Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-01-20 / 3. szám
AUG 1-73 LOUIS S2ATMÁRY 2218 H LINCOLN A\<~> CHICAGO ILL 60614 'c/rok 1980. - VOL. 87.ÉVF Jan. 20. - VASÁRNAP — 3. sz warnüpja Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday The only Catholic Hungarian magyar hetilapja *-------•• • —.....Weekly Newspaper in the U.S.A. Eqves szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799—2600 és 799—3335. (USPS 291-640) STIRLING GYÖRGY: Véget ért a balekkorszak? Amikor január 4-i televízióbeszédében Carter elnök sorolni kezdte azokat a rendszabályokat, melyeket az afganisztáni agresszió miatt elrendelt, sok millió amerikaival együtt én is felkaptam a fejem. Nem csupán az lepett meg, ami az elnök honfitársait — hogy hivatalba lépése óta először mutatott némi erélyt, és először merte bátran, kertelés nélkül agresszornak nevezni a Szovjetuniót —, hanem leginkább az elsőként bejelentett döntés, hogy az Egyesült Államok nem szállít több gabonát a Szovjetuniónak. • Amerika, a világ balekje Épeszű ember eddig se nagyon értette, milyen meggondolások alapján etette az Egyesült Államok évek óta a Szovjetuniót, és általában mindazokat az ellenségeit, akik nemcsak minden alkalmat megragadtak, hogy borsot törjenek az amerikaiak orra alá, de nyíltan kívánják a kapitalizmus vesztét. Mint például Homeini, aki naponta többször elátkozza Amerikát, és nem hajlandó tárgyalni a túszok szabadon bocsátásáról, de az amerikai élelmiszerküldeményeket szemrebbenés nélkül elfogadja. Mert, akár hiszik, akár nem, ha minden más kapcsolat meg is szakadt Washington és Teherán között, az amerikai élelmiszer-szállítmányok még ma is mennek Iránba. Amerika élelmezi a tüntetőket, hogy ne kelljen dolgozniok. Mi ez? Balekség, rövidlátás vagy rosszul értelmezett humanitarizmus? A bibliai „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” mondás helytelen alkalmazása? Ki tudja? Az amerikai felfogás az, hogy az élelmiszer nem a korpsányoknak, hanem a népnek megy, s az nem éhezhet a rendszer bűnei miatt. A politikai koncepció szerint pedig a nép hálás lesz a kapitalista segítségért, s így lassan át lehet hangolni Amerika-baráttá. A gazdasági behatolás — és az ezen keresztül való fellazítás — elmélete csak ott sántít, hogy a helyi kormányok maguk kovácsolnak tőkét abból, ha a népnek többet tudnak adni enni, és nem verik nagydobra, hogy a búzát, amiből a kenyér készül, amerikai farmerek termelték, és nem a kolhozok, így végső fokon ez is a diktatúrákat erősíti, holott egy elégedetlen, korgó gyomrú néptől inkább lehetne várni, hogy szembe fordul a rabszolgatartókkal, és előbb-utóbb elkergeti azokat. • Hevesy Pál javaslata De hadd térjek vissza oda: miért lepett meg annyira, amikor Carter elnök a búzaszállítás „befagyasztásáról” beszélt a televízióban? Nos, azért, mert alig néhány nappal előbb hozott a posta egy vastag borítékot Angliából. A feladó Hevesy Pál, a hajdani osztrák—magyar diplomáciai kar utolsó életben levő tagja, volt magyar királyi követ Madridban, és számos előkelő nemzetközi testület aktív tagja. Hevesy Pál magas kora ellenére is nagy figyelemmel kíséri a világ eseményeit, és most dolgozik egy könyvön, mely Európa történetével foglalkozik. Ugyanakkor publicisztikai tevékenységet is folytat magyarul és más nyelveken: pár hónappal ezelőtt a Vasárnap is közölte egy kitűnő írását. Hevesy Pál ezúttal nyílt levelet írt az Egyesült Államok elnökének, s ennek egy másolata volt a borítékban. A hozzáfűzött pár sorból kitűnik, hogy a levél még decemberben