Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-11-09 / 43. szám
8. oldal A római magyar kápolna felavatása (Folytatás az 1. oldalról) gyarság ma sem akar leszorulni a keresztény világ perifériájára, s ö, a pápa sem akarja ezt Szent Péter utódja azt akarja, hogy Magyarország visszakerüljön a keresztény világ központjába, a magyarság ismét a kereszténység része legyen. így folytatta: Az európai kultúra egyik legfőbb eleme a mély emberség, az örök humanitás; a magyar szentek tántoríthatatlan hitvallása ma is időszerű, az ő útjukon kell tovább haladni, hogy folytathassuk a békés, szolidáris, valóban emberséges Európa építését. Ez a kápolna legyen az ihlet forrása a keresztények és más jóakaratú emberek számára, akik eredményesen akarják szolgálni a békét és Európa egyesítését. Befejezésül a pápa különleges áldását adta az egész magyar népre, minden magyar családra: „Azt kívánom a magyar nép minden fiának, hogy hűségesen őrizze meg a múlt minden lelki gazdagságát, sőt: növelje az értékes vallási örökséget és a haza nagylelkű szeretetét. Buzgón imádkozom, hogy a magyarok bizakodó meggyőződése sohase csalatkozzék a Magyarok Nagyasszonya anyai oltalmában. Esedezem az ő és összes szentetek közbenjárásáért, családjaitokért és egész Magyarországért. Kérem reátok az isteni áldás bőségét!” A római kápolnaszentelés ünnepsége megint egyszer fájdalmasan emlékeztetett bennünket arra, milyen sanyarú a sorsa az Egyháznak és a vallásnak a kommunista Magyarországon. Gúzsba kötötték az Egyházat, a hierarchia autonómiáját megszüntették, a hittanítást leszorították 5 százalékra, s ezen a szinten akarják befagyasztani, a papi utánpótlást gátolják, s ezzel az Egyház jövőjét csírájában megfojtják, a katolikus iskolákban végzettek egyetemi felvételét nehezítik vagy nem is engedélyezik, s bizonyos hivatások, például a tanárok számára tilos a nyílt, hitvalló kereszténység. Jól példázta ezt Miklós Imre, a kommunista állam egyházi komisszáriusának másnapi római sajtókonferenciája. Általánosságokon kívül, hogy ti. a viszony normális, és a Vatikán keleti politikája nem változott, semmi konkrét ígéretet sem tett az Egyház helyzetének javítására, csak azt hangsúlyozta, hogy a múlthoz viszonyítva máris változott a helyzet, és változás a jövőben sincs kizárva. Egy újságíró konkrét kérdésére, hogy lehet-e a mostani 250 szerzetesnél több is Magyarországon, azt mondotta, semmi sem lehetetlen, a kérdés csak az, van-e rá szükség? Rebus sic stantibus igazolást nyert a külföldi magyarság és magyar papság demonstrációja. Külföldi magyar hívek, és a papság túlnyomó része távol maradt. Nem azért, mert nem aggódik a magyarországi egyház sorsáért hanem azért, hogy e távolmaradással ország világ előtt hangsúlyozza: Magyarország és a magyar egyház nem szabad. Hogy mennyire nem az, bizonyította ez alkalommal is, hogy a kápolna avatására szervezett hazai zarándoklatot szigorú keretek közé szorították, és teljes ellenőrzés alatt tartották. Ha például egy horvát vagy lengyel kápolnát avattak volna a török városban, legkevesebb tízezer horvát vagy lengyel zarándok jött volna Rómába. Magyarországról — jól kiválogatva — mindössze 32 ember érkezett a zarándokvonattal, ehhez járult kb. 80 pap és 20—21 püspök és segédpüspök. Összesen 440 személy jöhetett el a beszentelésre, abszolút ellenőrizhető mennyiség a magyarság egészéhez viszonyítva pedig elhanyagolható mennyiség. A külföldi magyarság, a hazai vallásszabadság érdekében folytatott küzdelem jegyében jövőre, 1981-re tervez nagy római zarándoklatot, és készít elő találkozást a Szentatyával. Ennek megfelelően — mint mondottuk — a nagy világból ezúttal nem volt római magyar zarándoklat. Csak akik amúgy is Rómában jártak vagy egyébként is Európába vezetett útjuk, voltak láthatók