Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-01-20 / 3. szám

AUG 1-73 LOUIS S2ATMÁRY 2218 H LINCOLN A\<~> CHICAGO ILL 60614 'c/rok 1980. - VOL. 87.ÉVF Jan. 20. - VASÁRNAP — 3. sz warnüpja Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday The only Catholic Hungarian magyar hetilapja *-------•• • —.....Weekly Newspaper in the U.S.A. Eqves szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799—2600 és 799—3335. (USPS 291-640) STIRLING GYÖRGY: Véget ért a balekkorszak? Amikor január 4-i televízióbeszédében Carter elnök sorolni kezdte azokat a rendszabályokat, melyeket az afganisztáni agresszió miatt elren­delt, sok millió amerikaival együtt én is fel­kaptam a fejem. Nem csupán az lepett meg, ami az elnök honfitársait — hogy hivatalba lépése óta először mutatott némi erélyt, és elő­ször merte bátran, kertelés nélkül agresszor­­nak nevezni a Szovjetuniót —, hanem legin­kább az elsőként bejelentett döntés, hogy az Egyesült Államok nem szállít több gabonát a Szovjetuniónak. • Amerika, a világ balekje Épeszű ember eddig se nagyon értette, mi­lyen meggondolások alapján etette az Egyesült Államok évek óta a Szovjetuniót, és általában mindazokat az ellenségeit, akik nemcsak min­den alkalmat megragadtak, hogy borsot törje­nek az amerikaiak orra alá, de nyíltan kíván­ják a kapitalizmus vesztét. Mint például Ho­­meini, aki naponta többször elátkozza Ameri­kát, és nem hajlandó tárgyalni a túszok szaba­don bocsátásáról, de az amerikai élelmiszer­küldeményeket szemrebbenés nélkül elfogadja. Mert, akár hiszik, akár nem, ha minden más kapcsolat meg is szakadt Washington és Te­herán között, az amerikai élelmiszer-szállítmá­nyok még ma is mennek Iránba. Amerika élel­mezi a tüntetőket, hogy ne kelljen dolgozniok. Mi ez? Balekség, rövidlátás vagy rosszul ér­telmezett humanitarizmus? A bibliai „ha meg­dobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” mondás helytelen alkalmazása? Ki tudja? Az amerikai felfogás az, hogy az élelmiszer nem a korpsá­­nyoknak, hanem a népnek megy, s az nem éhez­het a rendszer bűnei miatt. A politikai koncep­ció szerint pedig a nép hálás lesz a kapitalista segítségért, s így lassan át lehet hangolni Ame­­rika-baráttá. A gazdasági behatolás — és az ezen keresztül való fellazítás — elmélete csak ott sántít, hogy a helyi kormányok maguk ko­vácsolnak tőkét abból, ha a népnek többet tud­nak adni enni, és nem verik nagydobra, hogy a búzát, amiből a kenyér készül, amerikai far­merek termelték, és nem a kolhozok, így végső fokon ez is a diktatúrákat erősíti, holott egy elégedetlen, korgó gyomrú néptől inkább le­hetne várni, hogy szembe fordul a rabszolga­tartókkal, és előbb-utóbb elkergeti azokat. • Hevesy Pál javaslata De hadd térjek vissza oda: miért lepett meg annyira, amikor Carter elnök a búzaszállítás „befagyasztásáról” beszélt a televízióban? Nos, azért, mert alig néhány nappal előbb hozott a posta egy vastag borítékot Angliából. A fel­adó Hevesy Pál, a hajdani osztrák—magyar diplomáciai kar utolsó életben levő tagja, volt magyar királyi követ Madridban, és számos előkelő nemzetközi testület aktív tagja. Hevesy Pál magas kora ellenére is nagy figyelemmel kíséri a világ eseményeit, és most dolgozik egy könyvön, mely Európa történetével foglalko­zik. Ugyanakkor publicisztikai tevékenységet is folytat magyarul és más nyelveken: pár hó­nappal ezelőtt a Vasárnap is közölte egy ki­tűnő írását. Hevesy Pál ezúttal nyílt levelet írt az Egye­sült Államok elnökének, s ennek egy máso­lata volt a borítékban. A hozzáfűzött pár sor­ból kitűnik, hogy a levél még