Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-03-02 / 9. szám

6. oldal Tamási, így emlékezem! 30. De mutassak most már a Koppányra, a mi tamási nagy folyónkra. A Gonozdi-patak és a vízi malom árka után ihn, a nagy folyót is idevetíteni. Mert bár később úsztam, csónakáztam a Balatont, a Dunát, a Tiszát, a Hoanghót, a Jengcekiangot, az Atlanti- és a Csendes-óceánt, ez úgy van mint a holdba repülésnél: az első érdem az első hódítóé. Pajtásaimmal meghódítottuk a Koppány folyót. Ismertük kiáradásait, ahol nádat vágtunk, vagy télen, ha befagyott korcsolyáztunk, de legfőképpen személyes barátságba keveredtünk vele a nyári hónapokban. Nem volt túl széles folyó, és igaz, sáros is volt, de ahol megszűkült, ott sodró volt az árja, és még forgók is csigáztak a rohanó szintjéről, lefelé a mélybe. Néha döglött kutya, és egyszer halott ember is úszott le rajta, de sáros partján csúzdát csináltunk, és úgy huppantunk sodró árjába. Benne tanultunk meg úszni, igaz, csak úgy mint a kutya úszik, de széltében-hosszában be mertünk menni akkor is, ha elnyelt bennünket. Partjára almával, körtével érkeztünk, mindig tele zsebbel. Ruhánkat a fűzfaágakra aggattuk, nem bántotta itt senki a másét. Meztelenül úszkáltunk, de külön helyen a lányok, azok is meztelenül. Hogy növekedtünk, megfürdőnadrágosodtunk, s akinek nem volt, az kis vagy hosszú gatyában dobta magát a vízbe. Nagy élet volt ez a vízben, a víz körül! Vízisiklókat fogdostunk, és dobtuk át oda, ahol a lányok feredeztek, sikongásuk válasza biztosította, hogy jó helyre repült a karcsú, fürge vízisikló. Néha tüzet raktunk és sütögettünk a parázson: szalonnát, vagy krumplit is néha. Sült almára, ha rászántuk magunkat, fűzfából vágtunk nyársat, hogy meszsziről tarthassuk a tűzbe az almát. Megszárítottuk magunkat, lekapartuk körmünkkel vállunkról az odatapadt iszapot, fülünkből kiráztuk a sáros vizet, és éltük a kisgyerekek boldog, kalandos életét. 31. Na de most, barátim, bevezetlek titeket a titkok titkába, a titokzatos szentélybe. Kövessetek óvatosan, lopakodva. A kerítésajtón átlépve igyekezzünk észrevétlenül a házunk belső — nem az utca — oldala mellett hátrafelé, a veteményeskert meg a virágoskert közé. A disznóólaktól lejjebb van a fáskamra. Ez az! Helyben vagyunk! A fáskamrából húzzuk elő a létrát, támasszuk a külső falnak, látod, oda, ahol a kisajtó van becsukva. Lejjebb a létrát, hogy a fáskamra tetején a négyszögű ajtót ki lehessen nyitni. Most lassan föl a létrán. S ha már bent vagyunk, húzzuk magunk mögött be az ajtót. Ez a mi titkos szentélyünk. Templom ez, magam faragta kereszt függ a falán. Odébb képek, amiket vagy én, vagy más titkos testvér pingált. Csak úgy rajzszög vagy hosszú szög tartja ahogy lóg a gerendán. Kis ablak ad csak világot. De ez: gyűlésterem. Összejöveteli hely. Ide lány még nem tette be a lábát. Ez a fiúk, a jövendő férfiak birodalma. Ez a titkos kisház. Itt szövetségre gyűlnek a pajtások. Itt ülést ülnek. Itt szervezkednek. Itt nyilak, íjak, játékok, haditervek, csülkök, labdák, álmok, vágyak, ábrándok sorakoznak. Itt én vagyok a fővezér, barátaim körében. Ez az én titkos otthonom. Olyan, amilyen nem lesz soha többé. Minden terv innen indul, minden terv ide