Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)

1979-08-12 / 30. szám

1979. augusztus 19. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Őrtüzek a Csendes-óceán partján Az első hónapok s talán évek bukdácsoló kenyér- és talajkeresésében, mint viharban az erős fába kapaszkodás, mint orkánban az isten­hit s mint idegenség sötétjében a világító fák­lya, templomaink s azok élén papjaink adtak irányt s erőt, hogy a szürke napok fárasztó egy­formasága után a misék vagy istentiszteletek lel­ki táplálékain túl magyar kultúránk egyéni, min­dennél szebb s gazdagabb forrásaiból meríthes­sünk. Földi vándorú­tünkön az Egyház vezet be­teljesülésünk felé, most már nem latinul, hanem anyanyelvünkön, felismerve a nemzeti kultúrák jelentőségét. 1928 után, mikor egy lelkes cso­port anyanyelvén kívánta szolgálni az Urat, megalapította a Los Angeles-i magyar katolikus templomot, a Szent István plébániát. A templom kezdettől fogva teljesítette kettős hivatását: a lelkek vallási gondozását és a ma­gyar kultúra ápolását a Csendes-óceán partján. Első plébánosa, Lámi Mátyás indította meg a magyar papok sorát, akik magyar prédikációk­kal tartották ébren anyanyelvünket Los An­geles szétszórt híveiben. A lelkipásztori beszédek irodalmi magasságra emelkedtek Horváth Be­nedek igehirdetésében, és így nemcsak lelki, hanem kultúrigényt is szolgáltak. A magyar művészetek pártolása szintén szív­ügye volt minden magyar plébánosnak, erről tanúskodnak a freskó nagyságú festmények a plébánia nagytermében, ahol Kende Géza örökí­tett meg magyar lakodalmat. A templom főoltá­rát szintén Kende Géza festette, Szent István képe és Gellért püspök prédikációja díszíti, a mennyezetről magyarok királynője néz le a hí­vőkre, a színes ablakokon Szent Erzsébet osztja a kenyeret szegényeinek. Az oszlopfőkön apostolok és evangélisták fejeit Silberhorn Tibor festette. A képek mind magyar festők művei, és tárgyaikat magyar tra­díciókból merítették. A festőművészet mellett magyar az ének­es zenekultúránk is. A miséken ősrégi magyar dallamok hangzanak fel a hívők ajkain, és az ének kvalitását garantálja a kórusról Lindner Olga az orgonánál, és a magyar énekkar. Időn­ként orgonahangversenyeket tart Neszlényi Ju­dit zongoraművésznő, akinek művészete át-átszö­­vi a nagyterem kultúrprogramjait. Nagy ünne­peinket Bory Sándor misekompozíciója, mise ős­bemutatója emeli kulturális magasságba. A nagyterem nívós magyar irodalmi estek központja. Egy-egy ilyen megmozdulásra a tá­voli környék magyarsága néha több száz kilomé­tert is hajt, hogy költőink, íróink, színészeink művészi előadásában gyönyörködhessenek nyel­vünk gazdag, színes szókincsében, a magyar lé­lek mélységeket kutató ősi­ségében. Szerencsés Los Angeles magyarsága, mert sokrétű, hatalmas művészgárda került a kali­forniai partokra, s akár költészet, zene vagy színdarab van műsoron, az előadók kiforrott mű­vészek, volt otthoni színházak tagjai, s a szerep­lő művészek, legyen az Szörényi Éva, Szeleczky Zita, Lendvay Lajos, Naszódy Sándor, úgy nyújt­ják művészetüket, mintha a falak a valamikori Nemzeti Színház atmoszféráját sugároznák, nem pedig a szórványmagyarság partra vetett, de talán éppen ezért otthoni kultúrára még tikkad­­tabb lelkű hallgatósága lenne. Az utóbbi tíz év kiemelkedő eseményei kö­zül érdemes megemlíteni: Mécs László est; Nehéz Ferenc irodalmi est; Fekete István irodalmi est; Emlékest a 80 éves Mindszenty József herceg­­prímás úr tiszteletére; Bory Sándor kalocsai mi­séjének ősbemutatója; Nehéz