Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1981 (88. évfolyam, 1-50. szám)

1981-10-04 / 37. szám

27. évközi vasárnap Olvasmány Izajás próféta könyvéből (5, 1 — 7) Népéről s annak országáról szól az Úr: Hadd mondjam el a kedvesem szőlőjéről szóló éneket! Szőlője volt a kedvesemnek termé­keny domboldalon. Sövénnyel körülvette, és ki­szedte köveit, nemes szőlővel beültette, épített rá tornyot is. Sajtot vágott ki benne, s földje termé­sére várt, de nemes szőlő helyett — vad szőlő­bogyót hozott! Nos, városom lakói, népem fiai, ítéljétek most köztem és szőlőm között: mit kellett volna tennem szőlőmmel, és én nem tettem meg vele? Vártam, hogy hozzon nemes fürtöket, miért, hogy mégis vadszőlőt hozott? Elmondom nektek, hogy szőlőmmel mit te­szek: sövényét mind kitépem, tar mező legyen! Falát lerombolom, tapossa kósza láb! Hadd le­gyen pusztaság, mit nem kapál és nem metsz sen­ki már! Hadd verje föl bojtorján és tövis; a fel­hőknek is meghagyom, hogy ne hulljon rá több eső! Az ég Urának szőlője, szent városa. A nemes ültetvények: népe fiai. Várt tőlük igaz tetteket, de mind gonosz. Várt irgalmat, s az elnyomottak sírnak mindenütt. Ez az Isten igéje. Zsoltár 79 (9 és 12, 13—14, 15 — 16, 19-20) Isten kedves szőlője, az ő választott népe. Szőlőtövet hoztál Egyiptom földjéről, ki­gyomlált pogányok helyébe ültetted. Ágai nagyra nőttek a tengerig, hajtásai a nagy folyó vizéig. Isten kedves szőlője, az ő választott népe. Miért romboltad le védő sövényét? Minden jöttment szüretel benne. Letarolja az erdei vadkan, a mezők vadjai legelnek rajta. Isten kedves szőlője, az ő választott népe. Seregek Ura, térj vissza hozzánk, nézz le az égből, és légy újra népednek pásztora! Védelmezd, amit jobbod ültetett: népedet, kit magadnak alkottál! Isten kedves szőlője, az ő választott népe. Soha többé nem térünk el tőled. Támassz életre minket, és mi téged örökké dicsérünk. Mindenség Istene, fordítsd jóra sorsunkat, ragyogjon ránk az arcod, és mi szabadok leszünk! ^ Isten kedves szőlője, az ő választott népe. . .sne Szentlecke Szent Pál apostolnak a filippiekhez írt leveléből (4, 6 — 9) Testvéreim! Semmiért ne aggódjatok, ha­nem mindenben imádsággal, könyörgéssel és há­laadással terjesszétek Isten elé kérésteket! Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézus­ban. Végül, testvéreim, arra irányuljanak gondo­lataitok, ami igaz és tisztességes, igazságos és ártatlan, kedves és dicséretre méltó, erényes és magasztos! Azt tegyétek, amit tanultatok és el­fogadtatok, amit hallottatok és példámon látta­tok, és akkor veletek lesz a béke Istene! Ez az Isten igéje. Alleluja, alleluja, alleluja! Uram, tanításod lélek és élet. Örök életet adó igéid vannak. Alleluja, alleluja, alleluja! Evangélium Szent Máté könyvéből (21, 33-43) Jézus egyszer így szólt a papi fejedelmekhez és a nép véneihez: Halljátok a példabeszédet! Volt egy gazda­ember, aki szőlőt ültetett. Bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épí­tett. Aztán bérbe adta szőlőmunkásoknak, és el­utazott (messzire). Amikor eljött a szüret idejje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy be­szedjék a termést. Ám a szőlőmunkások nekies­tek a szolgáknak: az egyiket megverték, a má­sikat megölték, a harmadikat megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet mint előbb. Azokkal ugyanúgy bántak. Végre fiát küldte hozzájuk, mert azt gondol­ta: A fiamat bizonyára megbecsülik majd. A sző­lőmunkások azonban a fiú láttára így biztatták egymást: Itt az örökös! Rajta, öljük meg, és mi­enk lesz az öröksége! Nekiestek tehát, kidobták a szőlőből és megölték. Amikor eljön a szőlő ura, vajon mit tesz ezekkel a szőlőmunkásokkal? A gonoszokkal el fog bánni — felelték —, és sző­lőjét más szőlőmunkásoknak adja bérbe, akik ide­jében beszolgáltatják a termést. Jézus így szólt hozzájuk: Sohasem olvastátok az írásban: A kő amit az építők megvetettek, szeglet­kővé lett. Az Úr művelte mindezt, szemünk előtt csodálatos, amit cselekedett. Ezért mondom nektek: Elveszítitek Isten or­szágát, és olyan nép kapja, mely megtermi gyü­mölcsét. "Ezek az evangélium igéi. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA PROF. DR. MEHRLE TAMÁS OP: A pokol misztériuma Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre! (Mt 25, 41) Előző cikkünkben már leszögeztük a pokol létezését és örökkévalóságát. Maga a tény, hogy a címben idézett­ szavak a szelíd és izgalmas szívű Jézus ajkán hangzottak el, meg­győzhetnek bennünket a pokol misztériumának nagyságáról. Szívünk tiltakozik az ellen, hogy Isten örökre elkárhoztassa a bűnöst. A bűn és bűnhődés közti arányosság mintha hiá­nyozna. Nem igazságtalan Isten, aki a túlvilágon már nem adja meg a léleknek a megtérés kegyelmét? Hogy valamelyest megérthessük a kárhozat misztériumát, három igazságot kell szem előtt tartanunk. Az első, hogy Isten végtelen szeretetében nemcsak megteremtett bennünket, ha­nem természetfeletti, azaz természetünk erejével el nem érhető boldogságra hívott meg bennünket. A második igazság, hogy Isten ezt az örök boldogságot, jutalomként akarja nekünk adni. Annyit jelent ez, hogy Isten kegyelmével közreműködve, akaratát teljesítve, az örök jutalmat ki kell érdemelnünk. A harmadik igazság, hogy a földi élet befejeztével az érdem­szerzés ideje véglegesen lezárul, ami lelkünk halhatatlanságát tekintve annyit jelent, hogy a jutalom vagy a jutalom meg­vonása, melyben halálunk után részünk lesz, végleges és visz­­szavonhatatlan. Fejtsük ki ezt a hármas igazságot kissé rész­letesebben! ★ ISTEN SZERETETE Isten a teremtményeket nem szükségből, hanem terem­tői szeretetből és bőkezűségből hívta a létbe. A teremtmé­nyek létezése nem teszi Istent gazdagabbá, tökéletesebbé, bol­dogabbá. Ezért Isten teremtői szeretete teljesen érdektelen, minden haszon a teremtmény részéről van. Egyben azonban minden teremtmény azáltal, hogy van, Isten dicsőségét hir­deti, mert véges módon ugyan, de mégis valósággal Isten tökéletességét tükrözteti. Báruk próféta költői erővel szemlél­teti ezt az igazságot: „Ő az, aki küldi a fényt, és az eljön, de ha visszahívja, remegve engedelmeskedik. A csillagok vidáman ragyognak helyükön, de ha ő szólítja őket, azt felelik: Itt va­gyunk, s vidáman csillognak alkotójuk előtt” (Bár 3, 33—35). Tudatosan azonban csak értelmes lény tud létének örülni, s csak értelmes lény tudja rendeltetését felismerni, és saját cselekedetével célját és boldogságát elérni. Isten az angyalo­kon kívül csak az embernek adott ilyen szellemi létet, hiszen az embert