gyűl. A vágyak, az álmok, a jövő reményének otthona ez. Kis ház! Mekkora emlék! Ne hagyd el sohasem hontalan lakódat, kis ház! 32. Ránduljunk át Diósberénybe is. Géza meghalt a pécsi Piusban agyhártyagyulladásban, de maradt két öccse: Ernő és Aurél, ezek nemcsak rokonaim, de barátaim is. Hintón utaztunk Diósberénybe. Somogyi bácsi a hintó és a lovak tulajdonosa. Mindig sikerül kiverekednem, hogy a bakra kapaszkodhassak Somogyi bácsi mellé. Apám és anyám hadd beszéljenek, úgysem értem, miről vitáznak. Somogyi bácsi a lovaihoz beszél, nem ostorral, szóval serkenti ő kelméket. Sipol, füttyent, tagolatlan szavakat mond, és a két ló vágtat. Repül a hintó a puha úton. Kétoldalt elfutnak a bokrok, a fák. A lovak fara izzadt, dobálják a lábaikat, rázzák a nyakukat, inog a fejük a futásban. Gyeplő, szerszám lebeg, omlik, a hintó rugalmasan hintázik az út fölött a levegőben. Amikor másfél-kétórás út után megérkezünk Berénybe, és nekifordulunk a hídnak, a községháza udvarára robogva, a lovak is, Somogyi bácsi is tudják, hogy ünnepi, végső, záró bevonulás ez. Vágtat a két tajtékos ló. Megtorpan a két ló, nem a jegyzőség, de a jegyző lakása előtt. Ilonka néni szalad elém. Nagy testével átkarol, szinte eltüntet bennünket. Jani bácsi később jön. Mellényzsebéből kihúzza az óráját. Tudni akarja, mikor értünk. Vagy: hány percet lophat el a hivatalos időből. Ő édesanyám testvére. Pontos, rendszerető, beosztott. Előkerül az öregasszony, öregember is, aki legyint elkeseredve: Ilonka néni szülei. Az öregúr nem szeret minket, gyereknépet. Rendetlenség — mondja nekünk a fejét csóválva. Sváb falu Diósberény. A legtöbb gyerek itt nem tud magyarul. Tamásiban senki se tud svábul. Különös ország! De azért megvagyunk. Nevetek a templomban, amikor a pap németül szónokol. Ernő és Aurél értik, én egy szót sem. Csavargunk. Járjuk a környéket, a mezőt, a patakban fából a lábunk. Csupa derűs, munkás legény, felnőtt ember, klumpás asszony, sváb lány. Csupa szív, szorgalom és mozgás. Diósberény amolyan epizód, kiugrás a szokottból. Kinti világ. Már-már a világ végének mondhatnám, ha nem tudnám, hogy nem az. De azért úgy érzem. P. Cser László SJ KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1980. március 2. NEHÉZ FERENC: Szapu Ferkó esete Balogh Rozikával — Dicsértessék... Kerek képű, köpcös legény lép be. Dolmány, testhezálló nadrág, csizma. Fején pörgekalap, szalagjában árva egy szál, magtalan búzakalász. — Mindörökké — fogadom a köszöntést. A legény pislog. Pislog a nyitva hagyott ajtó felé. — No, bújj be már! — mondja végül. S neszt hallok a barakkfolyosóról. Szoknyasuhogást. A következő pillanatban előttem áll Rozika. Mármint Balogh Rozika Bosárkányból, Sopron megyéből. A haja: mintha egy marékba fogták volna az összes Rába-közi aranykalászt. A szemei, mintha az aranykalászok közé kék búzavirágok is keveredtek volna. Áll, lesütött szemmel, mint a hajnalkák este, a kicsi falusi templom tövén. A szoknyája tépett, mint a faluvégi Mária-szoboré, amelyet célpontul használtak a bevonuló, géppisztolyos Sztálin-fiúk. S lába mezítelen búvik meg a cipőjében, amely nem is cipő, csak bocskor már, olyan mint aminőt aratáskor a tarló ellen használnak a marokszedő