Ferenc karácso­nyi betlehemes játék; D’Albert Ferenc hegedű­művész egyházzenei hangversenye; Losvay Sely­mes Judit irodalmi est; Nehéz Ferenc irodalmi est; Tollas Tibor irodalmi est; Mózsi Ferenc költő estje; Thiery H. Hona irodalmi estje; Nesz­lényi Judit zongoraművésznő egyházzenei kon­certje; A földrengés sújtotta erdélyi katolikus templomok javára nívós irodalmi műsor stb. A műsoros estéken a Los Angeles-i magyar írói és művészvilág színe-java szerepelt, így: Abonyi László, Balogh-Pirigyi Adél és Vilmos, Bánhidy Ilona, dr. Bejczy Antal, dr. Bíró Béla, Czövek István, Kannás Alajos, Lorincz Magda, Tatár—Patócs házaspár, Tárczy-Kováts Erzsé­bet, Tűz Tamás és Vincze Attila. Az Egyház kebelén belül évtizedek óta ma­gyar egyesületek működnek. A Szent István Egye­sület Romváry Ernő elnöklete alatt, a Magyar Nőszövetség Rácz Teréz elnöknővel. A Magyar Mérnökök Baráti Köre, az utóbbi években dr. Szathmáry László vezetésével, a Magyar Har­cosok Bajtársi Közössége Walter Károly elnök­letével. Egy kisebb teremben Iváni Judit tanítja magyar táncokra mindig nagyobb és nagyobb csoportját, a fiatalságot, kik idővel méltó utó­dai lesznek a szinte már egész Amerikában is­mert Kárpátok tánccsoportnak. Az ősi táncok, az ősi zene, párnatánc, az üveges tánc, a maguk tervezte csodaszép hímes ruhák; a hívők leg­többjében mindez otthoni emlékeket ébreszt. Már a plébánia alapítása idejében, de különö­sen az utóbbi években a vezetők szívügye a fia­talság, akikbe magyar kultúrát, magyar öntu­datot kell nevelni. A harmincas években műkö­dő magyar iskola­ ugyan megszűnt a második világháború hangulatában, de az Egyház által sponzorált több ezer magyar fiatalból új gárda cseperedett fel, s az új iskolát teremtette meg dr. Horváth Benedek plébános, termeket és pénz­támogatást adva, így szombatonként több mint 100 gyermek tanulja örökségünket a magyar betűvetéstől Magyarország földrajzán és törté­nelmén keresztül egészen a magyar irodalomig, hogy azután a nagyobbak, mint fiatalok lépje­nek a cserkészetbe. A cserkészet külön házat kapott, melyet kifestett és berendezett magának. Mindkét fiatal csoport, hol együtt, hol kü­­lön-külön rendezi meg a díszterem színpadán a nívós, gyönyörű anyák napi ünnepélyt, Mikulás­napot, és karácsonykor az ünnepélyes karácso­nyi megemlékezést. Fáradhatatlan szülők mesz­­szi külvárosokból hozzák be gyermekeiket egész évben a foglalkoztatásra, a magyar anyag fel­szívására, s ezeken az ünnepeken a gyermekek fejezik ki hálájukat szüleiknek, a családnak, a vezetőségnek , oktatóiknak. A karácsony az énekek, angyalvárások perce, csillogó szemű édes kis magyarok büszkén mondják verseiket, énekeiket, zenejátékukat, s a minden évben tisz­tábban, jobban pergő gyönyörű magyar nyelv édesen cseng tiszta arcú kismagyarok szívéből­­ajkán. A pálmát a Gyimesy testvérek viszik, de rögtön nyomukban a fiatalabb generáció, és utolsónak említve, de talán a legkedvesebb a picinyek csoportja, kik angyalhangon éneklik a magyar zenevilág régi dalait, majd Kodályt és Bartókot osztott hangra. A sziszifuszi munka Tóth Attiláné, Matyi tudását és kimondhatatlan türelmes szeretetét bizonyítja. • Ilyenkor a fénypont az ünnepség végén az ajándékosztás, amikor is természetesen elsősor­ban azok a tanárnők és tanárok kapják meg apró csomagjaikat, akik — majd tíz éve — ön­kéntes tanítógárdaként minden tiszteletet és há­lát megérdemelnek fáradhatatlan munkájukért. A tanítói és adminisztrációs kar tagjai: Csuka Gerőné, de Thomee József és