a Szent Péter téren. Egy dél-amerikai kisebb magyar csoport vezetője elmondotta például: ők őszi európai imakörútra jöttek, először Fatimában borultak le az emigráció által épített magyar kápolna kövezetére, aztán a Lourdes falai közt imádkoztak onnan jöttek ide Rómába, hogy lássák a Szentatyát, s útjukat megkoronázzák azzal, hogy Máriacellbe zarándokolnak, s Mindszenty sírjánál imádkoznak Magyarországért. Október 8-i szentbeszédével II. János Pál alig kétéves pápasága idején immár negyedszer szólt a magyarsághoz. Ezzel is mutatni akarta, mennyire szívén viseli a magyar egyház sorsát, mely távolról sem kielégítő. Rómában most, mint pápasága után pár hónappal is, vagy ez évi húsvéti levelében, vagy a szeptemberi Szent Gellért jubileum alkalmával küldött üzenetében, II. János Pál a hűségre buzdította a magyarságot: hűség a magyar múlthoz, a keresztény századokhoz, hűség Szent Péter utódjához, Rómához, hűség a nagyobb hazához, Európához. Amit a pápa eddig és most is hirdet, szinte igyekszik belesulykolni a köztudatba: a magyarok ezer évvel ezelőtt felvették a keresztséget, és azt most sem akarják levetni. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA DR. NÁNAY ENDRE: Hány ember halt meg Sztálin alatt? Sok ezer iromány és statisztika foglalkozik azzal, hogy hány ember halt meg a hitleri uralom alatt (nem háborús golyótól), de azzal nem foglalkoznak, hogy Sztálin és pribékjei hány embert irtottak ki. Pikantériája a sztálini öldöklési őrjöngésnek az, hogy a vonatkozó statisztikát egy orosz szakadár, Joszif Djadkin geofizikus készítette, akit ezért a Volga melletti Kalininből elhurcoltak. A szakadár írásait azonban összegyűjtötték a szamizdatot szolgáló gondos kezek. Ilyen gondos kéz Ludmilla Thorne-é is, aki ma a Center for Appeals for Freedom szervezet egyik igazgatója. Ludmilla Thorne nemcsak megőrizte, de le is fordította Djadkin értékes anyagát, s azt James King Adams rendezte és adta közre. (Revising Stalin’s Legacy címen.) Ebből a hatalmas anyagból való az alábbi pár adat. Ez a szamizdat adatgyűjtés hiteles statisztika, mondja a kiadó. Eredeti feljegyzésekből, okiratokból, hivatalos közleményekből, a Szovjetunió egyes országainak, tartományainak, kerületeinek okmánytárából való adatok. Ezek a következő „végleges” számszerűséget rögzítik: Sztálin uralma (1921—1953) alatt nem természetes halállal 43—52 millió ember halt meg. A háborús harcokban, a háborúval való közvetlen okozati összefüggésben 30 millió ember vesztette életét; 13—22 millió halt meg a kollektivizálás, az osztályharc, éhség, Gulag, a sztálini „tisztogatás” következtében és a különböző — nem katonai — büntetőtáborokban. Djadkin hosszú évekig szedte össze az adatokat, járta a hivatalos és félhivatalos szerveket, lapozta a statisztikákat és az irattárakat. Nem sokkal Szolzsenyicin nyugatra távozása után szerzett tudomást a kormány az efféle adatgyűjtésről. Rövidesen lecsapott Djadkinra. Djadkin munkája címéül „A Szovjetunióban a nem természetes halálozás létszám-kiértékelése 1927—1953 között” szöveget szánta. A US Census Bureau szaktekintélye, Murray Feshhbach szerint ez az egyetlen komoly kútfő, mely demográfiailag eligazíthatja a Szovjetunión kívüli világot arról, hogy mi történt a Szovjet-unióban Sztálin alatt, illetve 1927-től 1953-ig. A számadatok kizárólag a Szovjetunió határán belül történt halálozást, nem természetes halállétszámot rögzítik. Tehát Sztálin Szovjet-unión kívüli gyilkos garázdálkodásának eredménye nincs benne ebben a statisztikai összeállításban, így nincsenek benne az általa és helytartói által elkövetett „törvényes” gyilkosságok és emberirtás a rab nemzetek körében, amely szintén sok milliót tesz ki. A statisztikai képet kimutató tanulmány hangsúlyozza, hogy az 1929—36 közötti, őrjöngésig