lányok. A kerek képű, köpcös legény megint pislog. Aztán elmosolyodik, s ezt mondja: — Hát itt vénánk, kérem. — Örülök — próbálok mosolyogni én is —, foglaljanak helyet! Négy szék van a szobában, de a legény csak egyet talál. Megfogja, odateszi Rozika elé. — Szotyorodj le! — mondja neki. Rozika leül. Ahogy leül, olyan sóhajt hallok, hogy beléremeg a szívem. Ebben a pillanatban tudom, hogy Balogh Rozika nem maga ült le a székre. Valakit a szíve alatt is visel, s az kényszerítette ki belőle a sóhajt... Le kell ülnöm magamnak is. Érzem, hogy a ceruzát erősebben ragadom meg, mint máskor. És sóhajtok magam is. A legény arca elborul. Az előbbi mosoly megfagy a torkán. Elereszti Rozika kezét, kihúzza magát, fejét előreveti, szinte leesik róla a kalap, S a kalap árnyékából tüzesen villan rám a szeme. — Hallja! — mondja fojtottan, sziszegve. — Ha rosszat gondol rólunk... rólam meg a Rozikáról .. én elemésztem magát! Bizonyisten él, mer ebbül már elég! — Miből elég? — kérdem. — Hát ebbül... — hördül fel a legény, aztán elakad hirtelen a hangja, a feje még mélyebbre csuklik. Úgy áll előttem, mint a Rába-közi dülőúti kőkereszteken a Corpus, amely ezeket a szavakat idézi: „Beteljesedett...” Felállok. Az ajtóhoz lépek, bezárom. A kicsi barakkszobában háborítatlanul maradunk hárman. Balogh Rozika, Szapu Ferkó és én. S mialatt zuhog kint a napsugár, mialatt zengzsong kint a Salzach partja, mialatt kacag, muzsikál, tobzódik, virágot szór kint a szeptember, és a szomszédos Lehen-laktanya udvarán nótázva cihelődnek autókra az Amerikába induló magyarok: Szapu Ferkó és Balogh Rozika szíve megnyilatkozásán át a széthulló magyar búzakalászok fájdalmas zizzenését s a kasza suhintása nyomán felhangzó halálsikoltását hallom. Először is kiderül, hogy Szapu Ferkó nem legény és Balogh Rozika nem leány. Megesküdtek még otthon, az Isten házában is, mielőtt útrakeltek volna. Hogy miért keltek útra, egyszerű. Megbolygatták Ferkó alatt a földet, erre husángot ragadott s főbecsapta vele a szövetkezeti vezetőt. Aztán megérkeztek Salzburgba. Rögtön megtudták, hogy Angliába csak nőtlen férfiakat s magányos nőket visznek. Elhatározták, hogy letagadják házas mivoltukat. Ha aztán kikerülnek, ott úgyis ismét „összeszűrhetik a levet”. Legényként, illetve leányként regisztráltatták magukat, így váltották ki az Ausweisset is, és mindenki előtt hallgattak a titokról, akár a sír. A transzport azonban nehezen indult, élniök kellett. Ferkó beállt egy „gasztházba” hordómosónak. Hamarosan olyan tekintélyre tett szert, hogy sikerült kijárnia: Rozikát is befogadták ugyanoda, a konyhára, így éltek. Rozika a többi cselédlánnyal aludt, Ferkó meg a kamarában, egyedül. Nehéz volt ez, de bírták magyarosan, türelemmel. Csak a „ruhetág” alatt lehettek kettesben, ilyenkor Maria Plainbe futottak a hegyre, s búzakalászt meg margarétát szedtek a Mária-oltárra. Mígnem aztán egyszer nagy vendégsereg gyűlt egybe az illető gasztházban. Magyar nótát daloltak, s még az osztrák citerással is csárdást játszattak. S hogy, hogynem, az egyik vendég szemet vetett Rozikára. Ferkó a söröshordókkal bíbelődött, amikor velőtrázó sikoltást hallott. Szívét hasította meg a sikoltás, és rohant fel, a cselédszobába. Tudta, hogy