Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-11-09 / 43. szám

8. oldal A római magyar kápolna felavatása (Folytatás az 1. oldalról) gyarság ma sem akar leszorulni a keresztény világ perifériájára, s ö, a pápa sem akarja ezt Szent Péter utódja azt akarja, hogy Magyar­ország visszakerüljön a keresztény világ köz­pontjába, a magyarság ismét a kereszténység része legyen. így folytatta: Az európai kultúra egyik legfőbb eleme a mély emberség, az örök humanitás; a magyar szentek tántoríthatatlan hitvallása ma is időszerű, az ő útjukon kell tovább haladni, hogy folytathassuk a békés, szolidáris, valóban emberséges Európa építését. Ez a kápolna legyen az ihlet forrása a keresz­tények és más jóak­aratú emberek számára, akik eredményesen akarják szolgálni a békét és Eu­rópa egyesítését. Befejezésül a pápa különleges áldását adta az egész magyar népre, minden magyar csa­ládra: „Azt kívánom a magyar nép minden fiának, hogy hűségesen őrizze meg a múlt min­den lelki gazdagságát, sőt: növelje az értékes vallási örökséget és a haza nagylelkű szerete­­tét. Buzgón imádkozom, hogy a magyarok bi­zakodó meggyőződése sohase csalatkozzék a Magyarok Nagyasszonya anyai oltalmában. Ese­dezem az ő és összes szentetek közbenjárásá­ért, családjaitokért és egész Magyarországért. Kérem reátok az isteni áldás bőségét!” A római kápolnaszentelés ünnepsége megint egyszer fájdalmasan emlékeztetett bennünket arra, milyen sanyarú a sorsa az Egyháznak és a vallásnak a kommunista Magyarországon. Gúzsba kötötték az Egyházat, a hierarchia au­tonómiáját megszüntették, a hittanítást leszo­rították 5 százalékra, s ezen a szinten akarják befagyasztani, a papi utánpótlást gátolják, s ezzel az Egyház jövőjét csírájában megfojtják, a katolikus iskolákban végzettek egyetemi fel­vételét nehezítik vagy nem is engedélyezik, s bizonyos hivatások, például a tanárok számára tilos a nyílt, hitvalló kereszténység. Jól pél­dázta ezt Miklós Imre, a kommunista állam egyházi komisszáriusának másnapi római sajtó­­konferenciája. Általánosságokon kívül, hogy ti. a viszony normális, és a Vatikán keleti politi­kája nem változott, semmi konkrét ígéretet sem tett az Egyház helyzetének javítására, csak azt hangsúlyozta, hogy a múlthoz viszonyítva máris változott a helyzet, és változás a jövőben sincs kizárva. Egy újságíró konkrét kérdésére, hogy lehet-e a mostani 250 szerzetesnél több is Ma­gyarországon, azt mondotta, semmi sem lehe­tetlen, a kérdés csak az, van-e rá szükség? Rebus sic stantibus­­ igazolást nyert a kül­földi magyarság és magyar papság demonstrá­ciója. Külföldi magyar hívek, és a papság túl­nyomó része távol maradt. Nem azért, mert nem aggódik a magyarországi egyház sorsáért hanem azért, hogy e távolmaradással ország világ előtt hangsúlyozza: Magyarország és a magyar egyház nem szabad. Hogy mennyire nem az, bizonyította ez alkalommal is, hogy a kápolna avatására szervezett hazai zarándok­latot szigorú keretek közé szorították, és teljes ellenőrzés alatt tartották. Ha például egy hor­vát vagy lengyel kápolnát avattak volna a t­örök városban, legkevesebb tízezer horvát vagy lengyel zarándok jött volna Rómába. Magyaror­szágról — jól kiválogatva — mindössze 32­ ember érkezett a zarándokvonattal, ehhez já­rult kb. 80 pap és 20—21 püspök és segéd­püspök. Összesen 440 személy jöhetett el a be­szentelésre, abszolút ellenőrizhető mennyiség a magyarság egészéhez viszonyítva pedig el­hanyagolható mennyiség. A külföldi magyarság, a hazai vallásszabad­ság érdekében folytatott küzdelem jegyében jövőre, 1981-re tervez nagy római zarándokla­tot, és készít elő találkozást a Szentatyával. En­nek megfelelően — mint mondottuk — a nagy világból ezúttal nem volt római magyar zarán­doklat. Csak akik amúgy is Rómában jártak vagy egyébként is Európába vezetett útjuk, vol­tak láthatók a Szent