Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-01-27 / 4. szám

8. oldal Tűnődés a kandalló mellett Ha valamikor egy elnöknek szabad volt a kandalló mellett csevegni, akkor az egyszerű polgárnak is szabad a kandalló mellett tűnőd­ni. Oka a tűnődésre van legalább annyi, mint amennyi oka az elnöknek volt a csevegésre. Tűnődjünk hát! A történelmet már igen sokféle névvel és jelzővel illették a „történelem folyamán”. A klasszikusok az élet tanítómesterének nevezték. Sokan azzal vádolták, hogy megismétli önma­gát; erre a történelem úgy védekezett, hogy ő nem bukott diák, akit ismétlésre utasítanak. Igen ám, de a konokok azt felelték, hogy nem is a történelem a bukott diák, hanem a benne szereplő emberiség, akit a sok ismétlés után rég ki kellett volna csapni a történelem isko­lájából. Elhangzott már az az állítás is, hogy a történelemírás páros oldala lényegében azo­nos az emberi butaság történetével, arra nézve, hogy a páratlan oldalak mit tartalmaznak, ta­lálgatásra vagyunk utalva. A Bourbonokról mondották, hogy semmit se tanultak és semmit se felejtettek; az emberiség történelemtanulásával kapcsolatosan ez a mon­dás oda módosul, hogy nem tanult semmit, vi­szont mindent elfelejtett. Gyakori vád az em­beriség ellen az is, hogy történelme folyamán ismételten beleesik ugyanabba a hibába. Ezzel szemben az is tény, hogy a „deus ex machina”, magyarán a buták szerencséje ismételten óvott meg dinasztiákat, népeket a történelem folya­mán. Mit használ ez a tűnődés 1980 januárjában? Korunknak a műszaki tudományokra közpon­tosított s hovatovább azok által irányított gon­dolkozásmódja nem kedvez a történelmet ta­nulmányozóknak. Nagy kár ez! Képzeljük el, hogy valaki, súlyos baleset után felépülve em­lékezetét veszti (amnézia). Ez az ember nem tudja, hogy ő ki, honnan jött, hogy került ide; mondhatnánk, hogy az ő egyéni történelme csak az ébredés pillanatában kezdődik, így jár az a nemzet is, aki a történelmi nevelésre súlyt nem helyez, mondván, hogy 1980-ban­ élünk, kit érdekel, hogy mi történt azelőtt?! E felfo­gással ki lehet tenyészteni a tömegember, fa­lanszterember típusát, aki már-már a gépre emlékeztet. Munkás, aki egész életében teker­csel vagy csavarmenetet vág; mérnök, aki csak transzformátort tervez; orvos, aki egész életé­ben csak aranyeret operál; ügyvéd, aki csak végrendeleteket szerkeszt; történelemtanár, aki túl az 1861—65-ös polgárháborúra „specializál” s­tb. Egy jó humorú orrspecialista jegyezte meg ne­m"minap, ha legközelebb orrvérzéses beteghez­dják, előbb megkérdi, hogy, , jobb vagy a is orrnyílásból vérzik, mert ő csak a jobb árnyílásra korlátozza praxisát. Tisztelettel kérdjük, szorul-e bizonyításra, hogy az emberiség a fenti irányba halad? Ter­mészetes magyarázata ennek az a tény, hogy a szakmák rohamos fejlődése nem engedi meg azt, hogy valaki a szakma egészét művelje. Ha az emberiség a teljes eltömegesedést, számmá válást, komputerré alakulást meg akar­ja előzni, az egyéniséget, szellemiséget, áttekin­­tőképességet át akarja menteni az immáron szükséges túlszakosítás áldozata, az egyén, az ember számára, akkor sürgős segítségre van szükség. Nem kell elfogult magyarnak lenni ahhoz, hogy Madáchot a világ egyik legmélyebben szántó gondolkozójának tartsuk; mit is mond Ádám a 12. Színben, a falanszterjelenetben? „Mi, a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillan­­tását vágyjuk az egésznek!” — Még a saját szakmájába majdnem belekergült tudós is el­ismeri, hogy „A tudománynak gazdag ágai, egy organizmus sok külön vonása, együtt igé­ző csak...” E mázsás súlyú mondatok adnak tanácsot ar­ra, hogy a kényszerű túlszakosítás korában mi­ként lehet embernek, egyénnek megmaradni. A szakmai részletkiképzés mellett, vele párhu­zamosan részesíteni kell a tanulót olyan isme­retekben, amelyek