elment Carter elnök címére. Témája oly érdekes, hogy röviden ismertetni kell! Hevesy Pál felhívja az elnök figyelmét arra, hogy a szovjet rendszer szuverén országok sorát tartja katonai megszállás alatt, és még ma, 35 évvel a háború után sem hajlandó visszaadni szabadságukat. „A sötét reménytelenségben — írja Hevesy Pál a nyílt levélben — egyetlen fénysugár számunkra az Egyesült Államok hatalmas gazdasági ereje, szemben az orosz mezőgazdaság tehetetlenségével, mely abból is ki- is világlik, hogy a Szovjetunió évről évre több jó és több élelmiszert — búzát, kukoricát és szóijababot — kénytelen importálni Amerikából.” • Egy hatásos fegyver ! Ezután Hevesy Pál adatokkal bizonyítja a szovjet gazdálkodás elmaradottságát és azt, hogy a kommunista országok mennyire rá vannak szorulva az Egyesült Államok segítségére. Ezt a helyzetet ki kellene használni — írja Hevesy Pál, majd kifejti: „Javasolom, hogy az Egyesült Államok csak olyan feltétel alatt adjon el további búzát a Szovjetuniónak, ha az hajlandó összes csapatait az általa megszállt országokból hazarendelni. Az éhezőknek életük fenntartására feltétel nélkül élelmiszert juttatni morális kötelesség. De egy nemzet szabadsága bizonyára egyenértékű magával a nemzet életével.” A nyílt levél befejező mondatai arra emlékeztetik Cartert, hogy az Egyesült Államok olyan fegyver felett rendelkezik, mellyel vérontás nélkül visszaállíthatja a leigázott országok szabadságát! Nem állítom — túlzás is lenne! —, hogy Carter elnök Hevesy Pál levelének olvastán kapott észbe, és döntötte el, hogy az Afganisztán elleni agresszió megtorlásaképpen leállítja a Szovjetunióba irányuló búzaszállításokat, de a dolgok egybeesése mindenképpen érdekes. Hevesy Pál, a nagy nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező diplomata logikusan megvilágította a kérdést, talán az egyetlen lehetséges megoldást, mellyel az emberiség egy újabb, minden eddiginél pusztítóbb világháború véráldozata nélkül kijuthat a jelenlegi zsákutcából, és úrrá lehet a sötétség erőin. A jelek szerint Carter elnök is megtalálta a helyes utat, és adja Isten, hogy olyan következetesen járja is azt végig, amilyen határozottan rálépett. • Felhördül a kommunista sajtó Ahhoz persze nem kell sok fantázia, hogy elképzeljük, milyen visszhangja lesz ennek a lépésnek a Szovjetunió és a csatlós országok sajtójában. Némi ízelítőt kaphatunk ebből, ha elolvassuk az afganisztáni agresszió után közölt hazai kommentárokat az amerikai kormány reakciójáról. December 31-én ezt jelentette az MTI tudósítója Washingtonból: „Carter elnök szombaton ismét támadta a Szovjetuniót az afganisztáni kormánynak nyújtott segítség miatt.” Azután arról fecseg a kommunista sajtót és annak szellemét Washingtonban képviselő pesti (Folytatása a második oldalon) DR. NÁNAY ENDRE: A felhígított Nyugat 1905-ig Anglia — nem értendő ide Írország, Skócia és Wales — nagyjából „színtiszta” volt — emlegetik a jelen nacionalisták. 1905-ben az európai zsidóság, főleg a kelet-európai részről, 1914-ben a németek, 1968-ban az afrikaiak Kenyából és Ugandából tisztelték meg nagy számmal a szigetvilág angol részét. 