Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)
1979-08-12 / 30. szám
1979. augusztus 19. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Őrtüzek a Csendes-óceán partján Az első hónapok s talán évek bukdácsoló kenyér- és talajkeresésében, mint viharban az erős fába kapaszkodás, mint orkánban az istenhit s mint idegenség sötétjében a világító fáklya, templomaink s azok élén papjaink adtak irányt s erőt, hogy a szürke napok fárasztó egyformasága után a misék vagy istentiszteletek lelki táplálékain túl magyar kultúránk egyéni, mindennél szebb s gazdagabb forrásaiból meríthessünk. Földi vándorútünkön az Egyház vezet beteljesülésünk felé, most már nem latinul, hanem anyanyelvünkön, felismerve a nemzeti kultúrák jelentőségét. 1928 után, mikor egy lelkes csoport anyanyelvén kívánta szolgálni az Urat, megalapította a Los Angeles-i magyar katolikus templomot, a Szent István plébániát. A templom kezdettől fogva teljesítette kettős hivatását: a lelkek vallási gondozását és a magyar kultúra ápolását a Csendes-óceán partján. Első plébánosa, Lámi Mátyás indította meg a magyar papok sorát, akik magyar prédikációkkal tartották ébren anyanyelvünket Los Angeles szétszórt híveiben. A lelkipásztori beszédek irodalmi magasságra emelkedtek Horváth Benedek igehirdetésében, és így nemcsak lelki, hanem kultúrigényt is szolgáltak. A magyar művészetek pártolása szintén szívügye volt minden magyar plébánosnak, erről tanúskodnak a freskó nagyságú festmények a plébánia nagytermében, ahol Kende Géza örökített meg magyar lakodalmat. A templom főoltárát szintén Kende Géza festette, Szent István képe és Gellért püspök prédikációja díszíti, a mennyezetről magyarok királynője néz le a hívőkre, a színes ablakokon Szent Erzsébet osztja a kenyeret szegényeinek. Az oszlopfőkön apostolok és evangélisták fejeit Silberhorn Tibor festette. A képek mind magyar festők művei, és tárgyaikat magyar tradíciókból merítették. A festőművészet mellett magyar az énekes zenekultúránk is. A miséken ősrégi magyar dallamok hangzanak fel a hívők ajkain, és az ének kvalitását garantálja a kórusról Lindner Olga az orgonánál, és a magyar énekkar. Időnként orgonahangversenyeket tart Neszlényi Judit zongoraművésznő, akinek művészete át-átszövi a nagyterem kultúrprogramjait. Nagy ünnepeinket Bory Sándor misekompozíciója, mise ősbemutatója emeli kulturális magasságba. A nagyterem nívós magyar irodalmi estek központja. Egy-egy ilyen megmozdulásra a távoli környék magyarsága néha több száz kilométert is hajt, hogy költőink, íróink, színészeink művészi előadásában gyönyörködhessenek nyelvünk gazdag, színes szókincsében, a magyar lélek mélységeket kutató ősiségében. Szerencsés Los Angeles magyarsága, mert sokrétű, hatalmas művészgárda került a kaliforniai partokra, s akár költészet, zene vagy színdarab van műsoron, az előadók kiforrott művészek, volt otthoni színházak tagjai, s a szereplő művészek, legyen az Szörényi Éva, Szeleczky Zita, Lendvay Lajos, Naszódy Sándor, úgy nyújtják művészetüket, mintha a falak a valamikori Nemzeti Színház atmoszféráját sugároznák, nem pedig a szórványmagyarság partra vetett, de talán éppen ezért otthoni kultúrára még tikkadtabb lelkű hallgatósága lenne. Az utóbbi tíz év kiemelkedő eseményei közül érdemes megemlíteni: Mécs László est; Nehéz Ferenc irodalmi est; Fekete István irodalmi est; Emlékest a 80 éves Mindszenty József hercegprímás úr tiszteletére; Bory Sándor kalocsai miséjének ősbemutatója; Nehéz Ferenc