Péter téren. Egy dél-amerikai kisebb magyar csoport ve­zetője elmondotta például: ők őszi európai ima­körútra jöttek, először Fatimában borultak le az emigráció által épített magyar kápolna kö­vezetére, aztán a Lourdes falai közt imádkoztak onnan jöttek ide Rómába, hogy lássák a Szent­atyát, s útjukat megkoronázzák azzal, hogy Má­riacellbe zarándokolnak, s Mindszenty sírjánál imádkoznak Magyarországért. Október 8-i szentbeszédével II. János Pál alig kétéves pápasága idején immár negyed­szer szólt a magyarsághoz. Ezzel is mutatni akarta, mennyire szívén viseli a magyar egy­ház sorsát, mely távolról sem kielégítő. Rómá­ban most, mint pápasága után pár hónappal is, vagy ez évi húsvéti levelében, vagy a szep­temberi Szent Gellért jubileum alkalmával kül­dött üzenetében, II. János Pál a hűségre buzdí­totta a magyarságot: hűség a magyar múlthoz, a keresztény századokhoz, hűség Szent Péter utódjához, Rómához, hűség a nagyobb hazához, Európához. Amit a pápa eddig és most is hirdet, szinte igyekszik belesulykolni a köztudatba: a magya­rok ezer évvel ezelőtt felvették a keresztséget, és azt most sem akarják levetni. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA DR. NÁNAY ENDRE: Hány ember halt meg Sztálin alatt? Sok ezer iromány és statisztika foglalkozik azzal, hogy hány ember halt meg a hitleri ura­lom alatt (nem háborús golyótól), de azzal nem foglalkoznak, hogy Sztálin és pribékjei hány embert irtottak ki. Pikantériája a sztálini öldöklési őrjöngésnek az, hogy a vonatkozó statisztikát egy orosz sza­­kadár, Joszif Djadkin geofizikus készítette, akit ezért a Volga melletti Kalininből elhurcoltak. A szakadár írásait azonban összegyűjtötték a szamizdatot szolgáló gondos kezek. Ilyen gon­dos kéz Ludmilla Thorne-é is, aki ma a Center for Appeals for Freedom szervezet egyik igaz­gatója. Ludmilla Thorne nemcsak megőrizte, de le is fordította Djadkin értékes anyagát, s azt James King Adams rendezte és adta közre. (Revising Stalin’s Legacy címen.) Ebből a ha­talmas anyagból való az alábbi pár adat. Ez a szamizdat adatgyűjtés hiteles statisztika, mond­ja a kiadó. Eredeti feljegyzésekből, okiratok­ból, hivatalos közleményekből, a Szovjetunió egyes országainak, tartományainak, kerületei­nek okmánytárából való adatok. Ezek a követ­kező „végleges” számszerűséget rögzítik: Sztálin uralma (1921—1953) alatt nem ter­mészetes halállal 43—52 millió ember halt meg. A háborús harcokban, a háborúval való közvet­len okozati összefüggésben 30 millió ember vesztette életét; 13—22 millió halt meg a kol­lektivizálás, az osztályharc, éhség, Gulag, a sztálini „tisztogatás” következtében és a kü­lönböző — nem katonai — büntetőtáborokban. Djadkin hosszú évekig szedte össze az ada­tokat, járta a hivatalos és félhivatalos szerve­ket, lapozta a statisztikákat és az irattárakat. Nem sokkal Szolzsenyicin nyugatra távozása után szerzett tudomást a kormány az efféle adatgyűjtésről. Rövidesen lecsapott Djadkinra. Djadkin munkája címéül „A Szovjetunióban a nem természetes halálozás létszám-kiértéke­lése 1927—1953 között” szöveget szánta. A US Census Bureau szaktekintélye, Murray Feshh­­bach szerint ez az egyetlen komoly kútfő, mely demográfiailag eligazíthatja a Szovjetunión kí­vüli világot arról, hogy mi történt a Szovjet-­­unióban Sztálin alatt, illetve 1927-től 1953-ig.