Józsefné, de Tho­­mee Zsuzsanna, Kalló Erzsébet, Keglevich Ká­roly és családja, dr. Márai Pál és Pálné, Szkiba Györgyné, dr. Thiery Ákos, Tőkés Mariann, Frecska Gabriella, Tóth Attila és Attiláné, Boda Margit, dr. Horváth Benedek. Ha egyszer sikerült a magyar betű szerete­­tére nevelni a fiatalokat, természetszerűen kö­vetkezett a plébánia keretén belül működő könyvtár felállítása a magyar nyelv ébrentar­tására. Kalló Erzsébet kitűnő organizálással nem­csak a több mint 1200 magyar könyvet kezeli, hanem ellátja anyaggal a szintén a plébániánk­hoz tartozó német ajkú és angol híveket. Nyár elején, mikor a vizsgák után megszű­nik a gyermekzaj, és csendes lesz a rózsakerttel körülvett plébánia környéke, csak vasárnapon­ként telik meg a néha már szűknek tűnő temp­lom, mert, hála Istennek és a lelkiekben sokat nyújtó szép miséknek, egyházközségünk erősö­dik, nő, lelkiekben gazdagodik. Az Úrnapja pompás virágsátorokban rejtett oltárok elé viszi a Szentséget, a tiszta arcú ked­ves ministránsok sora, mögöttük az oltártól jobb­ra a címeres magyar zászló, az oltárkő alatt őrzött Szent István király ereklye. Nagyböjtben dr. Thiery Ákos hitmagyarázó estjei, mindez itt — idegenben — magyarul tör­ténik, és így az itteni magyarság a templomába nemcsak az Isten házába — hanem egy kicsit haza is megy; abba a hazába, ahol minden Is­tentől jön és Istenhez vezet. Pihenője ez a hely a hatalmas, zajos város körforgásában dolgozó magyarságnak, ahol üres szavak helyett mélyen elgondolkoztató igét hall­gatnak, s valahogy új fogadalmakkal s megtisz­tulva mennek el, hogy folytassák a szürke robot­életet. 1979. július hó. Thiery H. Hona Istennel a magyarságunkért A nagy magyar nemzeti ünnepeink szomszéd­ságában nem árt a nemzet lelkét vizsgálat tár­gyává tennünk. A magyar nemzettest semmi, ha lelke nincs. Olyan, mint az élvezetbe fulladt pogány római birodalom eszmény nélkül. Új nemzeteknek helyet csináló keltetőgép. A nemzet lélek nélkül életképtelen. A nemzet áldozat nélkül halott. Mit ér a kezdet nagysága Szent Istvánnal; az Európa-hír Szent Lászlóval, Nagy Lajossal, Má­tyással; a szabadságharc a tárogatós emlékű ku­­rucvilággal, Rákóczival; a Kossuthtal lángoló 1848, vagy a hősiesség legmagasát súroló 1956? Mit ér egy-egy nagy gesztus, pár hetes lobogás, ha utána újra kiárusítunk minden szentet, erényt és nagyságot? Nagyok voltunk a szabadságharcokban, mert egy akaraton voltunk. Nagyok voltunk, mert a lélek mélyéből valami nagyot, az átlag előtt valami szokatlant, felszínre hoztunk. Megtaláltuk egymás kezét a puska ravaszán a közös ellenség ellen... Megértettük egymás szavát, mielőtt idegen szóra kényszerültünk vol­na. .. Megláttuk egymás szemében a közös lelket, mielőtt koporsóba zárult volna mindegyikünk szeme. .. Megtaláltuk egymást, amikor ránk sújtott az ellenár... De mindig Mohácsot, széthúzást kívánt az átkunk, az a régi turáni, ha jobban ment a dolgunk. Ez az átok faragta le a Szent István-i örök­séget. Ez adta el a fenntartó magyar lelket. Ez csinált Nándorfehérvárból Belgrádot, Kolozsvárból Cluj-Napocát, Pozsonyból Bratis­­lavát. Amíg a jósorsban is össze nem ér­kezünk, meg nem értjük egymás szavát, és meg nem lát­juk a lélek mélyét egymás szemében, addig minden Szent István-i örökség csak árucikk lesz. Amíg nem tudunk leülni minden magyarral eszmecserére, már jobbító vitatkozásra, ki szava­tolja, hogy a nemzet lelkét védi-e vagy kiárusítja-e az a töredék, amelyik épp fent van? Nagyok leszünk, ha a logika ki nem ég agyunk­ból. Ha