saját, képmására alkotta meg (v. ö. Ter 1, 27). Meg­tehette volna, hogy az embernek pusztán csak természetes rendeltetést adjon, azaz olyan célt tűzzön eléje, melyet saját természetes erejével el tud érni. Gyakorlatilag azonban elha­tározta, hogy a szellemi lényeket saját boldogságában, isten­gyermeki rendeltetésben részesíti. Minthogy az ember saját erejéből erre a boldogságra, Istennel való személyes találko­zásra szert nem tehet, Isten ingyenes segítségét, kegyelmét felajánlja neki. Nos, a természetfeletti életre és boldogságra való hivatottság a teremtménynek alkalmul szolgálhat, hogy Isten kicsorduló szeretetét visszautasítsa, és hogy saját ter­mészetes tökéletességével beérje. A teológusok szerint ez volt egyes angyalok bukásának és nyomban rákövetkező bünteté­sének az oka. Teremtményi kevélységünkben és önelégedettsé­gükben Isten ingyenes ajándékát visszautasították, barátságát megvetették. ★ AZ EMBER SZABAD KÖZREMŰKÖDÉSE A második igazság az előzőből folyik: Isten saját boldog­ságában és barátságában akarja részesíteni az embert, és ehhez kegyelmi segítségét nyújtja, de egyben — és ez is szereteté­­nek a jele­— az ember szabadságát is tiszteletben tartja. Ezért akarja, hogy az ember kegyelmével szabadon közreműködjék. A szabad közreműködés Istennel, akaratának szabad teljesí­tése nem egyéb mint érdemszerzés. Többet Isten nem várhat el az embertől, de kevesebbet nem akar elvárni. Senkit sem üdvözít akarata ellenére, de aki kegyelmével szabadon közre­működik, azt jutalomként örök boldogságban részesíti. Ter­mészetesen az ember szabad közreműködésével, Isten akara­tának teljesítésével sem tudja Istent kényszeríteni, hogy örök üdvösséget adjon neki. Ezért mondja Jézus: „Miután mindent megtettetek, amire parancsot kaptatok, mondjátok: Haszonta­lan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelessé­günk” (Lk 17, 10). Azonban jó cselekedeteinkkel, a kegyelem­mel való szabad közreműködéssel igényt tarthatunk az örök boldogságra, mert Isten maga akarja, hogy jó cselekedeteink­kel kiérdemeljük az örök életet. Isten a kegyelmi rendben sem rontja le természetünket — melyet maga alkotott —, nem kezel csak tárgyként, hanem szabad személyként, szeretetében való részesedésünket sem kényszeríti ránk. Ezért mondja Krisz­tus, hogy csak az mehet be a mennyek országába, aki Atyja akaratát teljesíti (Mt 7, 21), s megígéri, hogy „az Emberfia el fog jönni angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet mindenkinek tetteihez mérten” (Mt 16, 27). ★ AZ ÉRDEMSZERZÉS IDEJE Szabad akaratunk közreműködésétől függ tehát örök sor­sunk. Azt is lehet mondani, hogy Isten akaratunkat próbára teszi, s magatartásunknak megfelelően nyerjük el az örök életet, illetve leszünk abból kizárva. „Ő teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmá­nak. Módodban áll, hogy hűséges légy, megvan hatalmad. Eléd­öntötte a tüzet és a vizet, amire vágyal, az után nyújtsd a kezed. Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Lir 15, 14—17). Másrészt az érdem­szerzés ideje Isten akaratából a földi életünkre korlátozódik. „Az ítélet előtt vizsgáld meg magadat... s ha bűnös vagy, mutasd ki, hogy meg akarsz térni... ne halálod napján várd, hogy megigazulj” (Sir 18, 20—222). Ugyanazt az igazságot képletesen kifejezi a Prédikátor könyve is: „Akár észak, akár dél felé dől el a fa, ott marad, ahova dől” (Préd 11, 3). + ISTEN IGAZSÁGOSSÁGA E hármas igazság valamelyes fényt vet a pokol miszté­riumára. Isten eleve senkit sem szánt a pokolra, azért te­remtette az embert, hogy saját örök boldogságában része le­gyen. Csak az, aki kevélységből elzárkózik Isten szeretetétől, aki saját teremtményi tökéletességét vagy a teremtmények élvezetét többre becsüli Isten örök barátságánál, csak az lesz kizárva az örök boldogságból, s kárhozik el. Istent igazságta­lansággal nem vádolhatjuk, mert minden embernek valamilyen formában felkínálja a hozzá való megtérés lehetőségét. A pokol nem annyira Isten által ránk mért büntetés — bár kétségtele­nül az is —, mint a földi életünkben kiérlelt magatartásunk­nak végső következménye: a bűnös, aki halála pillanatában sem tért meg Istenhez, aki boldogságát Istenen kívül, Isten nélkül, Isten ellenére kereste, arra kárhoztatja magát, hogy egy örökkévalóságon át önmagával beérje. Ennél pokolabb poklot el sem lehet képzelni. Ha igaz az, hogy a kegyelemben való élet a megkezdett örök élet, akkor az is igaz, hogy a bűnben való megrögzödés a megkezdett kárhozat, vagy leg­alábbis az a lejtő, mely a kárhozatra vezet. Budapesten, életének 84. évében elhunyt özv. Rónai Zsolt­­né szül. Winkler Erzsébet volt zongoratanár. Míg egészsége megengedte, kisegítő orgonistaként működött az újpesti Egek Királynője-plébánián. — Az elhunytban munkatársunk, Rónai Zoltán édesanyját gyászolja. CSER LÁSZLÓ S.J.: MÁRIA! MÁRIA! Szerencsés voltam: az összes Máriát, akit ismertem hosz­­szúra nyúló életem folyamán, tiszteltem, nagyra becsültem. Most itt nem arról a kis Máriáról van szó, akinek udva­­rolgatni kezdtem gimnazista koromban, de akit „feláldoztam” hivatásomért, amikor a budai Manrézia jezsuita noviciátusba vonultam, lemondva a „világról”, s ebben Máriáról is. Még csak arról a Máriáról sincs szó, akivel felnőtt korom, alkonyodó korom idején találkoztam. Olyfajta barátság ez, ami néha messzire visz, néha közel hoz, s mindig érdekes, építő, nemes, igaz. Van tovább is, s még feljebb is ennél. Arról a Máriáról van szó, akinek ünnepeket állít a Világegyház. Ünnepli szü­letését, karácsonykor gyermekének, Jézusnak születését, Má­ria mennybevitelét, egész láncolatát életének. Minap születését ünnepeltük. Hétköznapi külső keretek, de színes, gazdag belső ünneppel, akkor is, ha ez az ünnep nem a tömegeké; akkor is, ha a templomba jövők csak a litur­gia elején veszik észre, hogy miről van szó. Arról van szó, hogy a 4. és 5. században született ez az ünnep Jeruzsálemben. De nemcsak héberül ünnepelték, Szí­riában, a görög szigeteken, a koptok között is elterjedt, a ró­mai liturgia is átvette. Milyen jó volna egyszer hallani ezt a Mária születésének liturgiáját héberül, arabul, görögül, koptul, ószlávul, latinul is a ma már szerte használatos angol, francia, magyar, német, olasz, és még ki tudja hány tucat nyelv melletti Kétségtelen, hogy messze a múltba vezet a Mária-tisztelet. S az is, hogy annyira általános volt az Ősegyházban. A bibliaolvasás csak a nyomtatással kezdődött, ami elég kései művelet nyugati civilizációnkban. A kínaiak ezer évvel Gutenberg előtt nyomtattak, de