decemberben elment Carter elnök címére. Témája oly érde­kes, hogy röviden ismertetni kell! Hevesy Pál felhívja az elnök figyelmét arra, hogy a szov­jet rendszer szuverén országok sorát tartja ka­tonai megszállás alatt, és még ma, 35 évvel a háború után sem hajlandó visszaadni sza­badságukat. „A sötét reménytelenségben — írja Hevesy Pál a nyílt levélben — egyetlen fény­sugár számunkra az Egyesült Államok hatal­­­­mas gazdasági ereje, szemben az orosz mező­­­­gazdaság tehetetlenségével, mely abból is ki- i­s világlik, hogy a Szovjetunió évről évre több j­ó és több élelmiszert — búzát, kukoricát és szó­­i­jababot — kénytelen importálni Amerikából.” • Egy hatásos fegyver ! Ezután Hevesy Pál adatokkal bizonyítja a szovjet gazdálkodás elmaradottságát és azt, hogy a kommunista országok mennyire rá van­nak szorulva az Egyesült Államok segítségére. Ezt a helyzetet ki kellene használni — írja Hevesy Pál, majd kifejti: „Javasolom, hogy az Egyesült Államok csak olyan feltétel alatt ad­jon el további búzát a Szovjetuniónak, ha az hajlandó összes csapatait az általa megszállt­­ országokból hazarendelni. Az éhezőknek életük­­ fenntartására feltétel nélkül élelmiszert juttat­ni morális kötelesség. De egy nemzet szabad­sága bizonyára egyenértékű magával a nemzet­­ életével.” A nyílt levél befejező mondatai arra emlékeztetik Cartert, hogy az Egyesült Álla­mok olyan fegyver felett rendelkezik, mellyel vérontás nélkül visszaállíthatja a leigázott or­szágok szabadságát! Nem állítom — túlzás is lenne­! —, hogy Carter elnök Hevesy Pál levelének olvastán kapott észbe, és döntötte el, hogy az Afganisz­tán elleni agresszió megtorlásaképpen leállítja a Szovjetunióba irányuló búzaszállításokat, de a dolgok egybeesése mindenképpen érdekes. Hevesy Pál, a nagy nemzetközi tapasztalatok­kal rendelkező diplomata logikusan megvilágí­totta a kérdést, talán az egyetlen lehetséges megoldást, mellyel az emberiség egy újabb, minden eddiginél pusztítóbb világháború vér­áldozata nélkül kijuthat a jelenlegi zsákutcá­ból, és úrrá lehet a sötétség erőin. A jelek sze­rint Carter elnök is megtalálta a helyes utat, és adja Isten, hogy olyan következetesen járja is azt végig, amilyen határozottan rálépett. • Felhördül a kommunista sajtó Ahhoz persze nem kell sok fantázia, hogy elképzeljük, milyen visszhangja lesz ennek a lépésnek a Szovjetunió és a csatlós országok sajtójában. Némi ízelítőt kaphatunk ebből, ha elolvassuk az afganisztáni agresszió után kö­zölt hazai kommentárokat­­ az amerikai kor­mány reakciójáról. December 31-én ezt jelen­tette az MTI tudósítója Washingtonból: „Carter elnök szombaton ismét támadta a Szovjetuniót az afganisztáni kormánynak nyújtott segítség miatt.” Azután arról fecseg a kommunista sajtót és an­nak szellemét Washingtonban képviselő pesti (Folytatása a második oldalon) DR. NÁNAY ENDRE: A felhígított Nyugat 1905-ig Anglia — nem értendő ide Írország, Skócia és Wales — nagyjából „színtiszta” volt — emlegetik a jelen nacionalisták. 1905-ben az európai zsidóság, főleg a kelet-európai rész­ről, 1914-ben a németek, 1968-ban az afrikaiak Kenyából és Ugandából tisztelték meg nagy számmal a szigetvilág angol részét. 