Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-12-07 / 47. szám

•műk 1980.-VOL. 87. ÉVF. Dec. 7. - VASÁRNAP - 47.az. 'cdamapja Amerika egyetlen katolikus CntllOliC II|llli£«irÍ«UlS’ SllIl<liCV The only Catholic Hungarian magyar hetilapja ■ ■ - - ■ ■ Weekly Newspaper in the U.S.A. Price of one copy: 35 cents (USPS 291-640) Eqyes szám ára: 35 cent KIADŐHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799—2600 és 799'—3335. DR. MIHÁLYI GILBERT: A Visztula partján szabadságtüzek lobognak A lengyel m­unkásforradalom történelmi hordereje Az egyik emigrációs magyar újság „krízis”­­nek nevezi azt, ami Lengyelországban végbe­megy. Ennél természetesen sokkal több az, sok­kal komolyabb és sokkal izgalmasabb: a Visz­tula partján szabadságtüzek lobognak. Nem sza­badságharc ugyan a szó mindennapi értelmé­ben, mert még a diákság és az értelmiség nem csatlakozott a munkásokhoz. De tény az, hogy a szabadság láza, megjelenése egyre széleseb­ben terjed a nép minden körében, ahogy a Chicago Tribune legújabban dokumentálja. Vi­szont a szó szoros értelmében igenis szabadság­­harc, mert öntudatosan és céltudatosan köve­teli vissza ez elkobzott egyéni és nemzeti jogo­kat. Nem nagyobb kenyérért, nem „egy másik autóért” folyik a küzdelem, hanem a rabbék­lyók széttörésére. Forradalom a javából! Nem véres barrikádokon való fegyveres harc, de gigászi mérkőzés gyökeres változásért. Lehetne gyökeresebb kihívás, mint a mindenható párt­állam ölelésében szabad szakszervezetet köve­telni? Szabadságforradalom, mert a lengyel munkások követelései alapjában rengetik meg a szolgaságot, amit az elnyomók fegyveres erőszakkal rájuk kényszerítettek. Igazi erőpróba! Azt a sorsdöntő kérdést veti fel és akarja tisztázni, hogy ki az úr Lengyel­­országban? Vajon maga a lengyel nép, vagy pedig az idegen megszállót kiszolgáló kommu­nista párt? • Ami a Visztula partján végbemegy, nem helyi érdekű forradalom. „Október él és ma lengyelül beszél” — írja Kocsis Gábor, és mennyire igaz! Az egész Közép-Kelet-Európa ellenállásának, szabadságküzdelmének szerves része. Benne a nagy kortragédia kerül ismét a világfigyelem fókuszába, az elnyomottak és a szolganépek önelhatározási jogának visszakö­vetelése kiált SOS-t a világ minden tájába. A lengyel munkások tudatos és szívós ki­állásában jelentkezik a vasfüggöny minden ször­nyűsége, minden kommunista elnyomás szen­vedése, kínja és a szolgaság keserűsége, vala­mint megalázottsága. Ezt ember nem tűrheti örökké! Ebbe az ember nem nyugodhatik bele közömbösen! Ezért a lengyel dolgozók forradal­mában az összes kommunista elnyomott érde­kelve van, és szinte lélegzetüket visszafojtva figyelik annak alakulását. De mi több! A lengyel munkások szabadság­­harcában letagadhatatlanul nyilvánvalóvá vá­lik a kommunista gazdaságpolitika csődje, a politikai és kulturális elnyomás teljes bukása, mert minden pártdemagógia és -propaganda ellenére a marxista életberendezés nem tudja kielégíteni a munkásokat. A lengyel munkásfor­radalom végérvényesen leleplezi, hogy a párt­államban a gyárak népet szolgáló önreklámo­zása: „Tied az ország, magadnak építed!” — hatalmas hazugság, a kommunizmus csalása és a vasfüggöny szemfényvesztése. Az elnyomás visszautasításában a lengyel dol­gozók egységesek, határozottak és törhetetle­nek. S az elnyomottaknak ez a roppant ereje az, ami végzetes csapást mér a gyarmatbiro­dalomra. Mert ma már Lengyelországban úgy alakulnak a dolgok, hogy a „mindenható” el­nyomónak kell védekeznie, illetve engednie. Moszkva végeredményben fél az emberektől. Afganisztán