Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)

1982-03-07 / 9. szám

““CAGO ILLOOGI” E atoltkuö ilagparok Vasárnapja A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 45 cent 1982. március 7 KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 45 cents March 7,1982 89. évfolyam 9. szám Catholic Hungarians’ Sunday Volume 89, No. 9 HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: Aki szellemben gyávul, KORTÁRSAIT ÁRULJA EL - MIÉRT EMIGRÁLTAM MAGYARORSZÁGRÓL? - Hajnal László Gábor 33 éves fiatal író, költő és szociográ­­fus, az otthon betiltott laki­­teleki Fiatal Írók József Attila Körének tagja politikai me­nekültként a közelmúltban hagyta el Magyarországot. Je­lenleg egy nyugat-németorszá­g mikor a repülőgép 1981. június 7-én délelőtt a magasba emelkedett, nagyon magányos­nak éreztem magam. A gond­talan turisták tömegében mo­­solytalanul ülve töprengtem menekülésem miértjén. Az ir­galmatlan önvizsgálat nem könnyű, ám néha muszáj mér­leget készíteni. Azóta is, a lá­gerélet unalmas óráiban gyak­ran gondolkodom azon, hogy az „arctalanná" nyomorított írótársaim voltak-e bátrabbak, mert maradtak, vagy én tettem helyesen, amikor az „önkéntes száműzöttek” sorsát választot­tam? — De cselekedhettem-e másképp, hiszen kitört belő­lem a kreatuális kín legele­mibb vágya: szabadon, félelem nélkül élni, s kiordítani a tor­komba ragadt mondatgombó­cokat.★ A hatvanas évek végén, egy társaságban, az 56-os esemé­nyekkel kapcsolatosan idézte valaki a hajdan nagy hírű Ra­vasz püspököt: „Csókot a se­bekre, virágot a sírokra!” Ha­talmas katarzist váltott ki ben­nem, mert egyet sem ismer­tem a sebesültek közül, nem tudtam merre vannak az el­esettek — kivégzettek — sír­jai. De ez nem az én vétkem volt. A forradalomról alig be­széltek idősebb barátaim, ak­kor is misztikus ködbe burkol­ták. — A tankönyvekben nem említették, más forrásmunká­hoz képtelenség hozzájutni, noha az olvasás joga is hozzá tartozna az emberi szabadság­hoz. A húszévesek naívságá­­val kezdtem érdeklődni, ver­set írtam, felvonulást szervez­tem, s 1969 novemberében már rács mögött döbbentem rá, hogy a múlt faggatása nem veszélytelen vállalkozás. Sze­rencsére az izolált tépelődés nem tartott sokáig. A „felsza­badulásnak" hirdetett 25 éves szovjet uralom jubileumán am­nesztiát kaptam (egyben reha­bilitáltak is), és pár hónap múltán újságíróként dolgoz­hattam. De nem sokáig! Az országot járva, emberek­és menekülttáborban tartózko­­dik. 1969-ben izgatás címén 4 évre ítélték. Később írásai töb­bek között az Élet és Irodalom, Új Tükör, Alföld, Kritika ha­sábjain jelennek meg. Számos antológiát szerkesztett és több filmforgatókönyvet írt.­kel beszélgetve mindinkább azt tapasztaltam, hogy csupán a külföldiek számára fogalmazott kommünikében van minden a legnagyobb rendben. A figyel­mes hazai szemlélődő gyakran csak Potemkin-falakat lát, s nem érti: a párt hogyan hir­detheti olyan tétel győzelmét, amit évtizedek óta képtelen bi­zonyítani. Mivel a politikai, társadalmi vezetés sorozatos hibáit a zsurnalisztáknak kell megmagyarázni, a problémá­kat elkenni, 1974-ben kilép­tem az újságíró-szövetségből, remélvén, hogy a bűntársi un­dor a gyógyulás kezdete. Sza­badúszó lettem, s őszintén hit­tem abban, hogy rövidesen más lesz a helyzet, az ország vezetői végre betartják majd a humanitást hirdető magyar alkotmány pontjait, és a de­mokrácia nem uralmat jelent, hanem az igazság biztosítását, kimondhatóságát. Műfajomul