1970-ben a volt Commonwealth országaiból özönlöttek a színesek. India vezet a „londoni színes özönvízben”, de olyan országok és né­pek is olvashatók a ma már „nem kívánatos” listán, melyeknek származását és volt lakhe­lyük nevét az átlag angol soha nem is hallotta, legkevésbé azt, hogy az az ország „is” angol érdekeltség volt még nem is olyan régen. Ez az átka a (volt) nagyságnak. A volt alatt­valók most felkeresik feletteseiket és tetemre hívják a régi szép időkben született jogokat. Viktória, a híres angol királynő lett az első „India császára”. Nagy büszkén hordta a cí­met, sőt, a brit birodalom is büszke volt, hogy a világ második legnépesebb országa a korona „alá került”. (Hogy hogyan, arról jobb nem megemlékezni.) Viktória természetesen nem gondolt arra, hogy mit fog eredményezni 1979- ben az 1880-as indiai címe és uralma, nem kü­lönben az 1947-es angol „visszavonulás” Pa­kisztánból. A munkás kormány alatt, a 70-es évektől kezdve az indiai, pakisztáni, bangladesi és egyéb színesek áradata zúdult be az „anyaországba”, Angliába; a szülőkkel a gyermekek (egy csa­ládban nem ritka a 12 gyerek), és ma már a gyerekek 40 százaléka angol születésű. A brit emigrációs törvényt többször megfejelték, de még mindig csak a fenti és egyéb színesek ja­vára működik. Ez a ma már 2,8 milliós tömeg 75 százalékban munka nélkül lézeng, és egy ré­sze hivatásos bűnöző réteggé alakult ki. A nagy kapkodásban ott tart a bevándorlási hivatal, hogy ma már nem engedi be még a bevándo­rolt férj feleségét és gyermekeit sem. A férj hosszú évek óta Angliában él, sok közülük csak alkalmilag dolgozik, de nem hajlandó vissza­menni, hanem „jogorvoslatokkal” üldözi a ha­tóságot, és közben esetleg bűnözésből kényte­len élni, vagy „pótolni” a jóléti hivatal szerény „tartásdíját”. A fő demokrata Anglia ez ügyben az emberi jogok problémája központjába került. Nem tud­ja felszívni ezt a bevándorló réteget. A nacionalista mozgalmak a segélyből és bű­nözésből élő tömegek drasztikus megszabályo­­zását vagy visszatelepítésüket sürgetik, mert London egy része közveszélyes lett, idegen nyelveken érintkező dzsungel, sokszor szerve­zett bűnöző tömeg fogadja a járókelőket. A nyomorszerű városrészben indiai, bengáli, pa­kisztáni, bangladesi, nyugat-indiai, bermudai, hondurasi, borneói, fekete, sötétbarna, barna, sárga, sőt néha még ausztráliai színes is akad. A kenyérkereset első bevételéből — főleg a fiatalok — fegyvert vásárolnak. Az itt élő szí­nesek gyűlölik a fehér angolt. Viktória világuralma tragédiává fajult. Franciaországot is tömegével tisztelték meg a francia afrikaiak és algériaiak, a Párizs meg­szűnt fehér városnak lenni. A hollandok is küszködnek az indonéziaiakkal, főleg a dél-mo­­lokkai terroristákkal és a­­surinante-i színesek­kel. Valamennyi a volt gyarmattartás folyo­mánya. - i ■■■ . S hogy néz ki az amerikai bevándorlás, s en­nek eredményeképpen a felhígított új Ameri­ka? Szomorúan. Talán szomorúbban mint Ang­lia. Legalábbis gazdátlanabbul. Politikusaink lassan valóban a nép, az amerikai nép ellen­ségévé válnak, mert politikájuk nem a nép ér­dekeit szolgálja. Amerikát egy olyan déli, fő­leg mexikói tömeg özönlötte el, hogy a tör­vénytelen bevándorlás okozta zűrzavar egy tűz­vész vagy vízözön következményeivel is felér. Tízmillió (összeírás hiányában ez lehet húsz­millió is) jogtalan itt élőről, s naponta több ezer déli határátlépőről beszélnek. Legnagyobb része a délnyugati három államban telepszik (Folytatás a 2. oldalon) DR. HALMOS MILÁN: Jó pap holtáig - jó elnök újraválasztásáig tanul Becsületes, jóhiszemű ember ez a mi elnö­künk, ezt meg kell adni. Minap is* (1980. ja­nuár 4.) odavágott, mint Toldi Miklós: kijelen­tette, hogy az Afganisztánt gálábul megrohanó Szovjetunióval szemben erélyes rendszabályok­kal fog élni. Azonnal leállítja az oda irányuló, magasabb technológiai eljárást igénylő iparcik­kek további szállítását, úgyszintén a gabonáét is. Megnyugtatásként hozzátette, hogy