fokozott kollektivizálási, társadalomreformálási tömeggyilkosság és az éhhalál palástolása miatt Sztálin még a születési arányszámot is meghamisította. Ezt a számot abban az időben reális felére levitték, nehogy Sztálin kegyetlenkedésének számadatai feltűnőek legyenek. Olyan okirathamisításokat rendeltek el (fedőnevekkel), melyek sok helyen csendes ellenállásba ütköztek. A normál számadatok durva megváltoztatása világossá tette a hamisítást, könnyebbé tette a statisztikai munkát. A tényleges születések számát könnyű volt valószínűsíteni, s ezekhez hozzá kellett vetni — mondja a tanulmány — a helyben feljegyzett, de hivatalosan soha nem regisztrált elhalálozásokat A rokonság soha nem tudta meg a meggyilkolt lelőhelyét, arra legfeljebb a tömegsírok ezrei utaltak.★ A cári idők alatt, pl. 1879—1913 között a férfi lakosság arányszáma a birodalomban 41 százalék volt; ez 1922-ben 47 százalékra, 1945- ben pedig 44 százalékra zuhant. A hivatalos gyilkossági programok közül az összeállítás a kuláklikvidálást (kb. 10 millió, gyerekekkel együtt); az 1937—38-as nagy tisztogatást (párttagok és bürokraták is beleestek, kb. 1,5 millió); az 1940-es finn téli háború utáni bosszúöldöklést említi meg külön, mely utóbbi szintén legalább egymillió áldozatot követelt. A fenti kormányzati programgyilkosságok nélkül — a tanulmány szerint — a Szovjetunió lakossága 1950-ben már 250 millió lett volna Hruscsov nem azért hirdette meg Sztálin bűneit, mert bántotta gyilkos egyénisége és elvetemült magatartása, hanem azért, mert a világ egyre erőteljesebben foglalkozott a szovjet tömeggyilkosságokkal, és nem akarta, hogy ennek árnyéka rá is essék. És ez a Sztálin volt Roosevelt barátja, Amerika nagy szövetségese. CSÁKI TIBOR: A török hatalomátvétel után Karsiyaka, Ankara egyik elővárosa, ahol kb. harmincezer ember él. Főleg hivatalnokok, akik a számos török minisztérium egyikében dolgoznak. Az ötemeletes házak színes sorban áll- I nak egymás mellett, a parkok ápoltak, tiszták. Érdekessége ennek az elővárosnak, hogy egyetlen ház sem épült hivatalos építési engedéllyel. Ankarának ez a külső kerülete is az ún. „Gecehondus” név alá tartozik, így nevezik a földből kinövő illegális településeket. Aki Törökországban állami engedély nélkül tetőt épít maga fölé valahol — legyen az akár csak hullámbádogból —, ott már joga van lakni. Másik érdekessége ezeknek a településeknek, hogy majdnem mindegyik a terror melegágyává válik. Mint a fentiekben említett Karsiyaka esetében is, amelyet először baloldali terroristák tartottak ellenőrzés alatt, jelenleg a jobboldal terroremberei vannak hatalmon. Az ilyen városrészek máik neve „felszabadított zóna” — utalás a beiruti példákra, ahol egyes városrészek teljesen elkülönülnek egymástól, attól függően, hogy a lakosság éppen melyik terrorcsoport irányítása alatt áll. Az így kialakuló települések szisztematikusan alakulnak ki. A gyakorlatban így néz ki: valamelyik anarchista terrorcsoport megveti a lábát egy kerületben, s elkezdődik az ellencsoport tagjainak üldözése. Mindaddig tart ez, míg az ellenpárt nem kényszerül más környékre költözni. Ezek a kényszerköltözések véres verekedések, fenyegetések hatására történnek. Egyedül ebben az évben eddig kétezer halálos áldozata volt a török belső terrornak. Éjszakai lövöldözések, terrorbandák garázdálkodásai, és a néha egyáltalán nem politizáló lakosság kénytelen az ilyen „felszabadító” terrorcsoportoknak védelmi pénzt fizetni. Még néhány nappal azelőtt is, hogy a katonai hatalom vette át a kormányzást Törökországban, megtörtént, hogy az egyik jobboldali kerület lakói, akiknek a napi munkába való igyekezetükben át kellett vágni egy baloldali kerületen, csak erős rendőri kísérettel tudtak eljutni napközben munkahelyükre. Mióta a katonai