nem tudott erről a Nyugat. A hit közlése képekben és a liturgia szent cselekményein át történt. A cservai Szent Bernát már áriákat énekelt Máriá­ról, abban az időben (12. század), amikor a párizsi Notre Dame, a „Miasszonyunk” templomának szentelésén jelen volt. A középkor himnuszgyűjteményének jórésze Mária-himnusz. (Lásd Babits Mihály: Amor Sanctus, középkori himnuszfordí­­tásait!) Mi a titka ennek a különös jelenségnek? Hogy a kultú­rák, a régi századok, ahol az asszony helye a tűzhely mellett volt, ilyen „piedesztára” emelték ezt az asszonyt, Máriát? Hiszen csak Róma 1500 templomának több mint a fele neki szentelődött?! A „titok” abban van, hogy Istennek ez a szolgálólánya a keresztény Krisztus-követés eszménye és példaképe. Nem elvont eszmény, hanem követhető, felismerhető, ki­nyomozható példakép. A gyereklány, aki népével együtt várja az Üdvözítőt. Az engedelmes szolgálólány, aki elfogadja Isten akaratát. Akinek élete, népének megváltás reménye, és Istenének a hódolat. A teljes életáldozat. Semmi, de semmi sincsen közte és az isteni kívánság között. Pál apostol beszélt erről később: élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Ez az önátadás, ez a szolgálat semmiképpen sem elvont, filozofikus, észbeli spekuláció. Minden ember, a legprimití­vebbtől a legműveltebbig, a félkegyelműtől a zseniig megérti, ha figyeli Mária életútját. A családanya. A Fiáért élő, reszkető anya. A tanító, a próféta, a messiás útra indult Fiút követő anya. A fájdalmas anya. A hét tőrrel átvert szívű anya. A mindig boldog, min­dig szenvedő anya. A Fiáért élő­ haló anya. A hűség anyja. Aki áll, még a kereszt alatt is, ahová Fiát verték. Ez nem spekulatív, nem nyelvi közlés. Ez élet­közlés. S ez az a nyelv, amit megértettek a századok, bármi­lyen nyelven beszéltek, bármilyen műveltségi fokon éltek. Boldog, aki Máriának hívatik. S minden asszony, aki húga, nővére, asszonytestvére lehet ennek a Máriának. 1 1981. októbe 4. Árpád-házi Szent Erzsébet halálának 750. évfordulója al­kalmából a Los Angeles-i Prohászka Ottokár Csoport megem­lékező ünnepség keretében hódol a szeretet nagy szentjének, 1981. november 30-án délután 2.30 órakor a Szent István római katolikus Egyházközség nagytermében. Kérjük a dátum figyelembevételét! A szervezők A pannonhalmi Szent Benedek-rend főapátja a rokonság nevében is fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva jelenti, hogy szeretett rendtársa, CZIRÁKI GÉZA LÁSZLÓ életének 66., szerzetességének 34., áldozópapságának 30. évé­ben, a betegek szentségével megerősítve Győrött, 1981. július 27-én elhunyt. Temetése 1981. július 30-án volt a győri ben­cés templom kriptájában, az érte bemutatott szentmise után. Elhunyt rendtársunk Hegyeshalmon született 1915. au­gusztus 28-án. Érettségije után 8 évig tisztviselő volt Buda­pesten. Ezután lépett be rendünkbe. Felszentelése után 1952- től Pannonhalmán működött mint diákotthoni prefektus, majd tanári oklevelének megszerzése után mint gimnáziumi tanár is, egészen 1966-ig. Közben 1960-tól levéltáros is volt. 1966-ban került Győrbe, ahol egészen haláláig tanított. Közben itt is volt diákotthoni prefektus, majd helyettes gimnáziumi igaz­gató és házgondnok. „Ha szeretetem nincs, semmi sem vagyok!” (I. Kor. 13)

Next