esete példázza, hogy acélszörnye­tegekkel szemben is mire képes a szabadsá­gáért harcoló ember! • Évszázados megedzettség van a lengyel munkások szívóssága mögött. Hiszen nemzetük ezeréves élete tele van felkelésekkel, szabadság­küzdelmekkel a támadó, Lengyelországot fel­osztó hatalmak ellen. S nem tartott örökké egyik nemzeti katasztrófa sem! Mindig a sza­badság győzedelmeskedett, még a több mint százéves országfelosztás, három részre való or­szágfeldarabolás után is. Ezek a lengyel mun­kások ilyen hosszú és hősi múlttal rendelkez­nek, és azt mutatják, hogy nem akarnak mél­tatlanoknak bizonyulni dicső történelmükhöz. A túlélésnek ez a nemzeti tapasztalata ihleti őket, és ez egyik erőforrásuk. De a munkásforradalom vezérei megedzettek a jelen küzdelmeiben is. Hiszen nem először néznek szembe az ellenséggel, s nem először­­ vezénylik az ellenállást. A lengyel munkásság­­ ugyanis ismételten lázadozik az idegen paran­­­­­csoló ellen. 1956-ban a forrpontra izzott elé­­-­ gedetlenségüket azzal szerelték le, hogy börtö­­­néből kiengedték Wyszynski bíborost és vele­­ együtt a bebörtönzött hazafiak százait és ezreit.­­ 1970-ben a már-már kitörő munkáslázadás meg­­­­buktatta Wladyslaw Gomulka pártvezért, és ki­­­sebb engedményeket csikartak ki. 1976-ban a­­ munkáslázadás nem érte el tetőfokát, s elfo­­­­­gadták követeléseik részleges teljesítését. Most,­­­­­980-ban azonban már nem elégednek meg­­ Eduard Gierek pártfőbiztos megbuktatásával,­­ munkásszervezeti demokrácia kiharcolása a köz­vetlen céljuk.­­ Ennek a történelmi horderejű szabadságkü­z­­­delemnek Lech Walesa a vezére, akit az 1970-­­ es munkásfelkelés után állásából elbocsátot­­­­tak és be is börtönöztek. (Édesapja különben­­ itt él New Jersey államban, és készül az állam­■ polgárság megszerzésére.) Ez a Walesa a ta­­­pasztalat tüzében megedződve, bámulatra méltó­­ képességgel vezeti ezt a forradalmat, és a nekik­­ kijáró jogokhoz öntudatosan ragaszkodva, ge­■­rincesen állja a harcot. „Mi nem kérünk a rendszertől, mi követelünk!” — ez nem lehet­­ más, mint az elszánt szabadságharcos eltökélt­sége és igaz férfiassága. • Itt a Nyugaton sokan vannak azon a vé­leményen, hogy előbb-utóbb „Showdown”-ra ke­rül a sor. A lengyel dolgozók ugyanis nem en­gednek kicsikart eredményeikből, viszont a kom­munista párt alapos megtépázottsága és ön­­gyilkossága nélkül nem mondhat le az uralmi felsőbbségről. Szabad szakszervezet és kommu­nista pártállam ugyanis fából vaskarika! A ket­tő annyira ellentétes, mint a tűz és víz! Gábor Áron hetekkel ezelőtt aggódott, hogy a párt engedékenysége nem „átejtés”-e, ami köz­vetve a lengyel munkások hiszékenysége kri-­­­tikájának vehető. A munkáskövetelők azonban tudatában vannak a hatalmas­­ kockázatnak, s­­ ezért szívósan bár, de mégis nagy meggondolt­­sággal ássák egyre alá a szovjet hegemóniát. Világos, hogy a kommunista párt taktikázik. Időt húz, hogy időt nyerjen. Egyelőre még nagy hátrányára lenne Lengyelország lerohanása Af­ganisztán megerőszakolása után. Ez ugyanis a­­ détente-ban még mindig hivő, és annak meg­(•Qr-amlapón rwarr ontrro m­AKellman Pu­rmnai­lfor­­mányoknál évekre visszavetné az „enyhülés” politikáját. Ez a Szovjetuniónak nem jól jönne. De túl soká mégsem várakozhatik, mert jól tud­ja, hogy a szabadság ragályos betegség, és le kell törni, mielőtt futótűzként tovaterjed első­sorban Lengyelországban, azután meg a Vas­függöny országaiban. Moszkva eddig minden próbálkozást könyörtelenül eltiport: 1956-ban Magyarországon, 1968-ban pedig Prágában. Fi­gyelmeztetése már elhangzott „törvényesített ellenállást” — ennek tekintik a szabad szak­­szervezeteket — nem tűrhetnek meg! Hogy mi jön ezután, csak a következő hetek és hónapok mutatják majd meg. A munkásforradalomnak még koránt sincs vége. Csak az „első menetnél” tartunk — ahogy a Chicago Tribune írta minap vezércikkében. • A megtorlás várható, mert a Szovjetunió javíthatatlan! Ha kísérjük a helsinki egyezmény megtartásának felülvizsgálására összeült mad­ridi konferenciát, akkor tudjuk, hogy a Szov­jetunióval alig lehet valamire menni. Pedig II. János Pál pápa nyugat-németországi látoga­tásakor Mainzban abbéli reményének adott ki­fejezést, hogy ez a konferencia előmozdítja a világ biztonságát „minden ember és minden­­ nép teljes jogának elismerésével, ami magában foglalja a vallásszabadságot. Az egyének és né­pek jogai elfogadott ismérvének hatékony al­kalmazása az emberiség életéből tüntesse el az imperializmus, a támadó politika, a kizsák­mányolás és a neokolonializmus minden nyo­mát.” De ezt nemcsak mint valami jámbor óhajt fejezte ki, hanem kérésnek szánta, hiszen saját szülőföldje szabadságküzdelmei voltak eszében — és minden bizonnyal elsősorban az ami ép­pen ezekben a hónapokban folyik: „Mindezt­ annak a népnek a fiaként mondom, amelyik századokon át sokat szenvedett, és kényszerít­ve volt, hogy megvédje az egyéni és a nemzeti jogokat teljes elszántsággal.” Bárhogy is alakul a lengyel munkásforrada­lom, a szabadságharc megy tovább, éspedig „teljes elszántsággal”, ahogy a pápa szerint a lengyelek szokták. E sorok írója sokszor arra gondol, hogy a II. világháború közvetlenül Dan­­zigért tört ki, s nem lehetetlen, hogy a szovjet gyarmatosítás felszámolásának is itt, Danzig­­ban, a Visztula partján folyik egyik sorsdöntő roham­­a! A Szentatya német földön 11. János Pál pápa elsősorban lelkipásztor­ként látogatott Németországba, de nemcsak mint a katolikus egyház feje, Péter aposta utóda érkezett, hanem egyben a Vatikán állam irányítója, vagyis mint államfő. Éppen ezért a kölni repülőtéren, amikor Carstens német ál­lamelnök üdvözölte, a zenekar nem a pápai hanem a vatikáni himnuszt játszotta a magai vendég tiszteletére. Karl Carstens, a repülőtérre kivonult tömeg lelkes helyeslésétől kísérve, őszinte és meleg szavakkal üdvözölte a pápát: — Szentséges atya, németországi látogatása alkalmából szívélyesen köszöntöm. Sok millió német örül annak, hogy itt láthatjuk soraink­ban. A pápát üdvözöljük és tiszteljük Önben, azt a pápát, aki ténykedése középpontjában a béke megőrzését, az egyes emberek méltóságá­nak a tiszteletben tartását, a felebaráti szere­­tetet és az igazságot állította. Már a repülőtéren érezni lehetett, hogy a különben nehezen lelkesedő északnémet lakos­ság örömmel és szeretettel várta a pápát. Fel­iratokat tartottak a magasba, amelyen a II. Já­nos Pál által választott latin jelmondat volt ol­vasható: „Totus tuus.” (Egészen a tiéd.) Ezzel akarja kifejezni a pápa, hogy egészen a hívek­nek, az Egyháznak, a nyájnak él, mint jó pász­tor. A másik latin nyelvű felirat, amely a re­pülőtértől kezdve egész németországi útján vé­gigkísérte a pápát, mivel minden városban fo­gadták őt, szintén két latin szó: „Amo te” — vagyis „Szeretlek, szeretünk téged”. És ez a szeretet óráról órára, napról napra nőtt. II. Já­nos Pál szemmel láthatóan egyre jobban meg­hódította először a szíveket, aztán az elméket.