mindez nem érinti a kultúrcsereakciót, s egyelőre nem gondol a moszkvai olimpiai játékok bojkottálá­sára sem. Ezek után minden igazhitű és ebhitű politikai világnézetet valló polgár bizonyos lehet abban, hogy a megrettent legfelsőbb szovjet vezetés haladéktalanul visszaparancsolja 100 000 kato­náját a behavazott afgán hegyek közül, s bé­kében marad. A szovjet természetrajzzal vala­melyest ismerős — csekély számú — amerikai polgár azt mondja reá, hogy „big deal”, és az események alighanem neki fognak igazat adni. Ha még akad valahol néhány kiöregedett, át­kos fasiszta, az most biztosan eretnek gondola­tokat forgat az agyában. Miként lehet az, hogy az Egyesült Államok első számú közellenségé­nek, a Szovjetuniónak, már eddig is magasabb technológiai eljárást kívánó ipari termékeket szállított? Jó volna,tudni, mik ezek? Talán csak nem hadiipari felszerelés? A gabonaszállításo­kon már ő sem ütköznék meg; elvégre is, ha a gabona a nyakunkon marad, a farmerek a Ka­­pitólium elé vonulnak, ami nem emberséges dolog, különösen az elnökválasztás évében. A naiv közgazdász azon gondolkozik, vajon miféle értékes valutával fizethet Moszkva, hogy az USA hajlandó ily balga üzletelésre? Az biz­tos, hogy a vacak szovjet rubel senkinek sem kell, dollárunk meg nekünk is van, több mint kellene. Arany? Mire jó az? Talán olaj? Ebből bizony kéne nekünk sok és olcsón, de azt még a legdemokratikusabban gondolkozó New York-i szavazó sem hiszi el, hogy a Kreml hajlandó lenne Amerikának a gépért, gabonáért olajjal (Folytatás a 2. oldalon) DR. CSIKÓS ZOLTÁN: A HUSZONHÁROM ÉVVEL EZELŐTTI BŰNÖK EREDMÉNYE Huszonhárom évvel ezelőtt Arthur W. Radward tengernagy, az USA egyesített vezérkarának főnöke fi­gyelmeztetést intézett az Eisenhower-kormányhoz, mely szerint „ha a Szovjetunió megtámadná Iránt vagy Afga­nisztánt, az általános háborúhoz fog vezetni, és nem lehet majd helyi háborúként kezelni”. A tengernagy szerint ennek az egyik oka, hogy a következő száz év­ben a Közel-Kelet jelenti a világ olajraktárát. Eisenhower elnök akkor a kongresszushoz fordult, és felhatalmazást kért amerikai csapatoknak a Közel-Ke­letre való küldéséhez, hogy bármely ottani országnak meg tudja védeni a függetlenségét a „nemzetközi kom­munizmus fenyegetése ellen”. Eisenhower elnök kérelmét a szenátus külügyi és hadügyi bizottsága az 1957. év elején kezdte tárgyalni. John Foster Dulles külügyminiszter a bizottságok előtt tanúsította, hogy ha nem történnek hatásos ellenintéz­kedések, csaknem biztos, hogy „az a kritikus térség a szovjet kommunizmus áldozatául fog esni”. Ha akkor a két szenátusi bizottság gyorsan letár­gyalja az elnök javaslatát, és kedvező véleménnyel ter­jeszti a kongresszus elé, az elnök bizonyára megkapta volna a kért felhatalmazást. Az angol világbirodalom­ból akkor már alig volt valami, kormánya a szigetor­szág középhatalmi pozícióját igyekezett kiépíteni, ezért sorra szüntette meg a más országokkal szembeni politi­kai és katonai kötelezettségeit, ami különösen a Közel- Keleten teremtett légüres teret, amit valami módon fel­tétlenül be kellett tölteni. Már hónapok óta folytak Washingtonban zárt ajtók mögött a bizottsági tárgyalások, amikor Eisenhower kö­zel-keleti tanulmányútra küldte James P. Richards el­nöki tanácsadót. Richards 1957 májusában tért haza útjáról, és tett jelentést a külügyi és hadügyi bizottság­nak. Kijelentette, hogy „Afganisztán halálosan fél az oroszoktól és egy szovjet invázió lehetőségétől”. Ezek­­után Eisenhowerben még erősebb lett a hit, hogy abban a térségben csupán Amerika katonai jelenléte