1970-ben a volt Commonwealth országaiból özönlöttek a színesek. India vezet a „londoni színes özönvízben”, de olyan országok és népek is olvashatók a ma már „nem kívánatos” listán, melyeknek származását és volt lakhelyük nevét az átlag angol soha nem is hallotta, legkevésbé azt, hogy az az ország „is” angol érdekeltség volt még nem is olyan régen. Ez az átka a (volt) nagyságnak. A volt alattvalók most felkeresik feletteseiket és tetemre hívják a régi szép időkben született jogokat. Viktória, a híres angol királynő lett az első „India császára”. Nagy büszkén hordta a címet, sőt, a brit birodalom is büszke volt, hogy a világ második legnépesebb országa a korona „alá került”. (Hogy hogyan, arról jobb nem megemlékezni.) Viktória természetesen nem gondolt arra, hogy mit fog eredményezni 1979- ben az 1880-as indiai címe és uralma, nem különben az 1947-es angol „visszavonulás” Pakisztánból. A munkás kormány alatt, a 70-es évektől kezdve az indiai, pakisztáni, bangladesi és egyéb színesek áradata zúdult be az „anyaországba”, Angliába; a szülőkkel a gyermekek (egy családban nem ritka a 12 gyerek), és ma már a gyerekek 40 százaléka angol születésű. A brit emigrációs törvényt többször megfejelték, de még mindig csak a fenti és egyéb színesek javára működik. Ez a ma már 2,8 milliós tömeg 75 százalékban munka nélkül lézeng, és egy része hivatásos bűnöző réteggé alakult ki. A nagy kapkodásban ott tart a bevándorlási hivatal, hogy ma már nem engedi be még a bevándorolt férj feleségét és gyermekeit sem. A férj hosszú évek óta Angliában él, sok közülük csak alkalmilag dolgozik, de nem hajlandó visszamenni, hanem „jogorvoslatokkal” üldözi a hatóságot, és közben esetleg bűnözésből kénytelen élni, vagy „pótolni” a jóléti hivatal szerény „tartásdíját”. A fő demokrata Anglia ez ügyben az emberi jogok problémája központjába került. Nem tudja felszívni ezt a bevándorló réteget. A nacionalista mozgalmak a segélyből és bűnözésből élő tömegek drasztikus megszabályozását vagy visszatelepítésüket sürgetik, mert London egy része közveszélyes lett, idegen nyelveken érintkező dzsungel, sokszor szervezett bűnöző tömeg fogadja a járókelőket. A nyomorszerű városrészben indiai, bengáli, pakisztáni, bangladesi, nyugat-indiai, bermudai, hondurasi, borneói, fekete, sötétbarna, barna, sárga, sőt néha még ausztráliai színes is akad. A kenyérkereset első bevételéből — főleg a fiatalok — fegyvert vásárolnak. Az itt élő színesek gyűlölik a fehér angolt. Viktória világuralma tragédiává fajult. Franciaországot is tömegével tisztelték meg a francia afrikaiak és algériaiak, a Párizs megszűnt fehér városnak lenni. A hollandok is küszködnek az indonéziaiakkal, főleg a dél-molokkai terroristákkal és asurinante-i színesekkel. Valamennyi a volt gyarmattartás folyománya. - i ■■■ . S hogy néz ki az amerikai bevándorlás, s ennek eredményeképpen a felhígított új Amerika? Szomorúan. Talán szomorúbban mint Anglia. Legalábbis gazdátlanabbul. Politikusaink lassan valóban a nép, az amerikai nép ellenségévé válnak, mert politikájuk nem a nép érdekeit szolgálja. Amerikát egy olyan déli, főleg mexikói tömeg özönlötte el, hogy a törvénytelen bevándorlás okozta zűrzavar egy tűzvész vagy vízözön következményeivel is felér. Tízmillió (összeírás hiányában ez lehet húszmillió is) jogtalan itt élőről, s naponta több ezer déli határátlépőről beszélnek. Legnagyobb része a délnyugati három államban telepszik (Folytatás a 2. oldalon) DR. HALMOS MILÁN: Jó pap holtáig - jó elnök újraválasztásáig tanul Becsületes, jóhiszemű ember ez a mi elnökünk, ezt meg kell adni. Minap is* (1980. január 4.) odavágott, mint Toldi Miklós: kijelentette, hogy az Afganisztánt gálábul megrohanó Szovjetunióval szemben erélyes rendszabályokkal fog élni. Azonnal leállítja az oda irányuló, magasabb technológiai eljárást igénylő iparcikkek további szállítását, úgyszintén a gabonáét is. Megnyugtatásként hozzátette, hogy mindez nem