az egész átpillantását meg­könnyítik; a világtörténelem alapos, de átte­kinthető ismertetése; összefoglaló filozófia, amely nemcsak a „behaviourismust”, materia­lizmust ismerteti, de alkalmat nyújt a plátói világnézet, Kant idealizmusának a tanulmányo­zására is; utoljára, de nem a legkevésbé a val­lásfilozófiai nevelés, amely iránytű gyanánt szolgálhat az élet és tudomány gyakran zava­ros, örvényes vizein. Miután Isten és a termé­szet rendelése az, hogy nemzetek voltak, van­nak és lesznek, minden nemzet pedagógusainak elsőrendű kötelessége, hogy a fenti általános emberi értékek mellett a nemzeti öntudatot, önismeretet, önbecsülést is tanítsák­ és bele­neveljék a reájuk bízott fiatalságba. E rövid tűnődés nem tart számot arra, hogy egyedül helyesnek, elégségesnek ítéltessék. A sugalmazást az eltömegesedéstől való félelem adta. A félelem attól, hogy a túlszakosított mun­kájából fáradtan hazatérő ember beéri majd a puszta pihenéssel, fizikai igényeinek kielégí­tésével; a vágy aziránt, hogy a modern kor embere nemcsak „homo”, de „sapiens”, egyé­niség is legyen. Dr. Halmos Milán OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA A pápaság és Kelet-Európa A Magyar Külügyi Társaság New York-i he­lyiségében fenti címmel előadást tartott Eric von Kuehnelt-Leddihn, a jeles osztrák filozófus és politikai író. A világ legnagyobb vallásos szervezete, a Ró­mai Katolikus Egyház, a 9. és 11. században gö­rögkeleti és latinn­yugati részekre szakadt. Az utóbbi azonban azóta is arról álmodott, hogy a kereszténységet a római pápa szellemi veze­tése alatt újra egyesítheti. A keleti egyház, amelynek sohasem volt nemzetközi jellege, és különböző nemzeti egyházakra szakadt, ezek­nek a törekvéseknek ellenállott, és (Moszkvá­hoz, a harmadik Rómához fűzve) erősen gya­­nakvóvá vált az „Első Róma” irányában. Az egyesítésre irányuló törekvések a 15. század­ban meghiúsultak, éppúgy, mint az ún. keleti rítusú egyházak létesítésére irányuló kísérle­tek is, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a keleti egyház képére, de a római pápa fennha­tósága alatt álló vallásos intézményeket hozza­nak létre. Ezek a törekvések időben egybeestek azzal a párviadallal, ami a lengyel—litván ál­lamközösség és a moszkvai nagyhercegség kö­zött folyt, amely, mint tudjuk, rövidesen az orosz birodalommá fejlődött. A keleti rítusú egyházakat Lengyelország felosztása után bru­tálisan elnyomták. Az orosz egyház éppen úgy, mint az orosz császárok, az „idegen” területről jövő „idegen” befolyástól féltek, éppen úgy, mint a brit és skandináv uralkodók... Az orosz rendszer 1905-ben történt liberali­zálódása után egy orosz katolikus (pápai, de bizánci stílusú) egyház kilátásai erősen meg­növekedtek. Orosz arisztokraták, művészek és értelmiségiek nagy tömegekben áttértek, azon­ban ezt a fejlődést megállította a bolsevizmus, amely nem volt sem a „régi cárizmus vörösre festett mása”, ahogy azt egyesek hangoztatták, hanem egy előre nem látott katasztrófa. Az orosz intelligencia szélsőbaloldalának volt a győzelme, mely a destruktív gondolkozók és de­magógok sorát termelte ki. Ezek az elemek esz­közükké tették a fosztogató hadsereget és ten­gerészetet, valamint a kapzsi parasztságot, mely elégedetlen volt Szolypin agrárreformjával. A parasztság magatartásáért rövidesen kegyetlen büntetésben részesült. A kommunizmus mint nemzetközi mozgalom, a katolikus vallásban elejétől fogva nagyobb veszélyt látott, mint a nálánál sokkal szenti­­mentálisabb (kevésbé racionális) keleti egy­házban, és a Kreml dühe ezért minden bruta­litásával Róma ellen fordult. A római katolikus egyházat törvényen kívül helyezték, és a görög katolikusokat a görögkeleti egyház együttmű­ködésével erőszakkal beolvasztották a keleti egyházba. A görögkeleti egyház