tudja megakadályozni a szovjet behatolást. Akkor még csak pár hónapja múlt, hogy cserbenhagyta a magyar sza­badságharcot, de már láthatta az eredményt: a Nagy Imre-kormány által semlegessé nyilvánított Magyaror­szágot a Szovjetunió megtámadta és elfoglalta, utána pedig a nagy nyugati partnernek tudomásul kellett ven­nie, hogy a szovjet csapatok „a magyar nép és kormány kérésére vonultak be”. Richards tanácsadó jelentése után azt lehetett volna várni, hogy a tárgyalásokat gyorsan befejezik, és Eisen­hower megkapja a felhatalmazást csapatok küldésére. Mint azonban fél évvel azelőtt, 1956 őszén, úgy 1957 tavaszán is működésbe léptek azok a sötét erők, ame­lyek mindenekelőtt és mindenekfölött annak a roose­velti—sztálini politikának voltak a továbbvivői, amely 1944—45-ben megszabta a háború utáni új világrendet. Hubert H. Humphrey minnesotai demokrata szená­tor kijelentette, hogy az elnök kérésének a teljesítése „előre dátumozott hadüzenet volna”. John F. Kennedy massachusettsi demokrata szenátor szerint pedig Ame­rika „a nyugati imperializmus vádjának tenné ki magát”. A mesterségesen elhúzott tárgyalások alatt mind több szenátor kezdte kritizálni Eisenhower javaslatát, végül is a csapatok küldésére kért felhatalmazást nem adták meg, csupán azt mondták ki, hogy „az USA a jövőben a segítségére lesz olyan országoknak, amelyek fegyveres támadás ellen a segítségét kérik”. A néhai Humphrey és Kennedy szenátorok voltak elsősorban a felelősek azért, hogy a washingtoni kong­resszus nem tette meg azt az intézkedést, ami egyedül lett volna alkalmas arra, hogy a közel-keleti légüres teret betöltse, és megakadályozza a szovjet behatolást. A­­Szovjetunióval folytatott koegzisztenciás politikához később is hűek maradtak. Kennedy, elnökségének első hónapjában az utolsó percben letiltotta a kubai emig­ráns hazafiak Disznó-öbölbeli támadásához megígért légi támogatást, amivel az egész akciót megbuktatta, a kubai hazafiak ezrei halálát okozva. Majd két év múlva a kubai rakétaválság idején, amikor joga lett volna Kubát megtámadni, és amikor meg volt állapítva, hogy a Kreml nem képes Castrónak segítséget nyújtani, nem támadott, hanem olyan egyezséget kötött, amit úgy Ku­ba, mint a Szovjetunió sorozatosan megszeg és kihasz­nál. Úgy 1961-ben mint 1963-ban mód lett volna a Castro-uralmat megdönteni. Akkor Moszkva nem tudta volna Kubát amerikai támaszpontjává kiépíteni, és a kubai haderőt idegenlégiójává tenni. Humphrey 1964-ben, Johnson elnöksége alatt el­érte az alelnökséget, és bár 1968-ban az elnökségért való harcban Nixonnal szemben elbukott, a szenátusnak nagy befolyású tagja volt. Szélsőliberális pályájának csúcs­teljesítménye az volt, hogy az 1976. évi elnökválasztá­son beerőszakolta alelnöknek barátját, az ugyancsak szélsőliberális Walter Mondale-t. Ha 23 évvel ezelőtt Amerika csapatokat küldött volna a Közel-Keletre, sok minden másként történt vol­na; az egész közel-keleti probléma másként állana, így azonban igaza lett az Afganisztán jövőjéért aggódóknak. A Szovjetunió 1979 karácsonyán megtámadta az orszá­got azzal, hogy az ottani kormány és a nép hívta be őket. Jelenleg folyamatban van a szovjet—afgán há­ború, amelyet aligha lehet helyi háborúként kezelni. Ha az afgán nép és katonaság hősi ellenállása tovább tart, ha Amerika szövetségesei egységesen kiállnak, és nem utolsósorban, ha az USA és a Kínai Népköztársa­ság szövetséget kötnek a közös ellenség ellen, akkor most először lehet majd megállapítani, hogy a Szovjet­unió elszámította magát, ami bukása felé vezethet. 1980. január 8.

Next