karácsonyi betlehemes játék; D’Albert Ferenc hegedűművész egyházzenei hangversenye; Losvay Selymes Judit irodalmi est; Nehéz Ferenc irodalmi est; Tollas Tibor irodalmi est; Mózsi Ferenc költő estje; Thiery H. Hona irodalmi estje; Neszlényi Judit zongoraművésznő egyházzenei koncertje; A földrengés sújtotta erdélyi katolikus templomok javára nívós irodalmi műsor stb. A műsoros estéken a Los Angeles-i magyar írói és művészvilág színe-java szerepelt, így: Abonyi László, Balogh-Pirigyi Adél és Vilmos, Bánhidy Ilona, dr. Bejczy Antal, dr. Bíró Béla, Czövek István, Kannás Alajos, Lorincz Magda, Tatár—Patócs házaspár, Tárczy-Kováts Erzsébet, Tűz Tamás és Vincze Attila. Az Egyház kebelén belül évtizedek óta magyar egyesületek működnek. A Szent István Egyesület Romváry Ernő elnöklete alatt, a Magyar Nőszövetség Rácz Teréz elnöknővel. A Magyar Mérnökök Baráti Köre, az utóbbi években dr. Szathmáry László vezetésével, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Walter Károly elnökletével. Egy kisebb teremben Iváni Judit tanítja magyar táncokra mindig nagyobb és nagyobb csoportját, a fiatalságot, kik idővel méltó utódai lesznek a szinte már egész Amerikában ismert Kárpátok tánccsoportnak. Az ősi táncok, az ősi zene, párnatánc, az üveges tánc, a maguk tervezte csodaszép hímes ruhák; a hívők legtöbbjében mindez otthoni emlékeket ébreszt. Már a plébánia alapítása idejében, de különösen az utóbbi években a vezetők szívügye a fiatalság, akikbe magyar kultúrát, magyar öntudatot kell nevelni. A harmincas években működő magyar iskola ugyan megszűnt a második világháború hangulatában, de az Egyház által sponzorált több ezer magyar fiatalból új gárda cseperedett fel, s az új iskolát teremtette meg dr. Horváth Benedek plébános, termeket és pénztámogatást adva, így szombatonként több mint 100 gyermek tanulja örökségünket a magyar betűvetéstől Magyarország földrajzán és történelmén keresztül egészen a magyar irodalomig, hogy azután a nagyobbak, mint fiatalok lépjenek a cserkészetbe. A cserkészet külön házat kapott, melyet kifestett és berendezett magának. Mindkét fiatal csoport, hol együtt, hol külön-külön rendezi meg a díszterem színpadán a nívós, gyönyörű anyák napi ünnepélyt, Mikulásnapot, és karácsonykor az ünnepélyes karácsonyi megemlékezést. Fáradhatatlan szülők meszszi külvárosokból hozzák be gyermekeiket egész évben a foglalkoztatásra, a magyar anyag felszívására, s ezeken az ünnepeken a gyermekek fejezik ki hálájukat szüleiknek, a családnak, a vezetőségnek , oktatóiknak. A karácsony az énekek, angyalvárások perce, csillogó szemű édes kis magyarok büszkén mondják verseiket, énekeiket, zenejátékukat, s a minden évben tisztábban, jobban pergő gyönyörű magyar nyelv édesen cseng tiszta arcú kismagyarok szívébőlajkán. A pálmát a Gyimesy testvérek viszik, de rögtön nyomukban a fiatalabb generáció, és utolsónak említve, de talán a legkedvesebb a picinyek csoportja, kik angyalhangon éneklik a magyar zenevilág régi dalait, majd Kodályt és Bartókot osztott hangra. A sziszifuszi munka Tóth Attiláné, Matyi tudását és kimondhatatlan türelmes szeretetét bizonyítja. • Ilyenkor a fénypont az ünnepség végén az ajándékosztás, amikor is természetesen elsősorban azok a tanárnők és tanárok kapják meg apró csomagjaikat, akik — majd tíz éve — önkéntes tanítógárdaként minden tiszteletet és hálát megérdemelnek fáradhatatlan munkájukért. A tanítói és adminisztrációs kar tagjai: Csuka Gerőné, de Thomee József és