Oroszország­ban, Kelet-Lengyelországban, a Kárpátalján és Romániában az állam hűséges szolgájává vált, éppen úgy, mint a cári időkben. Az egyszerű hivek tömegei, valamint a klérus alacsonyabb rétegei gyűlölik és megvetik az egyházi hierar­chia magasabb tagjait, de ez nem sokat szá­mít. Mindennek ellenére nehéz belelátni az orosz egyház vezetőinek a szívébe. Nem lehet tudni, hogy valóban kommunistává váltak, vagy csak úgy látják, hogy az egyház fizikai fenn­maradása érdekében együtt kell működniük a rendszerrel. Hasonló dilemmák más totalitárius országok egyházi szervezeteiben is jelentkeztek. A hívők százalékszáma a Szovjetunióban nem is olyan kicsiny, és talán nem is kisebb, mint egyes nyugati országokban. Fiatalembereknek meg van tiltva, hogy szentmisére járjanak, és a felnőttek sem engedhetik meg maguknak, hogy a templomot látogassák, mert félnek, hogy a rendszer ezért súlyos megtorlásban részesíti őket munkaterületükön. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a Szovjetunióban minden személy állami alkalmazott. Oroszor­szág szívében a templomi gyülekezetek nagy részben öreg emberekből és gyermekekből áll­nak. Az eladó magánbeszélgetések során azt tapasztalta, hogy a mélyen vallásos emberek száma nagyon nagy, és meglepően sokan élénk érdeklődést mutattak a vallás iránt. 1960-ban az előadónak az volt a benyomása, hogy min­den meggyőződéses kommunistára legalább öt mélyen vallásos ember él a Szovjetunióban, és legalább 10 élénk érdeklődést és rokonszenvet tanúsít a vallás iránt. Kerenszkij, akit az előadó jól ismert, nem­csak álmodozó volt, hanem csapnivaló politikus is. Nem tudta, hogy aki egy fennálló rendszert elpusztít, annak képesnek kell lenni azt egy maradandó újjal pótolni. A kommunista rendszer üressége tagadha­tatlan. De tartani kell attól, hogy gyengeségé­ből vezetői agresszív kalandokkal próbálnak kiutat találni. Ez a veszélyes módszer „Flucht nach vorne” néven ismeretes. Egy sebzett go­rilla veszélyesebb mint egy egészséges állat. Az előadó meg van győződve, hogy a kommu­nizmus idő előtt össze fog omlani, de időpontok megjelölésétől tartózkodni kell. Az is biztos,­­ hogy a konvergálás elmélete, amely a kommu­­­­nista rendszer és a demokráciák lassú összeol­­l­vadásáról álmodozik, szintén alaptalan. Keleti politikai rendszerek nem hajlani, hanem össze­­­­roppanni szoktak. Éppen ezért egy vallásos újjászületés a Keleten nem merő álom, miként­­ a két keresztény egyház egyesülése sem. A ke­leti és a nyugati egyház egy napon valamilyen formában egyesülhet. Sh­ijiyar gyermekek Abbáziában Nem mostanában történt, hanem még 1918 nyarán, amikor az első „nagy háború” fegyve­rei már elhallgattak. Felejthetetlen élmény, fe­lejthetetlen izgalom volt nekünk, fővárosi gyer­mekeknek, hogy a háborúval járó bajok, nélkü­lözések ellenére megláthatjuk a magyar tenger­partot. Mert Adria északi csücske akkor még a miénk volt. Az akkori igen hosszú utazást és csodás nya­ralásomat nem a rokonságunk valamelyik tagja patronálta, de apám pénztárcájából sem tellett volna ki, aki nyolctagú családját tartotta el közalkalmazotti fizetéséből. A vendéglátónk — több ezer budapesti gyereknek — maga a király volt. Károly király gyermeknyaraltatási akcióját az Adrián papok szervezték meg és készítették elő, s nem tettek különbséget vallásfelekezetek között. Különös érdekessége ennek a tengeri nyara­lásomnak az, hogy a nálam csak pár évvel idő­sebb József Attila is közöttünk volt, velem egy szállodában, az akkori fényes Hotel Quittában. Nagyon gyengén táplált, vézna fiú volt, akinek a szemében mindig szomorúság honolt. Tanító nénink (ha jól emlékszem, Margit néninek hív­tuk), mintha valamit megsejtett volna a külö­nös gyermek jövendő sorsából, mert Attila lett a kedvence. Mi is nagyon megszerettük őt, kedveltük a szép versmondások