Rozika már ott volt, egyedül, mert a többi cseléd még nem végzett. Hát, ahogy belépett látta, hogy egy férfi Rozikával erőszakoskodik. — Mit csinál itt, hallja?! — Semmi köze hozzá! — válaszolta az illető. Hát ez a „semmi köze hozzá” borította el Szapu Ferkó elméjét egészen. Az erőszakoskodó ember bizonyára tudta, hogy Rozika, csak Balogh Rozika — semmi egyéb .. Hát széket ragadott Ferkó. S ugyanúgy, mint otthon a szövetkezeti elvtársat, megcsapta vele a tolakodót. Csepp híja, hogy gyilkos nem lett. És hat hónapra az osztrák börtönbe került. Súlyos testi sértés és okirathamisítás miatt. Ma szabadult. — Hát így történt... — fejezi be a vallomást Szapu Ferkó. Sokáig csend van a barakkirodában. Az ablak mintha hályogot kapott volna, sápadtan szűri a napsugarat. — Mivel segíthetnék? — kérdem. — Nem segítséget gyűjtünk — feleli Szapu Ferkó —, csak Rozika szeretne mondani valamit a plébános úrnak. — Mit szeretne mondani? Rozika most felnéz. Olyan a szeme, mint a harmatos búzavirág. Aztán sóhajt, és halkan ezt mondja: — Ferkó kételkedett... Hát a plébános úr előtt szeretném megmondani, hogy .. hogy a gyermek . ? gyermek senki másé... hanem az övé .. Ferkéé ..*■ Vihar dúl, és hullanak a magyar kalászok. De milyen jó érzés, hogy a viharban mocsoktalan, tiszta kalászokat is talál az ember a tarlón... v Új évtized küszöbén (Folytatás az 1. oldalról) élelmezését így sikeresen megoldotta, semmi akadálya sem maradt annak, hogy minden erejét katonai fölényének kiépítésére fordítsa. A Szovjetunió ma már vitathatatlanul fölényben van szinte minden téren. Fölénye érezhető a stratégiai és taktikai nukleáris fegyverekben, míg a hagyományos fegyverekben ez a fölény óriásinak mondható, sok esetben három-négyszerese a vele szemben álldogáló Nyugaténak. Hozzájárul még ehhez az űrfegyverek terén a közelmúltban elért fölénye is. A Nyugat katonai irányítása teljesen műholdakra van építve. Az irányító műhold megsemmisítése lehetetlenné tenne minden hadvezetést, teljes zűrzavart okozna a nyugati táborban. Azért a Kreml kiépítette az ún. vadász műholdjait, amelyekkel megsemmisítheti ezeket a műholdakat. A műholdak védelme lehetetlen. Egyesek szerint a vadász műholdak kipróbálását célozta a legutóbbi két szovjet űrhajós útja, mellyel fenntartózkodási rekordot állítottak fel. " A katonai fölény fitogtatása ma már érezhető a Szovjetunió egyre szemtelenebb fellépésében szerte a világon. Afrikában szinte szabad kezet kapott a gyarmatosításra, a Nyugat már csak szóban sem meri figyelmeztetni. Kubai csatlósán keresztül nemcsak Afrikában, de Közép- Amerikában is sikeresen manipulál. Nicaragua már az ő munkájuk gyümölcse, Amerika itt is csak statisztáit a szovjet célok eléréséhez. Csapatokat állomásoztat Amerika kapujában, s amikor Amerika ezt szóvá merte tenni, először történt meg, hogy Kissinger szavaival azt a választ kapta: „Menjetek a pokolba!” — s ezt az Egyesült Államok elnöke szó nélkül tudomásul vette. Évek óta építgeti sikeresen a Közel-Kelet bekerítését, míg a Távol-Keleten másik csatlósa, Vietnam amerikai fegyverekkel tör borsot az orrunk, s egyben Kína orra alá. Amerika befelé fordulása, amit elsősorban a belülről vágó féreg, a jól kiépített