Józsefné, de Thomee Zsuzsanna, Kalló Erzsébet, Keglevich Károly és családja, dr. Márai Pál és Pálné, Szkiba Györgyné, dr. Thiery Ákos, Tőkés Mariann, Frecska Gabriella, Tóth Attila és Attiláné, Boda Margit, dr. Horváth Benedek. Ha egyszer sikerült a magyar betű szeretetére nevelni a fiatalokat, természetszerűen következett a plébánia keretén belül működő könyvtár felállítása a magyar nyelv ébrentartására. Kalló Erzsébet kitűnő organizálással nemcsak a több mint 1200 magyar könyvet kezeli, hanem ellátja anyaggal a szintén a plébániánkhoz tartozó német ajkú és angol híveket. Nyár elején, mikor a vizsgák után megszűnik a gyermekzaj, és csendes lesz a rózsakerttel körülvett plébánia környéke, csak vasárnaponként telik meg a néha már szűknek tűnő templom, mert, hála Istennek és a lelkiekben sokat nyújtó szép miséknek, egyházközségünk erősödik, nő, lelkiekben gazdagodik. Az Úrnapja pompás virágsátorokban rejtett oltárok elé viszi a Szentséget, a tiszta arcú kedves ministránsok sora, mögöttük az oltártól jobbra a címeres magyar zászló, az oltárkő alatt őrzött Szent István király ereklye. Nagyböjtben dr. Thiery Ákos hitmagyarázó estjei, mindez itt — idegenben — magyarul történik, és így az itteni magyarság a templomába nemcsak az Isten házába — hanem egy kicsit haza is megy; abba a hazába, ahol minden Istentől jön és Istenhez vezet. Pihenője ez a hely a hatalmas, zajos város körforgásában dolgozó magyarságnak, ahol üres szavak helyett mélyen elgondolkoztató igét hallgatnak, s valahogy új fogadalmakkal s megtisztulva mennek el, hogy folytassák a szürke robotéletet. 1979. július hó. Thiery H. Hona Istennel a magyarságunkért A nagy magyar nemzeti ünnepeink szomszédságában nem árt a nemzet lelkét vizsgálat tárgyává tennünk. A magyar nemzettest semmi, ha lelke nincs. Olyan, mint az élvezetbe fulladt pogány római birodalom eszmény nélkül. Új nemzeteknek helyet csináló keltetőgép. A nemzet lélek nélkül életképtelen. A nemzet áldozat nélkül halott. Mit ér a kezdet nagysága Szent Istvánnal; az Európa-hír Szent Lászlóval, Nagy Lajossal, Mátyással; a szabadságharc a tárogatós emlékű kurucvilággal, Rákóczival; a Kossuthtal lángoló 1848, vagy a hősiesség legmagasát súroló 1956? Mit ér egy-egy nagy gesztus, pár hetes lobogás, ha utána újra kiárusítunk minden szentet, erényt és nagyságot? Nagyok voltunk a szabadságharcokban, mert egy akaraton voltunk. Nagyok voltunk, mert a lélek mélyéből valami nagyot, az átlag előtt valami szokatlant, felszínre hoztunk. Megtaláltuk egymás kezét a puska ravaszán a közös ellenség ellen... Megértettük egymás szavát, mielőtt idegen szóra kényszerültünk volna. .. Megláttuk egymás szemében a közös lelket, mielőtt koporsóba zárult volna mindegyikünk szeme. .. Megtaláltuk egymást, amikor ránk sújtott az ellenár... De mindig Mohácsot, széthúzást kívánt az átkunk, az a régi turáni, ha jobban ment a dolgunk. Ez az átok faragta le a Szent István-i örökséget. Ez adta el a fenntartó magyar lelket. Ez csinált Nándorfehérvárból Belgrádot, Kolozsvárból Cluj-Napocát, Pozsonyból Bratislavát. Amíg a jósorsban is össze nem érkezünk, meg nem értjük egymás szavát, és meg nem látjuk a lélek mélyét egymás szemében, addig minden Szent István-i örökség csak árucikk lesz. Amíg nem tudunk leülni minden magyarral eszmecserére, már jobbító vitatkozásra, ki szavatolja, hogy a nemzet lelkét védi-e vagy kiárusítja-e az a töredék, amelyik épp fent van? Nagyok leszünk, ha a logika ki nem ég agyunkból. Ha