érinti a kultúrcsereakciót, s egyelőre nem gondol a moszkvai olimpiai játékok bojkottálására sem. Ezek után minden igazhitű és ebhitű politikai világnézetet valló polgár bizonyos lehet abban, hogy a megrettent legfelsőbb szovjet vezetés haladéktalanul visszaparancsolja 100 000 katonáját a behavazott afgán hegyek közül, s békében marad. A szovjet természetrajzzal valamelyest ismerős — csekély számú — amerikai polgár azt mondja reá, hogy „big deal”, és az események alighanem neki fognak igazat adni. Ha még akad valahol néhány kiöregedett, átkos fasiszta, az most biztosan eretnek gondolatokat forgat az agyában. Miként lehet az, hogy az Egyesült Államok első számú közellenségének, a Szovjetuniónak, már eddig is magasabb technológiai eljárást kívánó ipari termékeket szállított? Jó volna,tudni, mik ezek? Talán csak nem hadiipari felszerelés? A gabonaszállításokon már ő sem ütköznék meg; elvégre is, ha a gabona a nyakunkon marad, a farmerek a Kapitólium elé vonulnak, ami nem emberséges dolog, különösen az elnökválasztás évében. A naiv közgazdász azon gondolkozik, vajon miféle értékes valutával fizethet Moszkva, hogy az USA hajlandó ily balga üzletelésre? Az biztos, hogy a vacak szovjet rubel senkinek sem kell, dollárunk meg nekünk is van, több mint kellene. Arany? Mire jó az? Talán olaj? Ebből bizony kéne nekünk sok és olcsón, de azt még a legdemokratikusabban gondolkozó New York-i szavazó sem hiszi el, hogy a Kreml hajlandó lenne Amerikának a gépért, gabonáért olajjal (Folytatás a 2. oldalon) DR. CSIKÓS ZOLTÁN: A HUSZONHÁROM ÉVVEL EZELŐTTI BŰNÖK EREDMÉNYE Huszonhárom évvel ezelőtt Arthur W. Radward tengernagy, az USA egyesített vezérkarának főnöke figyelmeztetést intézett az Eisenhower-kormányhoz, mely szerint „ha a Szovjetunió megtámadná Iránt vagy Afganisztánt, az általános háborúhoz fog vezetni, és nem lehet majd helyi háborúként kezelni”. A tengernagy szerint ennek az egyik oka, hogy a következő száz évben a Közel-Kelet jelenti a világ olajraktárát. Eisenhower elnök akkor a kongresszushoz fordult, és felhatalmazást kért amerikai csapatoknak a Közel-Keletre való küldéséhez, hogy bármely ottani országnak meg tudja védeni a függetlenségét a „nemzetközi kommunizmus fenyegetése ellen”. Eisenhower elnök kérelmét a szenátus külügyi és hadügyi bizottsága az 1957. év elején kezdte tárgyalni. John Foster Dulles külügyminiszter a bizottságok előtt tanúsította, hogy ha nem történnek hatásos ellenintézkedések, csaknem biztos, hogy „az a kritikus térség a szovjet kommunizmus áldozatául fog esni”. Ha akkor a két szenátusi bizottság gyorsan letárgyalja az elnök javaslatát, és kedvező véleménnyel terjeszti a kongresszus elé, az elnök bizonyára megkapta volna a kért felhatalmazást. Az angol világbirodalomból akkor már alig volt valami, kormánya a szigetország középhatalmi pozícióját igyekezett kiépíteni, ezért sorra szüntette meg a más országokkal szembeni politikai és katonai kötelezettségeit, ami különösen a Közel- Keleten teremtett légüres teret, amit valami módon feltétlenül be kellett tölteni. Már hónapok óta folytak Washingtonban zárt ajtók mögött a bizottsági tárgyalások, amikor Eisenhower közel-keleti tanulmányútra küldte James P. Richards elnöki tanácsadót. Richards 1957 májusában tért haza útjáról, és tett jelentést a külügyi és hadügyi bizottságnak. Kijelentette, hogy „Afganisztán halálosan fél az oroszoktól és egy szovjet invázió lehetőségétől”. Ezekután Eisenhowerben még erősebb lett a hit, hogy abban a térségben csupán Amerika katonai jelenléte tudja