatáról, trónralépése után röviddel, szinte egyoldalúan megszüntette az ellenségeskedéseket, fokozatosan visszavonta az orosz csapatokat, és május 5-én már meg is kötötte Frigyes teljhatalmú megbízottaival a szentpétervári békét, amelyben Oroszország mind visszaadta a háború folyamán elhódített porosz területeket. Oroszország kiválásával azonban Mária Terézia és francia szövetségese vesztette el a legfontosabb ütőkártyát a Nagy Frigyes elleni európai koalícióban. A gyökeresen megváltozott helyzetben mindegyik háborúskodó hatalomnak hirtelen nagyon sok elintéznivalója támadt, így például magának Nagy Frigyesnek gondoskodnia kellett arról, hogy a török császári udvarban és a tatár kánnál nagy áldozatokkal felszívított oroszellenes hangulatot eloszlassa, lehetőleg azonban úgy, hogy Ausztria ellen azért még fel lehessen őket használni. (A konstantinápolyi francia követ és a tatár kánhoz már régóta kiküldött ügyvivő pedig, a korábbi oroszbarát magatartást elfeledve, mindkét helyen a legerősebb oroszellenes agitációba kezdett, ugyanakkor minden erővel megpróbálva Ausztria irányába hangolni a szultán és a kán embereit.) Nagy Frigyes, hogy például a tatár kán már megkezdődött katonai mozgolódásának új irányt adjon, és ugyanakkor eltérítse őt minden Oroszország elleni akciótól, részletesen kidolgozta a maga, magyar területre irányított támadási tervét, és ebbe bekapcsolta a tatár sereget, a Magyarország (azaz Mária Terézia birodalma) elleni porosz—tatár együttműködést úgy tüntetve fel, mint egy, a török Porta részéről remélt, hamarosan meginduló, déli katonai akció északi partner-mozdulatát. Mikor pedig a kán ezért egy nagyobb összeget is követelt (talán azért is, hogy egy született magyar ember megjelenése még nagyobb benyomást keltsen a magyarországi akcióra Frigyes részéről tervbe vett tatárok körében). 1762. júniusában a vitéz Somogyi István huszárőrnagyot küldte ki a kánhoz, a Krími-félszigetre, a kívánt összeggel. (Hogy még nagyobb étvágyat csináljon a kánnak a magyarországi hadjárathoz, előzőleg, persze Somogyi tudta nélkül, még a magyar területen való szabadrablás engedélyezését is hajlandó volt megígérni a kán csapatainak. Ugyanígy, a törökkel folytatott alkudozás során, azt is kilátásba helyezte, hogy a közös hadjáratot követő béketárgyalások során semmi kifogást sem fog emelni az ellen, ha a török szultán birodalma őszses elvesztett magyarországi birtokait, Budát is beleértve, ismét beolvasztja a török császárságba. Természetes, hogy a Frigyes alatt szolgáló magyaroknak erről nem volt semmi tudomásuk, de talán maga Frigyes sem gondolta ezt komolyan, csak éppen a kétségbeesés kényszerítette ki belőle.) (FOLYTATJUK) Dr. Bakó Elemér, Kováts Mihály ezredes „hazatérése” és Nagy Frigyes magyarországi hadjáratának terve