Deák tettében nem árulást látunk. Ha Prohászka szavában magunkra ismerünk. Ha a jószándékot rabulisztikával félre nem magyarázzuk. Ha nem a szenvedélyes „én” a mérce, hanem az ezer évet ezer évvé tevő lélek... Amíg mi némák maradunk, az ördög annál hangosabb lesz. Amíg sok magyar idekint az otthon terpeszkedő kommunizmust szolgálja — ki templomkerülésével, eszményt megtépázó hejehujázásával —, addig a nemzeti lélek temetése folyik. Mi a különbség aközött, aki földi kegyekért, kényelemért, voksokért rúg bele a tízparancsolatba, vagy aközött, aki a zsebében lévő pártkönyvére csapva dönti le a tagúti kereszteket meg a Regnum Marianumot?! Az égjük tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Amíg nem az istenhit határozza meg a magyarság lényegét, addig nem lesz nyertes szabadságharc. Addig minden bibliás szó ránk olvasható. „Minden, önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik.” Még nincs veszve minden! De elveszünk, ha tovább marja magyar a magyart. Elveszünk a sündisznóállásokban! Azonban nem veszünk el, ha az evangélium szava miránk is áll: „Boldogabb, aki hallgatja és megőrzi Isten igéjét.” Istennel megtalálja a nemzet a lelkét. Horváth Benedek A nagy király A nap melegen hintette sugarait. A koldus fonnyadt karját nyújtogatta az elhaladók felé. Amott állt a hatalmas fatörzsekből épített palota. Tetején zászlók lengedeztek. Egyik végén meg egy hatalmas kereszt mutatott az égre. Rongyokba burkolva nézett mindenre. Vörösre mart szemében tétova ijedelem tükröződött. Ekkor sietős lépteket hallott. Az őrség haladt feléje egy tiszt kíséretében. Nézte a lóbőrből készült saruikat. Az is díszes volt. Most elfordította tekintetét, és kelet felé fordult, ahonnan ő a világosságot és segítséget várta. Vajon mi lesz holnap? Egy dárda hegye nyomult a mellének, úgy a szíve táján. Nem mert felpillantani. Tekintete felkúszott a tiszt bőrmellényén, fel a pajzsára, érdekes kardjára, amikor az megszólalt: — Te vagy az a koldus, aki a nagy király látogatói felé nyújtogatod piszkos kezedet? — Én vagyok, nagy úr. — Te vagy, aki kelet felől jöttél?! — Én vagyok... — Te kém vagy! A tiszt intett, és a katonák megragadták a koldust. — Kegyelmezz, nagy úr! A tiszt komoran végigvágott rajta. Vonszolták a palota felé. Délután volt, és a kürtök újra munkára szólították a vár népét. Mert így szólt a rendelkezés. Az őrség tisztje előtt sorjában széttárultak a palota belsejébe vezető díszes faragású ajtók. Bent félhomály volt. Előre lökték. Amikor a földön feküdt, érezte ismét a dárda hegyét, ami a hátába vágott. Gyors kezek kutatták át. Csend lett. Érezte, hogy valami fő ember elé vezették. Magában elmondta a varázsigéket, amire még a nagy kán főpapjai tanították. Tehát meg kell halnia... Mély, erős hang szólította: — Állj fel, koldus! Felállt. Tétova gondolatai és könnyei elhomályosították a szemét. Napégette arcán félelem ült. — Te kémkedni jöttél az országomba! — mondta a hang. Nem mert megszólalni, csak még jobban meghajolt. — Mit láttál az országunkban?! Erőt vett magán. — Csodálatos dolgokat, magyarok királya... Szavába vágtak: — Ki küldött? — A kánok tanácsa, uram. — Folytasd! Nagyot nyelt. Úgy érezte, az ereje is visszatért. Hangja tisztábbá vált. — Te elszakadtál a Kelet népeitől, uram. Pedig te, nagy király, oda tartozol hozzájuk. Most mégis a Nyugat előtt térdepelsz! Térj viszsza a Kelet világosságához, uram! Nem mesze tőle egy erőteljes, őszbe borult látomány volt. Nem mert feléje