ezért elsősorban a szociográ­fiát választottam — bár írtam verset, novellát, színdarabot, filmforgatókönyvet is —, a ko­mor tényeket faggattam: miért égnek ki korán a fiatalok, bo­­lyonganak hit és remény nél­kül, lesznek alkoholisták, ön­gyilkosok, idegbetegek. Miként Allen Ginsberg fogalmazta az Üvöltés című versében: „Lát­tam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban..." — úgy nekem is fájt minden ön­pusztító sors, könnyekkel küsz­ködve hallgattam az időbaráz­­dálta arcú, rengetegszer ki­­sem­­izett, borzalmasan fáradt tekintetű parasztokat, akiket kollektivizálás jelszóval kény­szerítettek tsz-be. Esztendőkön át csatáztam szerkesztőkkel, konokul érvel­tem kihúzott sorokért, nem fo­gadtam el a publikálhatóság feltételeként: „A negatívumok mellé legalább annyi pozitívum kell, mert a szocialista író fel­adata a napos oldal bemuta­tása!” Rengeteg anyagom ma­radt asztalfiókban, de türel­mesen vártam, bizakodtam, hogy a tollforgatók statáriális „elkötelezettsége” nem kedvez hosszú időn át az irodalomnak, hiszen a valósággal nem lehet a végtelenségig tréfálni. A het­venes évek vége felé aztán va­lóban fújdogálni kezdett a li­beralizmus szele, már nem volt feltétel a fele-fele mérték, nap­világot láthattak az úgyneve­zett „rázósabb" témák — per­sze mértékkel —, a fiatal írók közül sokan kaptak ösztöndíjat, mehettek külföldi tanulmány­­utakra, tucatszám jelentek meg antológiák. Ám igazi al­kotói csoportok alig alakultak, mert belénk ivódott a félelem. Generációm feltehetően génje­iben hordozza a gyanakvást, szüleinktől örökölve ezt a tu­lajdonságot, akik a háború alatt, majd a személyi kultusz éveiben megtanulták: vigyázni kell a szavakra, a nyelv kihá­­gási objektum lehet. — Mi is „téglát” sejtettünk a másik­ban, besúgónak véltük baráta­inkat. Vádaskodtunk és vádol­tak lettünk! — miközben tel­jes szívünkből vágyódtunk a vox humanara, az ámítás nél­küli beszédre, ám a túlszított bizalmatlanság miatt ez több­nyire csupán óhaj maradt. — Nem vettük észre, hogy kon­cepciózusan a „divide et impe­­ra” módszerét alkalmazzák ve­lünk szemben. Fordulópontot a Fiatal írók József Attila Köre szervezésé­ben tartott, sokáig halogatott, majd nagy nehezen engedélye­zett lakiteleki találkozó (1979. május 18—19) jelentett, mely­nek résztvevőit találóan ne­vezte Tollas Tibor „búvópatak nemzedéknek”. A tanácskozá­son én is felszólaltam (beszé­demből idéztek a Nemzetőr 1980 februári számában), a fiatal írók felelősségének, bá­torságának fontosságát hang­súlyoztam, ,azt, hogy a (kul­túr) politikának sikerült telje­sen elgyávítani a pályakezdő alkotók többségét a macchia­­vellista cinizmussal: „Nem til­tunk semmit, de mindent meg­akadályozunk!” Ennek követ­kezményeként tényleg alig akad ebben a generációban szókimondó szociográfus — fényíró —, egyformán tétová­zóvá szürkültek, mondataik végére még felkiáltó- vagy kérdőjelet sem mernek tenni. Pedig Sütő András szerint: „Hová kell az írói mersz, ha nem a közismert dolgok kimon­dásához? Mi lehet szigorúbb államtitok egy adott társada­lom valóságos közállapotainál? Mi más az író, ha nem a ter­­kenragadott reménység, aki­től szorongó lelkek sokasága várja, hogy nevében is szól­jon, de olykor vakmerően gyá­vák vagyunk!” Mindannyian azt reméltük akkor, valami új kezdődik. Fel mertünk állni, számon mertük kérni elsikkasztott történel­münket, hittük, hogy vége a lelkiismeret totális elnémításá­­nak, a