Deák tettében nem árulást látunk. Ha Pro­­hászka szavában magunkra ismerünk. Ha a jó­szándékot rabulisztikával félre nem magyarázzuk. Ha nem a szenvedélyes „én” a mérce, hanem az ezer évet ezer évvé tevő lélek... Amíg mi némák maradunk, az ördög annál hangosabb lesz. Amíg sok magyar idekint az ott­hon terpeszkedő kommunizmust szolgálja — ki templomkerülésével, eszményt megtépázó hejehu­­j­ázásával —, addig a nemzeti lélek temetése folyik. Mi a különbség aközött, aki földi kegyekért, kényelemért, voksokért rúg bele a tízparancsolat­ba, vagy aközött, aki a zsebében lévő pártkönyvére csapva dönti le a tagúti kereszteket meg a Regnum Marianumot?! Az égjük tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Amíg nem az istenhit határozza meg a ma­gyarság lényegét, addig nem lesz nyertes szabad­ságharc. Addig minden bibliás szó ránk olvasható. „Minden, önmagában meghasonlott ország el­pusztul, és ház házra omlik.” Még nincs veszve minden! De elveszünk, ha tovább marja magyar a magyart. Elveszünk a sündisznóállásokban! Azonban nem veszünk el, ha az evangélium szava miránk is áll: „Boldogabb, aki hallgatja és megőrzi Isten igéjét.” Istennel megtalálja a nemzet a lelkét. Horváth Benedek A nagy király A nap melegen hintette sugarait. A koldus fonnyadt karját nyújtogatta az elhaladók felé. Amott állt a hatalmas fatörzsekből épített palota. Tetején zászlók lengedeztek. Egyik végén meg egy hatalmas kereszt mutatott az égre. Rongyok­ba burkolva nézett mindenre. Vörösre mart sze­mében tétova ijedelem tükröződött. Ekkor sietős lépteket hallott. Az őrség ha­ladt feléje egy tiszt kíséretében. Nézte a lóbőr­ből készült saruikat. Az is díszes volt. Most el­fordította tekintetét, és kelet felé fordult, ahon­nan ő a világosságot és segítséget várta. Vajon mi lesz holnap? Egy dárda hegye nyomult a mellének, úgy a szíve táján. Nem mert felpillantani. Tekintete felkúszott a tiszt bőrmellényén, fel a pajzsára, érdekes kardjára, amikor az megszólalt: — Te vagy az a koldus, aki a nagy király látogatói felé nyújtogatod piszkos kezedet? — Én vagyok, nagy úr. — Te vagy, aki kelet felől jöttél?! — Én vagyok... — Te kém vagy! A tiszt intett, és a katonák megragadták a koldust. — Kegyelmezz, nagy úr! A tiszt komoran végigvágott rajta. Vonszol­ták a palota felé. Délután volt, és a kürtök újra munkára szólították a vár népét. Mert így szólt a rendelkezés. Az őrség tisztje előtt sorjában széttárultak a palota belsejébe vezető díszes faragású ajtók. Bent félhomály volt. Előre lökték. Amikor a föl­dön feküdt, érezte ismét a dárda hegyét, ami a hátába vágott. Gyors kezek kutatták át. Csend lett. Érezte, hogy valami fő ember elé vezették. Magában elmondta a varázsigéket, amire még a nagy kán főpapjai tanították. Tehát meg kell halnia... Mély, erős hang szólította: — Állj fel, koldus! Felállt. Tétova gondolatai és könnyei elho­mályosították a szemét. Napégette arcán félelem ült. — Te kémkedni jöttél az országomba! — mondta a hang. Nem mert megszólalni, csak még jobban meghajolt. — Mit láttál az országunkban?! Erőt vett magán. — Csodálatos dolgokat, magyarok királya... Szavába vágtak: — Ki küldött? — A kánok tanácsa, uram. — Folytasd! Nagyot nyelt. Úgy érezte, az ereje is vissza­tért. Hangja tisztábbá vált. — Te elszakadtál a Kelet népeitől, uram. Pedig te, nagy király, oda tartozol hozzájuk. Most mégis a Nyugat előtt térdepelsz! Térj visz­­sza a Kelet világosságához, uram! Nem mesze tőle egy erőteljes, őszbe borult látomány volt. Nem mert feléje