nézni. Csak hallgatott. — Tévedsz, koldus! Mi sohasem tartoztunk hozzátok. Mi királyi népből származunk. Királyi nép vagyunk! Semmi közünk a ti népetekhez, akik csak a Kelet áldását hiszik, és sohasem tekintenek a Nyugat felé... Menj vissza! Hirdesd, hogy ez a nép eljegyezte magát a Nyugattal! — Szabad egy kérdést, uram? — kulcsolta a kezeit ismét. — Beszélj! — Mindenfelé a dombokon, hegyek tövében, városok, faluk és határok gyepűkapuinál, útonútfélen, a palota tetején fából faragott keresztek állanak! A nép letérdel előttük, fejüket vagy önmagukat hajtván meg előttük. Mit jelentenek ezek, nagy úr? A király hangjában komolyság és erő zengett: — Mondd meg a kánok tanácsának, hogy ezek a fakeresztek az Életet jelentik. A kezdettől a végig. Ebben hiszünk, ezt vállaltuk. Ez a mi Istenünk! A fogoly tétovázott. Egyik lábáról a másikra állt. — Beszélhetek még, uram? — Tied a szó. — Mi hiszünk a csillagok járásában. A hold és a nap csodálatos változásaiban, mert ezek megjósolták, hogy az idő eljön, amikor megsemmisíthetünk téged, nagy úr! Keresztjeid pedig elmúlnak, elkorhadnak, elkeverednek a földdel. .. — Hallgass, barbár koldus! Ezek a keresztek bent égnek a szíveinkben. Amíg a világ világ marad, mi élünk és alkotunk. A népért, a jövőért. A nap és a hold, meg a csillagok talán nem világítanak többé... de ezek a keresztek igen! Hűvös csend feszült a boltíves mennyezet alatt. A koldus mélyet lélegzett. — Nem veszed el az életemet, uram? — Nem. Menj békével! A koldus nem mozdult mindjárt. Mintha súlyos gond szorította volna a halántékát. Szédült, mint aki távolodik az eszméletétől. Meghagyták az életét. A legnagyobbat, amit ember kaphat. A király mellén függő keresztet nézte. Szemei elhomályosultak. — Te valóban elszakadtál a Kelettől, nagy úr! Csodálatos az Élet erre, mindenfelé — mormolta amikor mélyen meghajolt. Az őrök ismét megragadták. Mikor kint állt a tűző napon, tétova léptekkel haladt ismét a gyepűkapu irányába. Aztán megtorpant, önkéntelen mozdulattal letérdelt egy kereszt előtt, mint a többi... Aztán elgyönyörködött a lemenő nap királyi bíborában. ______________________Nyirádi-Szabó Imre Aranyláz 1849- ben 80000 ember érkezett San Franciscóba. Ezek fele a keleti partokról indult el, keresztülvágva az országon. A többiek hajón érkeztek. Mindannyian aranyat kerestek. 1850- ben San Francisco lakosságának csak 8%-a volt nő. A bányavidékeken csak 2%. Royce írja: „Nem volt más városa Amerikának, ahol nagyobb lett volna az erkölcsi és társadalmi romlás, mint San Franciscóban.” Az aranyláz rövidesen megváltoztatta egész Kaliforniát: kultúrában, gazdagságban, politikában. Mindenfelé egyik napról a másikra keletkeztek városok. Aztán az arany elfogyott. A bányák kimerültek. Az aranyásók eltűntek. Csak maga Kalifornia maradt. S az emlékek, melyek körülveszik. 15. oldal Anyagi hozzájárulásukkal lehetővé tették e melléklet megjelenését. Szent István Egyházközség: a különbözet. Hálás köszönet érte! Perhammer Ilona 10,00 Marton E. Ilona 20,00 Walter C. Károly 25,00 Rév. Vadász-Hunter János 50,00 A Szent István Magyar Iskola 50,00 Gyimesi Károly 50,00 Kalló Erzsébet 100,00 A Szent István Kát. Magyar Egyesület 100,00 Koncsek Józsefné 10,00 Piczek Zoltánné 30,00 Rácz Kálmán és Kálmánné 25,00 id. Héjjas Tiborné 15,00 dr. Major Péter 45,00 Szatmári András 25,00 n. n. 30,00 dr. Vajda Géza 100,00 Blosiu C. Mária 100,00 Légár Jolán 25,00 Soós István 10,00 Jávorszky János 50,00 Versenyi Pál 30,00 910,00