ötödik hadosztály okoz karöltve a „hasznos hülyéit kelt, képtelenné teszi bárminemű ellenállásra a szovjet terjeszkedéssel szemben. A gyengeségnek ez a félreérthetetlen jele fokozatosan távolítja el hajdani barátait és szövetségeseit is. Ezek elsősorban a sah példáján látják igazolni félelmüket. Irán volt a közel-keleti egyensúly szinte legbiztosabb tartóoszlopa. A sah cserbenhagyása nem csupán egy barát cserbenhagyása volt, de alapvető érdekek feladása, a legsúlyosabb vereség Vietnam óta. A nyugati világ legbőségesebb olajforrása apadt el máról holnapra, s egyben kidőlt a szovjet terjeszkedés elé gátat vető védelmi rendszer oszlopa is. Az egyik tv-kommentátor szerint a Kreml komolyan figyelmeztette Cartert, nehogy beleavatkozzék az iráni eseményekbe, s mi itt is szót fogadtunk. A közel-keleti olajforrások ma már védhetetlenek egy szovjet támadással szemben, s csupán idő kérdése, mikor szánja el magát Moszkva azok megszerzésére. Kissinger szerint, ha a Nyugat mindenütt alulmarad, mint eddig, a szovjet terjeszkedéssel szemben, ez előbb-utóbb alapvető háborús szembenálláshoz fog vezetni, amikor már semmi más választás nem marad. A ma uralkodó filozófia, hogy egy háborús szembeszállás kizárt dolog, szerinte csak felhívás a Szovjetuniónak további kalandokra. A nyugati világ tétova félelme láttán Kína hovatartozása is kétségessé válhat. A szovjet magatartásban nagy változások várhatók Brezsnyev halála után. Egy energikus, új vezető a hatalom első mámorában, a katonai fölény láttán könnyebben vállalkozik majd kalandokra. Ebben nem fogja gátolni az esetleges világháború kockázata sem, mert ők szisztematikusan készülnek rá. A lakosság komoly légoltalmi kiképzést kap, atombiztos óvóhelyek láncolatát építette ki, s gondoskodtak a gyárak megvédéséről is, és kiépítettek egy olyan új lőfegyvert, ami — egyes katonai szakértők szerint — képes megsemmisíteni az idegen rakétáikat villámszerű töltött atomrészecskékkel. A nyugati világ térdre kényszerítésére legalkalmasabbnak a Közel-Kelet meghódítása látszik. Az olajforrások elzárása olyan gazdasági zűrzavart eredményez, amiben csak két választás marad: kapitulálni vagy harcolni. A Nyugat következetes meghátrálása minden szembenállásnál, s a jól kiépített ötödik hadosztály által elhintett „jobb vörösnek lenni, mint meghalni” filozófia azt a benyomást keltheti az új vezetőben, hogy a Nyugat inkább kapitulál, mintsem háborút kezdene, s így a világhatalom is az ölébe hull. Erre a kalandra késztetheti még a belső problémák szaporodása, a ma már érezhető olajhiány, s a könnyű préda ígérete, valamint a fegyverek elavulásától való félelem. Hozzájárulhat ehhez az arab világ fokozódó gyűlölete Izrael ellen, s arab nyomásra esetleg fokozódó , elhidegülés Aerika és Izrael között. Kissinger ebben,látja a legfőbb veszélyt az elkövetkezendő években — jogosan. Moszkva csak egyben lesálódik: Amerika mégsem fogja a kapitulálást választani. Minden jel arra mutat, hogy a józan ész kezd felülkerekedni az amerikai politikai életben. Szerte a szabad világban a konzervatív erők előretörése figyelhető meg. Az eddig kialakult helyzeten azonban ez már lényegesen nemigen tud változtatni A folyamat lassú és hosszadalmas, ami