­­ A számadatok kizárólag a Szovjetunió hatá­­­­rán belül történt halálozást, nem természetes­ halállétszámot rögzítik. Tehát Sztálin Szovjet-­­unión kívüli gyilkos garázdálkodásának ered­ménye nincs benne ebben a statisztikai összeál­lításban, így nincsenek benne az általa és hely­tartói által elkövetett „törvényes” gyilkosságok és emberirtás a rab nemzetek körében, amely szintén sok milliót tesz ki. A statisztikai képet kimutató tanulmány hang­súlyozza, hogy az 1929—36 közötti, őrjöngésig fokozott kollektivizálási, társadalomreformálási tömeggyilkosság és az éhhalál palástolása miatt Sztálin még a születési arányszámot is meg­hamisította. Ezt a számot abban az időben reá­lis felére levitték, nehogy Sztálin kegyetlen­kedésének számadatai feltűnőek legyenek. Olyan okirathamisításokat rendeltek el (fe­dőnevekkel), melyek sok helyen csendes ellen­állásba ütköztek. A normál számadatok durva megváltoztatása világossá tette a hamisítást­, könnyebbé tette a statisztikai munkát. A tény­leges születések számát könnyű volt valószínű­síteni, s ezekhez hozzá kellett vetni — mondja a tanulmány — a helyben feljegyzett, de hiva­talosan soha nem regisztrált elhalálozásokat A rokonság soha nem tudta meg a meggyilkolt lelőhelyét, arra legfeljebb a tömegsírok ezrei utaltak.★ A cári idők alatt, pl. 1879—1913 között a férfi lakosság arányszáma a birodalomban 41 százalék volt; ez 1922-ben 47 százalékra, 1945- ben pedig 44 százalékra zuhant. A hivatalos gyilkossági programok közül az összeállítás a kuláklikvidálást (kb. 10 millió, gyerekekkel együtt); az 1937—38-as nagy tisztogatást (párt­tagok és bürokraták is beleestek, kb. 1,5 millió); az 1940-es finn téli háború utáni bosszúöldök­lést említi meg külön, mely utóbbi szintén leg­alább egymillió áldozatot követelt. A fenti kormányzati programgyilkosságok nélkül — a tanulmány szerint — a Szovjetunió lakossága 1950-ben már 250 millió lett volna Hruscsov nem azért hirdette meg Sztálin bűneit, mert bántotta gyilkos egyénisége és elvetemült magatartása, hanem azért, mert a világ egyre erőteljesebben foglalkozott a szovjet tömeggyil­kosságokkal, és nem akarta, hogy ennek ár­nyéka rá is essék. És ez a Sztálin volt Roosevelt barátja, Ame­rika nagy szövetségese. CSÁKI TIBOR: A török hatalomátvétel után Karsiyaka, Ankara egyik elővárosa, ahol kb. harmincezer ember él. Főleg hivatalnokok, akik­­ a számos török minisztérium egyikében dol­­­­goznak. Az ötemeletes házak színes sorban áll- I nak egymás mellett, a parkok ápoltak, tiszták.­­ Érdekessége ennek az elővárosnak, hogy egyet­len ház sem épült hivatalos építési engedéllyel. Ankarának ez a külső kerülete is az ún. „Gece­­­­hondus” név alá tartozik, így nevezik a földből kinövő illegális településeket. Aki Törökország­ban állami engedély nélkül tetőt épít maga fölé valahol — legyen az akár csak hullámbádog­ból —, ott már joga van lakni. Másik érdekes­sége ezeknek a településeknek, hogy majdnem mindegyik a terror melegágyává válik. Mint a­­ fentiekben említett Karsiyaka esetében is, ame­lyet először baloldali terroristák tartottak el­­­­lenőrzés alatt, jelenleg a jobboldal terrorembe­­­­rei vannak hatalmon. Az ilyen városrészek má­­­­­ik neve „felszabadított zóna” — utalás a bei­­ruti példákra, ahol egyes városrészek teljesen elkülönülnek egymástól, attól függően, hogy a lakosság éppen melyik terrorcsoport irányítása alatt áll. Az így kialakuló települések szisztematikusan alakulnak ki. A gyakorlatban így néz ki: vala­melyik anarchista terrorcsoport megveti a lá­bát egy kerületben, s elkezdődik az ellencso­port tagjainak üldözése. Mindaddig tart ez, míg az ellenpárt nem kényszerül más környékre költözni. Ezek a kényszerköltözések véres vere­kedések, fenyegetések hatására történnek.­­ Egyedül ebben az évben eddig kétezer halálos áldozata volt a török belső terrornak. Éjszakai lövöldözések, terrorbandák garázdálkodásai, és a néha egyáltalán nem politizáló lakosság kény­telen az ilyen „felszabadító” terrorcsoportok­nak védelmi pénzt fizetni. Még néhány nappal azelőtt is, hogy a katonai hatalom vette át a kormányzást Törökországban, megtörtént, hogy az egyik jobboldali kerület lakói, akiknek a napi munkába való igyekezetükben át kellett vágni egy baloldali kerületen, csak erős rendőri kí­sérettel tudtak eljutni napközben munkahelyük­re. Mióta a