megakadályozni a szovjet behatolást. Akkor még csak pár hónapja múlt, hogy cserbenhagyta a magyar szabadságharcot, de már láthatta az eredményt: a Nagy Imre-kormány által semlegessé nyilvánított Magyarországot a Szovjetunió megtámadta és elfoglalta, utána pedig a nagy nyugati partnernek tudomásul kellett vennie, hogy a szovjet csapatok „a magyar nép és kormány kérésére vonultak be”. Richards tanácsadó jelentése után azt lehetett volna várni, hogy a tárgyalásokat gyorsan befejezik, és Eisenhower megkapja a felhatalmazást csapatok küldésére. Mint azonban fél évvel azelőtt, 1956 őszén, úgy 1957 tavaszán is működésbe léptek azok a sötét erők, amelyek mindenekelőtt és mindenekfölött annak a roosevelti—sztálini politikának voltak a továbbvivői, amely 1944—45-ben megszabta a háború utáni új világrendet. Hubert H. Humphrey minnesotai demokrata szenátor kijelentette, hogy az elnök kérésének a teljesítése „előre dátumozott hadüzenet volna”. John F. Kennedy massachusettsi demokrata szenátor szerint pedig Amerika „a nyugati imperializmus vádjának tenné ki magát”. A mesterségesen elhúzott tárgyalások alatt mind több szenátor kezdte kritizálni Eisenhower javaslatát, végül is a csapatok küldésére kért felhatalmazást nem adták meg, csupán azt mondták ki, hogy „az USA a jövőben a segítségére lesz olyan országoknak, amelyek fegyveres támadás ellen a segítségét kérik”. A néhai Humphrey és Kennedy szenátorok voltak elsősorban a felelősek azért, hogy a washingtoni kongresszus nem tette meg azt az intézkedést, ami egyedül lett volna alkalmas arra, hogy a közel-keleti légüres teret betöltse, és megakadályozza a szovjet behatolást. ASzovjetunióval folytatott koegzisztenciás politikához később is hűek maradtak. Kennedy, elnökségének első hónapjában az utolsó percben letiltotta a kubai emigráns hazafiak Disznó-öbölbeli támadásához megígért légi támogatást, amivel az egész akciót megbuktatta, a kubai hazafiak ezrei halálát okozva. Majd két év múlva a kubai rakétaválság idején, amikor joga lett volna Kubát megtámadni, és amikor meg volt állapítva, hogy a Kreml nem képes Castrónak segítséget nyújtani, nem támadott, hanem olyan egyezséget kötött, amit úgy Kuba, mint a Szovjetunió sorozatosan megszeg és kihasznál. Úgy 1961-ben mint 1963-ban mód lett volna a Castro-uralmat megdönteni. Akkor Moszkva nem tudta volna Kubát amerikai támaszpontjává kiépíteni, és a kubai haderőt idegenlégiójává tenni. Humphrey 1964-ben, Johnson elnöksége alatt elérte az alelnökséget, és bár 1968-ban az elnökségért való harcban Nixonnal szemben elbukott, a szenátusnak nagy befolyású tagja volt. Szélsőliberális pályájának csúcsteljesítménye az volt, hogy az 1976. évi elnökválasztáson beerőszakolta alelnöknek barátját, az ugyancsak szélsőliberális Walter Mondale-t. Ha 23 évvel ezelőtt Amerika csapatokat küldött volna a Közel-Keletre, sok minden másként történt volna; az egész közel-keleti probléma másként állana, így azonban igaza lett az Afganisztán jövőjéért aggódóknak. A Szovjetunió 1979 karácsonyán megtámadta az országot azzal, hogy az ottani kormány és a nép hívta be őket. Jelenleg folyamatban van a szovjet—afgán háború, amelyet aligha lehet helyi háborúként kezelni. Ha az afgán nép és katonaság hősi ellenállása tovább tart, ha Amerika szövetségesei egységesen kiállnak, és nem utolsósorban, ha az USA és a Kínai Népköztársaság szövetséget kötnek a közös ellenség ellen, akkor most először lehet majd megállapítani, hogy a Szovjetunió elszámította magát, ami bukása felé vezethet. 1980. január 8.