esetleg csak a döntést befolyásolhatja a harc és a kapituláció között. Nem kellene mindennek így lenni. A szabad világnak minden lehetősége megvolt és megvan, hogy ,a helyzet éppen fordítva lehetne. Ahogy egy magyar közmondás mondja: Akit Isten meg akar verni, annak elveszi az eszét. Valahogy így történt a Nyugaton is. Még az ateisták is elismerik, hogy a Nyugat válsága lelki válság. Ez nyilvánul meg a tehetetlen vezetőktől az utca félrevezetett emberéig. A harmadik világháború jön, miként jött a második is, büntetni és boszszulni az emberiség bűneiért. Akkor sem, most sem tudja a Nyugat ésszel felfogni a helyzetet. Nem volt képes felfogni istentelenségében a kommunista veszélyt, miként Hitlerben is bíztak az utolsó pillanatig, mert számukra nem nyilvánvaló, hogy Isten-ellenes hatalommal sem békében együtt élni, sem egyezkedni nem lehet. Hogy megéri-e a Szovjetunió 1984 et, miként azt Amalrik, a nagy orosz író felvetette, nem lehet tudni. Lehet, hogy nem, de egy biztos: nem önmagától, s nem belülről pusztul el, mert mielőtt ez bekövetkezne, még megkísérli meghódítani a világot, részben a belső bajok levezetésére. Ehhez a szabad világ gyávasága csak felhívás kér ingére. A szovjet nyomás ma már fenyegetően nehezedik Nyugat Európára, amit csak fokoz Amerika ingadozó politikája. Ma már a nyugat-európai államok kénytelenek politikájukat Moszkva tetszéséhez igazítani. A belső változás a Szovjetunióban nehéz idők árnyékát veti előre a csatlós államokban is — hazánkat is beleértve — az elkövetkezendő évtizedben. Egy új szovjet vezető feltehetően nagyobb terheket rak csatlósai nyakába is, és véget vet az eddigi szegényes engedményeknek. Feltehetően belerántja kalandjaiba a csatlósokat, is. A harmadik világháború mindazonáltal nem jelenti a világ végét, mint egyesek hirdetik. Mi nem félhetünk, bármit is tartogat a jövő, sorsunkat még Szent István az Istenéhez kötötte. Ma az Isten szenved a világ bűneitől, s vele szenvedünk mi is. Győzelmének napja azonban közeledik, s vele örülünk majd mi is. A világ vezetői pesszimistán tekintenek a jövő elé, a világ pesszimizmusa a mi optimizmusunk alapja. Optimizmusé, amely reálisan számol a jövővel, hogy felkészülhessen arra akár áld, akár ver is a sors keze. Clevessad! hír A Buckeye Neighborhood Nationalities Civic Association jelenti: Belege felügyelő, magyar származású detektívfőnök értesített, hogy ismét elfogtak egy gyilkos rablóbandát. A banda az egykor túlnyomórészt magyaroktól lakott Buckeye negyedben is garázdálkodott. A fővádlottakat (Timothy Carter, Charles Garter, Anthony Harriston, Jeffrey Leex) a következő bűncselekményekkel vádolják: 1. A Buckeye Roadon, a Szent István Klub mögött lelőtték Blaskó István 35 éves magyar családapát. 2. Weiner üzlettulajdonost pisztolylövéssel megsebesítették és kirabolták. 3. Agyonlőttek egy Henderson nevű férfit. Ezenkívül körülbelül 40 utcai rablással és és betöréssel vádolják őket. A nyomozás tovább folyik. A detektívek civil ruhában, a lakosság közé vegyülve teljesítenek szolgálatot. Az itt élő magyarok szeretettel és tisztelettel gondolnak rájuk, és szeretnének hathatós támogatást nyújtani nekik. dr. Palasics János a BMCA magyar csoportjának elnöke