miatt is, amik között már saját versei is szerepeltek. Ma is örülök, hogy József Attilának közvet­len társa voltam pár hónapig, ha sokáig nem is tudtam, hogy bekerült a magyar költők Part­­henonjába. Versmondását nemcsak mi, gyere­kek élveztük, de a legtöbbször velünk tartó rok­kant katona is. Rajta kívül már csak egy ház­beli fiú nevére emlékszem (Tolnai László), aki egy évvel volt idősebb nálam. Ő is a budapesti Zrínyi Miklós-főgimnáziumban érettségizett, egy évvel korábban mint én. Később jólmenő könyv­­kereskedése volt a körúton: leánya 56-os me­nekült, és családjával Chicagóban él. Nem emlékszem, hogy mennyien vettünk részt ezen a „királyi ajándékként” adott nya­­r­raláson. Lehettünk talán pár ezren is, mert nem egy szerelvény vitt bennünket Budapest­ről az akkor mégis csak nagyon messze fekvő Adriához. A Karszt magaslatain áthaladva néhány óra múlva megérkeztünk Fiuméba, ahonnan autó­busszal vittek bennünket szállodáinkba, az Iszt­­riai-félsziget keleti partján fekvő nyaralóhe­lyekre. József Attilával később sohasem találkoztam, de ma is büszke vagyok arra, hogy 61 évvel ez­előtt pár hónapot vele együtt tölthettem. ★ Életem közel háromnegyed évszázadából jó volt visszabarangolnom a múltba, amikor Jó­zsef Attilával voltunk „tízévesek’'’... Végig­éltem két pusztító világháborút, jól emlékszem még az első megkezdésére is, amikor gyerek­fejjel az utcán a frontra menő katonákkal együtt énekeltünk. S mégis, 61 év után is, ma­gam előtt látom a fiatal gyermekköltőt, akit az életben édesanyján kívül talán csak a bogár­szemű tanító néninek bársonyos tekintete simo­gatott. Az ő verseit ma már két tucat nyelvre is lefordították, vagyis helyet kapott Attilánk a világirodalomban is. A 61 évvel ezelőtt veled együtt üdülő kispajtásod sem felejtett el, ezzel a szerény írással áldozott emlékednek. Dr. Bognár Kálmán Stimpfle püspök egy orosz rabért Az augsburgi püspök, dr. Josef Stimpfle, le­velet intézett Brezsnyev szovjet államelnök és pártfőtitkárhoz. A levél szót emel a Szovjet­unióban 13 esztendeje bebörtönzött Igor Ogur­­zov polgárjogi küzdő érdekében. Ogurzovot húszévi szigorított börtönre ítél­ték, mert kiállt a keresztény hitelvek mellett, és hirdette a keresztényszociális tanokat. Je­lenleg 42 éves. Egészségi állapota a fogságban kritikussá vált. Kétségbeesett anyja tavaly jú­niusban tájékoztatta a Nemzetközi Orvosszö­vetséget. A keresztény rab élete talán meg­menthető lenne, ha elbocsátanák a fogságból. Állapota rohamosan rosszabbodik. Stimpfle, az augsburgi püspök felszólította Brezsnyevet — ahogy írta — „az emberiesség nevében”. — „Hivatkozom arra — hangzik a püspök levele a szovjet vezetőhöz —, hogy ön is családapa és nagyapa, s hivatkozom arra, hogy ön is aláírta a helsinki konferencia záró­okmányát.” A püspök kéri, hogy Brezsnyev járjon közbe Ogurzov szabadon bocsátása érdekében, és te­gye lehetővé, hogy a szabadult fogoly esetleg kiutazhasson valamelyik nyugati országba. A Brezsnyevhez intézett levél egy másolatát az augsburgi püspök megküldte a Nemzetközi Vö­röskereszt genfi központjába, ezt a szervezetet­­ is felkérve, hogy tegyen meg mindent Ogurzov I életének megmentésére. 1980. január 27. Uíitárs Szülőföldem szép határa..„ Sirchich László köszöntése Földi életünkben lelkünk egyik legnagyobb formá­lója a szülőföld. Rányomja bélyegét gondolkozásmó­dunkra, beszédünkre, szokásainkra, öltözködésünkre. Még testi fejlődésünket, alkatunkat is igazgatja az ég­hajlatnak megfelelően. A szülőföld jelenti a családi fészket, amelyből ki­indultunk. Jelenti a gyermekkori évek meséit, ábránd­jait, álmait. Az első pillangót, katicabogarat, madár­kát, és ismerkedésünket pajtásokkal, emberekkel. Nem csoda, hogy a szülőföld hatása, varázsa és szeretete végigkísér minket az egész életen át. Minél inkább távolodunk ifjúságunktól, annál inkább gondo­lunk vissza a szülőföldre. S dúdoljuk Fráter Lóránt nó­tájával: Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra!... Nincs is szíve annak, aki valaha is elfelejti szülő­földjét. Még a Biblia zsoltárosa is átkot mond saját magára: Száradjon el a karom, ha megfeledkezem ró­lad .. Hontalanságunkban kétszeresen érezzük ezt a fájó honvágyat elhagyott szülőföldünk után. S ha a szülőföldünk nemcsak az idegen eszme súlya alatt szenved, hanem elszakítva az országtól, még ket­tős járom alatt is kínlódik, mint Erdély, Felvidék .