hatalom vette át az országban a vezetést, feltűnően nyugodt a légkör az ilyen terrorzónákban. A katonai őrjáratok, páncélosok a fontosabb posztokon, megnyugtatják az egyszerű lakosságot, amely végre nyugalmat akar a mindennapos vérontás helyett. Jóllehet a falakon tovább folyik a háború. a Baloldali radikálisok vörös festékkel pingálják jelszavaikat, legtöbbször: „A mi utunk egyenlő Cayan útjával!” (Cayan baloldali terrorista diák volt, aki 1972-ben megölt egy angol NATO- megbízottat, s az ezt követő lövöldözés után A jobboldal ecsete sem tétlenkedik: „Vérfürdőt rendezünk a baloldaliak közt!” — jelszavak jelennek meg a falakon. A rendőrség nagyszabású tisztogatási akcióba kezdett, nemcsak a terroristák, hanem a falak ellen is. A legfeszültebb a helyzet talán a dél-anatóliai városban, Adanában, ahol egy nappal a katonai puccs után két tisztet gyilkoltak meg baloldali anarchisták. Adana egyike a leggazdagabb török városoknak, főképp textilipara jelentős, s ezért a városba állandóan áramlanak a legszegényebb rétegekből kikerülő kurd vendégmunkások. És ők jó „anyagot” szolgáltatnak az anarchistáknak... Ehhez még hozzájárul a szegény síita és a gazdagabb szunnita vallású törökök szembenállása is, amit aztán szintén a legkülönbözőbb terrorszervezetek igyekeznek kihasználni. És egy-egy bombamerénylet, összetűzés után legtöbbször az ártatlan munkások maradnak hátra mint áldozatok, akiknek talán fogalmuk sem volt, kik és miért használták fel őket. A török egyetemeken is inkább barikádharcok folytak a puccs előtt, mintsem rendes tanítás. A balos és jobbos diákok különböző előadásokat látogattak (ha éppen nem az aznapra kiírt tüntetésen voltak), s még a menzán is el kellett különíteni őket az állandó verekedések miatt. A katonai hatalom átvétele előtt így nyilatkozott Evren, török politikus: „Ha az utóbbi húsz év török történelmét nézzük, látjuk, hogy majd kétévenként kellett bevezetni országunkban a háborús állapotot. Most az a feladatunk, hogy végre megfelelő kiutat találjunk az anarchizmusból. S ez a parlament feladata.” A parlament viszont képtelen volt megtalálni a kiutat. Ezért kellett a hadseregnek — jóllehet saját akarata ellenére — beavatkoznia. A kiút megtalálásának kötelességét most a hadsereg , vette át. Reméljük sikerül neki... Keresztény előretörés Kelet-Németországban A kommunista Kelet-Németországban új lendületet vett a keresztény irodalom, amely elsősorban a felebaráti szeretettel és szociális kérdésekkel foglalkozik. Az NDK-ban körülbelül 30 egyházi és egyházpolitikai folyóirat jelenik meg, katolikus és evangélikus kiadásban. Lipcsében és Kelet-Berlinben nagy egyházi kiadóvállalat működik. A lakosság 7 százaléka katolikus." Kelet-Németorrszágban 24 kolostor és 2700 szerzetes van. 1980. november 9. ÚTITÁRS írja dr. Szépe László, dr. füvek és pásztorok, fájó tapasztalatok A hallgatás néha beleegyezésnek tekinthető. Római közmondás Az életben vannak alkalmak, amikor szólni kell! Inteni, figyelmeztetni kell, még ha az bántaná is egyesek érzékenységét. Ha hallgatnánk, az gyávaság, kötelességmulasztás lenne. Érvényes ez a tétel főleg a szülőkre, nevelőkre és pásztorokra. Ilyen alkalmak azok is, amikor mint lelkészek, miszsziós körúton családokat, öregeket, betegeket látogatunk. Érdekes tapasztalatok, tanulságok ezek a látogatások, és ezekről néha szólni kell. Öröm, amikor újra látjuk egymást, régi és új kabátokat. Ilyenkor sorra kérdezzük a rokonokat, ismerősöket. Érdeklődünk a gyerekekről, azok előrehaladásáról, boldog vagy hibás házasságokról. Dicsekszünk az elért sikereinkről, anyagi bőségünkről — ha van ilyen —, a szép házról, porcelánról. Vagy elpanaszoljuk bajainkat, az egyedüllétet, az öregség gondjait. S tájékoztatjuk egymást a lehetőségekről, hogy hol és hogyan