katonai hatalom vette át az ország­ban a vezetést, feltűnően nyugodt a légkör az ilyen terrorzónákban. A katonai őrjáratok, pán­célosok a fontosabb posztokon, megnyugtatják az egyszerű lakosságot, amely végre nyugal­mat akar a mindennapos vérontás helyett. Jóllehet a falakon tovább folyik a háború. a Baloldali radikálisok vörös festékkel pingálják­­ jelszavaikat, legtöbbször: „A mi utunk egyenlő Cayan útjával!” (Cayan baloldali terrorista diák volt, aki 1972-ben megölt egy angol NATO­­- megbízottat, s az ezt követő lövöldözés után A jobboldal ecsete sem tétlenkedik: „Vérfür­dőt rendezünk a baloldaliak közt!” — jelszavak jelennek meg a falakon. A rendőrség nagysza­bású tisztogatási akcióba kezdett, nemcsak a terroristák, hanem a falak ellen is. A legfeszültebb a helyzet talán a dél-anató­liai városban, Adanában, ahol egy nappal a katonai puccs után két tisztet gyilkoltak meg baloldali anarchisták. Adana egyike a leggazda­gabb török városoknak, főképp textilipara je­lentős, s ezért a városba állandóan áramlanak a legszegényebb rétegekből kikerülő kurd ven­dégmunkások. És ők jó „anyagot” szolgáltatnak az anarchistáknak... Ehhez még hozzájárul a szegény síita és a gazdagabb szunnita vallású törökök szemben­állása is, amit aztán szintén a legkülönbözőbb terrorszervezetek igyekeznek kihasználni. És­­ egy-egy bombamerénylet, összetűzés után leg­többször az ártatlan munkások maradnak hátra mint áldozatok, akiknek talán fogalmuk sem volt, kik és miért használták fel őket. A török egyetemeken is inkább barikádharcok folytak­­ a puccs előtt, mintsem rendes tanítás. A balos­­ és jobbos diákok különböző előadásokat láto­gattak (ha éppen nem az aznapra kiírt tünte­tésen voltak), s még a menzán is el kellett különíteni őket az állandó verekedések miatt. A katonai hatalom átvétele előtt így nyilat­kozott Evren, török politikus: „Ha az utóbbi húsz év török történelmét nézzük, látjuk, hogy majd kétévenként kellett bevezetni országunk­ban a háborús állapotot. Most az a feladatunk, hogy végre megfelelő kiutat találjunk az anar­chizmusból. S ez a parlament feladata.” A parlament viszont képtelen volt megtalálni­­ a kiutat. Ezért kellett a hadseregnek — jóllehet saját akarata ellenére — beavatkoznia. A kiút megtalálásának kötelességét most a hadsereg , vette át. Reméljük sikerül neki... Keresztény előretörés Kelet-Németországban A kommunista Kelet-Németországban új len­dületet vett a keresztény irodalom, amely első­­­­sorban a felebaráti szeretettel és szociális kér­désekkel foglalkozik. Az NDK-ban körülbelül 30 egyházi és egy­házpolitikai folyóirat jelenik meg, katolikus és evangélikus kiadásban. Lipcsében és Kelet-Ber­­linben nagy egyházi kiadóvállalat működik. A lakosság 7 százaléka katolikus." Kelet-Németor­­r­szágban 24 kolostor és 2700 szerzetes van. 1980. november 9. ÚTITÁRS írja dr. Szépe László, dr. füvek és pásztorok, fájó tapasztalatok A hallgatás néha beleegyezésnek tekinthető. Római közmondás Az életben vannak alkalmak, amikor szólni kell! Inteni, figyelmeztetni kell, még ha az bántaná is egye­sek érzékenységét. Ha hallgatnánk, az gyávaság, köteles­ségmulasztás lenne. Érvényes ez a tétel főleg a szülőkre, nevelőkre és pásztorokra. Ilyen alkalmak azok is, amikor mint lelkészek, misz­­sziós körúton családokat, öregeket, betegeket látogatunk. Érdekes tapasztalatok, tanulságok ezek a látogatások, és ezekről néha szólni kell. Öröm, amikor újra látjuk egymást, régi és új ka­bátokat. Ilyenkor sorra kérdezzük a rokonokat, ismerő­söket. Érdeklődünk a gyerekekről, azok előrehaladásá­­ról, boldog vagy hibás házasságokról. Dicsekszünk az elért sikereinkről, anyagi bőségünkről — ha van ilyen —, a szép házról, porcelánról. Vagy elpanaszoljuk bajain­kat, az egyedüllétet, az öregség gondjait. S tájékoztat­juk egymást a lehetőségekről, hogy hol és