­­ akkor emléke álmatlan éjszakákon át kísért itt kint az idegenben. Mit tehetnénk érte? Mit tehetnénk még? Van, aki csak emlegeti, siratja szülőföldjét. Gyűjti emlékeit, fényképeit, népies kézimunkáit. Bús hangu­latában hallgatja lemezen régi dalait. S van, aki tesz, cselekszik is, ír, szól, lármafát, harangot kongat a szülőföldért. Van, aki a külföld nyel­vén a Nyugat lelkiismeretét igyekszik felrázni Mert nagyrészt ezen múlik a jövő. Csak a közös, összehangolt munka, felvilágosítás, reklám, propaganda az igazságunk és jogaink mellett, hozhat segítséget. — Nem várhatunk „csodát” az égtől, ha mi magunk nem teszünk meg minden lehetőt. Ilyen erőfeszítést, ilyen céltudatos munkát végez a CSMNB — Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizott­mánya, az Erdélyi Bizottság és a többi nemes kezde­ményezés ... Tiszteletreméltó, nagyszerű és alapos az a tanul­mánysorozat, amelyet Sirchich László állított össze a kettős járom alatt szenvedőkről, az ezeréves magyar államtestben, a magyarokról Csehszlovákiában. A tanulmányok irodalmi értékét, a pontos, részle­tes történelmi adatgyűjtést, az elfogulatlan szemléletet a Felvidék nemzetiségi problémáiban — politikai újság­írók, történészek már többször méltatták. Mi, a tanulmányok olvasói és Sirchich Lászlónak a CSMNB-ben végzett munkájának szemlélői, azt a részt szeretnénk kiemelni, hangsúlyozni, ami mindnyájunk részére példaadás, biztatás lehetne. Hogyan lehetséges az, hogy egy idősebb korban levő magyar — küzdve az élet mindennapi gondjaival és betegséggel — ilyen buzgósággal, kitartással tud dol­gozni, szervezni, harcolni a Felvidékért? Honnan merít ennyi erőt, hogy megérdemelt és szükséges pihenőide­jét feláldozza adatgyűjtésre, írásra, hogy ezáltal a Fel­vidéket ért igazságtalanságra felhívja elfásuló honfi­társai és a szabad világ lelkiismeretét? Milyen seb, mi­lyen hit és remény űzi, hajtja, hogy tovább küzdjön? Mint levelében írja: „.. A saját személyem nem fontos. Egész életemet a Felvidék, szűkebb hazám és sokat próbált magyar népem szolgálatában töltöttem.” A legújabb szlovákiai fejlemények, a „Memoran­dum”, a Neue Zürcher Zeitung híradása az elnyomott magyarokról Szlovákiában, Illyés Gyula bátor kiállása, a Felvidéki Magyar Káté .. mind-mind intő jel, jaj­kiáltás felénk, hogy Erdélyben szenvedő testvéreim­ ügye mellett a Felvidék fájdalmait is érezzük, és itt kint a szabad világban minden lehetőt megtegyünk jo­gos nemzeti életformájuk és egyenjogúságuk megmen­téséért. Mi ad buzdítást, erőt, hogy gondokkal telve, fárad­tan, bénán, betegen is még tegyünk, alkossunk, ment­sünk? A szülőföld szeretete! — Ahol először élveztük Isten napsugarát — mely egyformán kell, hogy süssön magyarnak és nem magyarnak. A szülőföld, ahonnan a mostani fájó sebek idáig kiáltanak és űznek, hajtanak minket. Áldás azokra, akik az üzenetet hallják, és tesznek is még valamit a szenvedőkért! Fr. Szépe László dr.★ A Felvidéki Tanulmányok a szerző, Sirchich László kiadása, és kapható címén: 2092 West 95th St., Cleve­land, Ohio 44102. „THE HOUSE OF INSURANCE" LEZAK INSURANCE AGENCY SHAKER HEIGHTS, OHIO 44122 3645 WARRENSVILLE CTR. ROAD Phone: 283—8100 Established 1925 AUTO — HOMEOWNERS — BUSINESS — LIFE «, ......

Next