nézni. Csak hall­gatott. — Tévedsz, koldus! Mi sohasem tartoztunk hozzátok. Mi királyi népből származunk. Királyi nép vagyunk! Semmi közünk a ti népetekhez, akik csak a Kelet áldását hiszik, és sohasem te­kintenek a Nyugat felé... Menj vissza! Hirdesd, hogy ez a nép eljegyezte magát a Nyugattal! — Szabad egy kérdést, uram? — kulcsolta a kezeit ismét. — Beszélj! — Mindenfelé a dombokon, hegyek tövében, városok, faluk és határok gyepűkapuinál, úton­­útfélen, a palota tetején fából faragott keresztek állanak! A nép letérdel előttük, fejüket vagy ön­magukat hajtván meg előttük. Mit jelentenek ezek, nagy úr? A király hangjában komolyság és erő zen­gett: — Mondd meg a kánok tanácsának, hogy ezek a fakeresztek az Életet jelentik. A kezdettől a végig. Ebben hiszünk, ezt vállaltuk. Ez a mi Istenünk! A fogoly tétovázott. Egyik lábáról a másikra állt. — Beszélhetek még, uram? — Tied a szó. — Mi hiszünk a csillagok járásában. A hold és a nap csodálatos változásaiban, mert ezek megjósolták, hogy az idő eljön, amikor megsem­misíthetünk téged, nagy úr! Keresztjeid pedig elmúlnak, elkorhadnak, elkeverednek a föld­del. .. — Hallgass, barbár koldus! Ezek a keresz­tek bent égnek a szíveinkben. Amíg a világ vi­lág marad, mi élünk és alkotunk. A népért, a jö­vőért. A nap és a hold, meg a csillagok talán nem világítanak többé... de ezek a keresztek igen! Hűvös csend feszült a boltíves mennyezet alatt. A koldus mélyet lélegzett. — Nem veszed el az életemet, uram? — Nem. Menj békével! A koldus nem mozdult mindjárt. Mintha sú­lyos gond szorította volna a halántékát. Szédült, mint aki távolodik az eszméletétől. Meghagyták az életét. A legnagyobbat, amit ember kaphat. A király mellén függő keresztet nézte. Szemei elhomályosultak. — Te valóban elszakadtál a Kelettől, nagy úr! Csodálatos az Élet erre, mindenfelé — mor­molta amikor mélyen meghajolt. Az őrök ismét megragadták. Mikor kint állt a tűző napon, tétova léptekkel haladt ismét a gyepűkapu irányába. Aztán megtorpant, önkén­telen mozdulattal letérdelt egy kereszt előtt, mint a többi... Aztán elgyönyörködött a lemenő nap királyi bíborában. ______________________Nyirádi-Szabó Imre Aranyláz 1849- ben 80000 ember érkezett San Francis­­cóba. Ezek fele a keleti partokról indult el, keresz­tülvágva az országon. A többiek hajón érkeztek. Mindannyian aranyat kerestek. 1850- ben San Francisco lakosságának csak 8%-a volt nő. A bányavidékeken csak 2%. Royce írja: „Nem volt más városa Amerikának, ahol nagyobb lett volna az erkölcsi és társadalmi rom­lás, mint San Franciscóban.” Az aranyláz rövidesen megváltoztatta egész Kaliforniát: kultúrában, gazdagságban, politiká­ban. Mindenfelé egyik napról a másikra keletkez­tek városok. Aztán az arany elfogyott. A bányák kimerül­tek. Az aranyásók eltűntek. Csak maga Kalifornia maradt. S az emlékek, melyek körülveszik. 15. oldal Anyagi hozzájárulásukkal lehetővé tették e melléklet megjelenését. Szent István Egyházközség: a különbözet. Hálás köszönet érte! Perhammer Ilona 10,00 Marton E. Ilona 20,00 Walter C. Károly 25,00 Rév. Vadász-Hunter János 50,00 A Szent István Magyar Iskola 50,00 Gyimesi Károly 50,00 Kalló Erzsébet 100,00 A Szent István Kát. Magyar Egyesület 100,00 Koncsek Józsefné 10,00 Piczek Zoltánné 30,00 Rácz Kálmán és Kálmánné 25,00 id. Héjjas Tiborné 15,00 dr. Major Péter 45,00 Szatmári András 25,00 n. n. 30,00 dr. Vajda Géza 100,00 Blosiu C. Mária 100,00 Légár Jolán 25,00 Soós István 10,00 Jávorszky János­­ 50,00 Versenyi Pál 30,00 910,00

Next