­­ Minden szava őszintén csengett, igaz szeretet , és elismerés hangján szólt a németekhez, róluk,­­ a németekről. Mindenki érezte már az első re­­l­pülőtéri megnyilatkozás hallatán, hogy nem hí­­i­zelegni, bókolni, diplomata módra udvariaskod­­­­ni akar, hanem meggyőződésből beszél, amikor , ezeket mondja: : 1 — Mély megindulással és hálával az isteni Gondviselés iránt, amely engem kikutathatatlan ; okból Péter székébe hívott, lépek most német­­ földre, amelynek népét­ és országát régebbi lá­togatásomból ismerem és nagyra értékelem. II. János Pál már útja előtt sem titkolta, hogy ez a lelkipásztori látogatás az egész német nép­nek szól. Vagyis gondol azokra a németekre is, akik a keleti, a szovjet zónába kerültek, kom­munista rendszerű államban élnek. Nyugat-Né­metország, amelyet a pápa meglátogatott, ki­tart a német egység gondolata,, az egységes német nemzet eszméje mellett, és a római pápa elismerte ezt a törekvést. Carstens államelnök tehát már a legelső alkalommal a bonn-kölni repülőtéren köszönetet mondott ezért: — Országunk ketté van osztva, de a német nép ragaszkodik a nemzet egységéhez. Éppen ezért rendkívül tiszta szívvel mondunk köszö­netet Önnek azokért a szavakért, melyeket né­pünkről mondott, köszönjük, hogy látogatásá­val az egész szeretett német nemzetet meg akarta tisztelni.­­ Az államelnök után természetesen a német püspöki kar feje, a rendkívül tevékeny, körül­tekintő, erélyes és okos kölni érsek, Höffner bíboros köszöntötte a Szentatyát. (Folytatás a 2. és 3. oldalon) A pápa a papi hivatás elhagyásáról Két évvel pápasága megkezdése után II. János Pál közelebb hozott a megoldáshoz egy olyan problémát, amely eddig gyújtóanyagnak bizonyult az Egyház belső életében. Az Egyházból történő kilépésekről és ezzel kapcsolatban a papi nőtlenségről van szó. II. János Pál meglehetős határozottan elkülönítette magát VI. Pál pá­pának ebben a kérdésben követett politikájától. VI. Pál alatt ugyanis kereken 30 000 pap kapott engedélyt arra, hogy távozzék az Egyház kötelékéből, illetve feladja a papi rendet. Vagyis, átlagosan véve VI. Pál kereken másfél évtizedes pápasága idején évenként kétezer pap vált újra civillé pápai engedéllyel. II. János Pál szigo­rúbb intézkedéseket hoz, ezt a folyamatot fel akarja tar­tóztatni. Jelenleg négy-ötezer felmentési kérvény fek­szik a Szentszék előtt. Franjo Seper bíboros, a hit kérdéseire alakult va­tikáni kongregáció elöljárója kifejtette, hogy ez a jelen­ség rendkívül fájdalmas az Egyház számára. Az új pá­pai intézkedések értelmében csak egészen rendkívüli esetekben, súlyos okok és indokok alapján kerülhet sor felmentésre. Csak olyan pap kérvényét intézik el, aki már hosszú időn át és reménytelenül szakított a papi hivatással, és semmi kilátás nincs arra, hogy szándéka megváltoztatására bírják. Az elbocsátandók kategóriá­jába tartoznak olyanok is, akikről kiderül, illetve akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy annak idején nyomás hatása alatt léptek be a papi rendbe, vagy be­bizonyosodik, hogy a papi elöljáróság a felvétel alkal­mával nem járt el a szükséges gondossággal. A vatikáni közlés szerint a legkevésbé számíthatnak azok, akik már II. János Pál pápasága idején kérték fel­szentelésüket, vagyis az utóbbi két évben lettek papok. II. János Pál már 1979-ben, a papokhoz intézett nagy­csütörtöki levelében világosan megmondotta: az Egyház minden papjelölttől, aki e szentség felvételét kéri, elvár­ja, hogy egy életen át hű maradjon hivatásához. Világhíredé Összeállította: Szentmiklósy Éles Géza • HELMUT SCHMIDT, Nyugat-Németország kan­cellárja egy amerikai televíziós interjú során a feladott kérdésekre válaszul kijelentette: Amerika nem lehet második helyen, mint katonai hatalom. Mi nem töröltük el