élhetük le öreg napjainkat. Öregotthonban? Gyermekeinkkel ,vagy azok közelében? Aztán érdeklődünk egymás egészsége iránt, s mivel már mindnyájan sokféle betegségen mentünk át, kipróbáltunk rengeteg orvost és orvosságot, miközben folozgatjuk a megkopott szervezetet, már szakértőknek s gondoljuk magunkat a különféle gyógymódokban és bétákban. Még talán tanácsot is merünk adni egymásnak a sokféle vitaminban és diétatápszerben. S mivel magyarok vagyunk, és úgy érezzük, hogy tért értünk a politikához, végigtárgyaljuk vagyvitázunk egymással a világ eseményeit is. Mindez idáig rendben is volna, amikor jó baátok, ismerősök találkoznak egymással, akkor helyén van a beszélgetés mindezekről. De amikor mint elkipásztorok látogatunk, és a beszélgetés csak ennyiből áll, akkor mindig úgy érzem, valami hiányzik, valahol hibázunk, vagy mi, pásztorok, vagy a híveink. És iyenkor üres és fájó marad a találkozásunk. Ha beszélgetésünk csak az anyagi, világi dolgokra erjed ki, és ha a hívek a családról, gyermekekről és saját magukról csak a felszínes, anyagi dolgokat mondják el, és a lelki kérdések, családi és nevelési gondok nem kerülnek szóba, ha lelki tanácsot, útmutatást nem kérnek tőlünk, akkor a találkozás után szégyenkezve az az érzésem, hogy nem feleltem meg lelkipásztori küldetésemnek. Vagy azért, mert nem is tekintenek lelkipásztornak, hanem csak barátnak, ismerősnek, vagy mert nem tartanak méltónak arra, hogy bizalmukba fogadjanak, és lelki problémákról is szóljanak. Mert nem hinném, hogy a mostani széteső és kritikusan válságos időben valakinek ne lenne kérdése, problémája életünk legfontosabb feladatáról. Merre tartunk? Milyen a vallásosságunk, hitünk? És mi lesz majd az út végén velünk? Fájó tapasztalat ez a lelkipásztoroknak, ha komolyan veszik küldetésüket a hívőkhöz. Ha pesszimisták lennénk, azt is mondhatnánk, hogy talán azért nem kerülnek szóba beszélgetésünkben a lelki kérdések, mert a hívők közül sokan már nem is törődnek a lelkiekkel. .. Talán már csak zománc, a múltból ránk maradt kopott ruha a kereszténységünk? Már mi is idomultunk a mostani elzüllő, anyagias világhoz? Mi is az ellenség szolgálatában álltunk? Vagy talán csak udvariasságból kerüljük a kényes, lelki kérdéseket, mert itt, ebben a világban nem illik még azt sem megkérdezni, hogy valaki milyen vallású, vagy melyik politikai párthoz tartozik? Követjük már a „szabad” világot ebben az álszemérmes, farizeusi szokásban? De akkor miért is tartunk egyáltalán kapcsolatot pásztorainkkal? Mindezekről néha szólnunk kell, mert ha nem szólnánk, akkor mi, pásztorok is részt vennénk a rombolásban, a világ sírjának megásásában. Ha a pásztor nem szól, olyan mint a romlott só, mely csak arra való, hogy kidobják és eltapossák. Hívőnek és pásztornak tudnia kell, hogy a pásztor lehet jó barát, néha asztaltárs, szórakoztató, hasznos, ha szociális segítő, tanácsadó bajban, öregségben — de mindez nem elég, mindez nem teszi még őt lelkipásztorrá. Lehet remek társalgó, művész, költő, politikai vezér vagy szociális reformátor, de mindez még nem teszi őt lelkipásztorrá, ha mindezzel a tehetségével nem viszi közelebb híveit a Teremtőhöz. Ezt a hívőknek is tudniok kell, és elsősorban ezt a lelki küldetést kell a pásztoraiktól elvárniuk és követelniük. Ezért vagyok boldog és hálás azoknak, akik találkozásaink alkalmával nemcsak a világeseményekről és földi dolgokról beszélgetnek, de megtisztelnek bizalmukkal, és a hitről, vallásról, lelki kérdésekről is szólnak, s ha szükséges, tanácsot, segítséget is kérnek ezekben. Ha így lenne mindig, akkor nem nyugtalanítaná lelkiismeretünket Ezekiel próféta intelme a pásztorokhoz: „...így szólt az Úr: Ha a tévelygőt nem figyelmezteted, akkor te is oka vagy pusztulásának, és lelkét számon kérem majd tőled.”