hogyan élhet­ük le öreg napjainkat. Öregotthonban? Gyermekeinkkel ,vagy azok közelében? Aztán érdeklődünk egymás egészsége iránt, s mivel már mindnyájan sokféle betegségen mentünk át, kipró­báltunk rengeteg orvost és orvosságot, miközben fol­­ozgatjuk a megkopott szervezetet, már szakértőknek s gondoljuk magunkat a különféle gyógymódokban és bétákban. Még talán tanácsot is merünk adni egymás­­nak a sokféle vitaminban és diétatápszerben. S mivel magyarok vagyunk, és úgy érezzük, hogy tért értünk a politikához, végigtárgyaljuk vagy­­vitáz­­unk egymással a világ eseményeit is. Mindez idáig rendben is volna, amikor jó ba­­átok, ismerősök találkoznak egymással, akkor he­lyén van a beszélgetés mindezekről. De amikor mint elkipásztorok látogatunk, és a beszélgetés csak ennyi­ből áll, akkor mindig úgy érzem, valami hiányzik, vala­hol hibázunk, vagy mi, pásztorok, vagy a híveink. És iyenkor üres és fájó marad a találkozásunk. Ha beszélgetésünk csak az anyagi, világi dolgokra erjed ki, és ha a hívek a családról, gyermekekről és saját magukról csak a felszínes, anyagi dolgokat mond­ják el, és a lelki kérdések, családi és nevelési gondok nem kerülnek szóba, ha lelki tanácsot, útmutatást nem kérnek tőlünk, akkor a találkozás után szégyenkezve az az érzésem, hogy nem feleltem meg lelkipásztori kül­detésemnek. Vagy azért, mert nem is tekintenek lelki­­pásztornak, hanem csak barátnak, ismerősnek, vagy mert nem tartanak méltónak arra, hogy bizalmukba fogadjanak, és lelki problémákról is szóljanak. Mert nem hinném, hogy a mostani széteső és kri­tikusan válságos időben valakinek ne lenne kérdése, problémája életünk legfontosabb feladatáról. Merre tar­tunk? Milyen a vallásosságunk, hitünk? És mi lesz majd az út végén velünk? Fájó tapasztalat ez a lelkipásztoroknak, ha komo­lyan veszik küldetésüket a hívőkhöz. Ha pesszimisták lennénk, azt is mondhatnánk, hogy talán azért nem kerülnek szóba beszélgetésünkben a lelki kérdések, mert a hívők közül sokan már nem is törődnek a lelkiekkel. .. Talán már csak zománc, a múltból ránk maradt kopott ruha a kereszténységünk? Már mi is idomultunk a mos­tani elzüllő, anyagias világhoz? Mi is az ellenség szolgá­latában álltunk? Vagy talán csak udvariasságból kerüljük a kényes, lelki kérdéseket, mert itt, ebben a világban nem illik még azt sem megkérdezni, hogy valaki milyen vallású, vagy melyik politikai párthoz tartozik? Követjük már a „szabad” világot ebben az álszemérmes, farizeusi szo­kásban? De akkor miért is tartunk egyáltalán kapcso­latot pásztorainkkal? Mindezekről néha szólnunk kell, mert ha nem szól­nánk, akkor mi, pásztorok is részt vennénk a rombolás­ban, a világ sírjának megásásában. Ha a pásztor nem szól, olyan mint a romlott só, mely csak arra való, hogy kidobják és eltapossák. Hívőnek és pásztornak tudnia kell, hogy a pásztor lehet jó barát, néha asztaltárs, szórakoztató, hasznos, ha szociális segítő, tanácsadó bajban, öregségben — de mindez nem elég, mindez nem teszi még őt lelkipász­torrá. Lehet remek társalgó, művész, költő, politikai vezér vagy szociális reformátor, de mindez még nem teszi őt lelkipásztorrá, ha mindezzel a tehetségével nem viszi közelebb híveit a Teremtőhöz. Ezt a hívőknek is tudniok kell, és elsősorban ezt a lelki küldetést kell a pásztoraiktól elvárniuk és köve­telniük. Ezért vagyok boldog és hálás azoknak, akik talál­kozásaink alkalmával nemcsak a világeseményekről és földi dolgokról beszélgetnek, de megtisztelnek bizal­mukkal, és a hitről, vallásról, lelki kérdésekről is szól­nak, s ha szükséges, tanácsot, segítséget is kérnek ezek­ben. Ha így lenne mindig, akkor nem nyugtalanítaná lelkiismeretünket Ezekiel próféta intelme a pásztorok­hoz: „...így szólt az Úr: Ha a tévelygőt nem figyel­mezteted, akkor te is oka vagy pusztulásának, és lelkét számon kérem majd tőled.”

Next