a sorozást, mert mi áldo­zatot is követelünk állampolgárainktól. Nem helyes Né­metország megosztottsága, mert ha jelenleg két német állam is létezik, de a nemzet egy, Lengyelország orosz invázióját Afganisztánhoz hasonló támadásnak tekinte­né, de arról nem nyilatkozott, hogy milyen intézkedése- s­ket tenne ez esetben. Támogatja Reagan tervét a SALT III. újratárgyalását illetően. • II. JÁNOS PÁL pápa Nyugat-Németország hét városát látogatta meg, melynek során luteránus veze­tőkkel is találkozott, és felhívta a katolikusok figyelmét a két egyház együttműködésének szükségességére. A sajtó, a rádió és televízió széles nyilvánosságot biztosí­tott a pápa látogatásának. Sok ezren érkeztek ez alka­lommal külföldről Németországba, így Hollandiából és Lengyelországból. • AZ EGYESÜLT NEMZETEK közgyűlése határo­zatában, melyet 111:22 arányban szavazott meg, újból követelte a Szovjetuniótól csapatai kivonását Afganisz­tánból. Moszkva a határozatot Afganisztán ügyeibe való meg nem engedhető beavatkozásnak és az ENSZ alap­okmánya durva megsértésének minősítette, azzal vá­dolva Amerikát és Kínát, hogy hadüzenet nélküli hábo­rút viselnek Afganisztán ellen. • SZOVJET katonák Kabulban éjnek idején beha­toltak egy oroszbarát állami tisztviselő lakásába, és fele­ségével s három leányával együtt megölték. Fiuk a für­dőszobában egy takaró alá rejtőzködve menekült meg. • PETER BLAKE angol miniszter a madridi kon­ferencián kijelentette, hogy enyhülés a Szovjetunió és a Nyugat között addig nem következhet be, amíg a szov­jet katonák ki nem vonulnak Afganisztánból. Mondják, hogy a Szovjetunió előbb kivonul a madridi konferen­ciáról, mint Afganisztánból. • RONALD REAGAN, eltérően elődeinek gyakor­latától, nagyrészben minisztereinek tanácsára fog tá­maszkodni, és csökkentett Fehér Ház-i tanácsosok fő­képpen az összekötő szerepét fogják betölteni az elnök és a szakminiszterek között. • DAVID BARNETT-ten kívül még három, de való­színűleg hat, a Carter-kormány által alkalmazott CIA- ügynök ellen indított az igazságügy-minisztérium kém­kedés miatt vizsgálatot. Barnett 92 000, Andrew Lee és Christopher Boyce több mint 80 000, de William Kampi­­les csak 3000 dollárt kapott a légtért ellenőrző műboly­­gók titkos adatainak a Szovjetunió részére történt el­árulásáért. A honvédelmi kémelhárító osztály attól tart, hogy a szovjet kémek egészen a Fehér Házban hét lakat alatt őrzött titkokig jutottak el. • A LENGYEL munkásság újabb sztrájkkal fenye­getőzik a kormányígéretek be nem tartása miatt, a kor­mány 12 billiós kölcsönt kér a Nyugattól, mert a len­gyel közgazdaság a Szovjetunió halálos ölelésében fulla­dozik. Az ország gabonatermésének 75 százalékát kény­telen exportálni, melyért nem nyugati valutát kap. A lengyel hús nagy részét szovjet csomagolásban Kelet- Németországba szállítják, elhitetve a németekkel, hogy a Szovjetunió segíti őket, másik részét pedig az Afga­nisztánt megszálló szovjet hadsereg részére, így a kom­­munista kormánynak adandó több billiós nyugati segély­t Szovjetunió véres vállalkozásához nyújtana segédke­zet. Nyugati körökben arra gondolnak, hogy leghelye­sebb volna a kölcsönt a lengyel munkásság független szakszervezetének küldeni részletekben, amely annak célszerű felhasználásáról gondoskodna. A feszültség levezetésére villámhárítóként a kor­­mány egy 55 éves közgazdászt, Jerzy Ozdowski ország­­gyűlési képviselőt, a katolikus Znak csoport vezetőjét, akit a pápa nem régen kihallgatáson fogadott, nevezte ki Lengyelország helyettes miniszterelnökévé. (Folytatás a 3. oldalon) .

Next