prolongált etikátlanság­­nak. Tévedtünk! A szentendrei összejövetelen már feltűnően fagyosabb volt a hangulat, és ezt nem tudta feloldani sem Lezsák Sanyi, sem Tóth Erzsi okos, bátor véleménynyilvání­tása. — Mögöttünk éreztük — ösztönösen — a szorosodó kor­dont, hogy a művelődésügy hivatalnokai szankciókon tö­rik fejüket. Sebaj! — legyin­tettünk néhányan, a forgósze­les viharok legfeljebb koptat­ják, de nem gyöngítik sorain­kat, a piramisok is így lettek hegyesebbek. Sajnos, a pesz­­szimistábbak — bár még tré­fálkozva — látták reálisan a jövőt: „Ez egy olyan szabad ország, ahol a szabad ember azt csinál, amit szabad neki!” És igazuk lett, 1981 márciusá­ban a „búvópatak nemzedé­ket” tömörítő Fiatal írók Jó­zsef Attila Körének működését felfüggesztették. Amint az Élet és Irodalom kurta hírben közölte a minisz­térium döntését, az addig szo­rosnak hitt háló darabokra szakadt. Rögtön jelentkeztek a „Na, ugye, szél ellen nem le­het ...” — ostoba kárörven­­dői, és az óvatoskodók „Hallot­tátok mit tettek a Bibó-emlék­­könyv szerzőivel is, pedig azok már neves művészek ...” Kü­lönös hírek keltek szárnyra: ezt rúgják ki az állásából, az nem kap ösztöndíjat stb. A mendemondák elérték célju­kat, az erkölcsi nihilizmus sor­ra döntötte le lábukról a gyön­géket, a bátrabbak hiába vár­tak segítségre. Majd minden­kinek akadt zsarolható pontja: lakáskiutalás, gyerek felvétele a bölcsödébe, óvodába, elfek­tetett kéziratokra kötöttek gyorsan szerződéseket, külön­böző előnyös munkákat adtak. A kultúrpolitikusok taktikusan igyekeztek minél több fiatallal kompromisszumot kötni, és a konjuktúralovagok gyorsan felismerték, hogy a harcnak nincs sok értelme, ám ebből most némi hasznot lehet húz­ni. Csak kevesen tartottak ki eredeti elképzelésük mellett, túl kevesen, de tisztelet illeti mindazokat, akik úgy véleked­nek: ha szellemben gyávulnak, kortársaikat árulják el! Bennem is ezerféle érzés ka­vargott, míg döntöttem: az emigráns árvaság veszélyét vá­lasztom, mert ha otthon ma­radok, előbb-utóbb érvénybe kerülök, s nem biztos, hogy képes leszek ellenállni a ha­talom présének. A kiszolgál­tatottság sok mindenre kény­szeríthet, de — a mondás sze­rint — túl a krisztusi koron az ember már felelős a saját arcáért, tetteiért. Ám itt a kér­dés, vesztes vagyok, netán győztem? Még nem tud­ja. A láger olyan nekem, mint a mély­ből a napfényre igyekvő bá­nyásznak a keszén, amely át­meneti tartózkodási hely két, különböző légnyomású, zárt helyiség között. De bármerre is ficamodjon az utam, sorsom, makacsul hiszek abban, hogy a szellem képviselőit nem le­het kifosztani, a hazában, nép­ben, nemzetben való gondol­kodás jogát elvenni tőle, bű­néül felróni, ha a magyarság múltját, jelenét, jövőjét félti. Ismét Sütő Andrást idézem: „A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármiféle be­tyárkodásnak!” Márpedig egy olyan országban, ahol minden harmadik szó ismét kimondha­tatlan, csak zsiványnak sze­gődhetnék el.★ Bőröndömbe alig pakoltam valamit. Elutazásom előtt vé­gigjártam az unalomig ismert utcákat, és séta közben Husz János legszebb imáját memo­rizáltam: „Keresd az igazat, hallgasd az igazat, tanuld az igazat, szeresd az igazat, mondj igazat, őrizd az igazat mind­halálig!” Ezt az erkölcsi pa­rancsot, s néhány megírandó ötletet raktároztam el fejem­ben, hiszen tudtam, hogy Ma­gyarországon csupán a gon­dolatok nem jelentés- és vám­kötelesek. Reagan nem fizet a románok helyett! Mint ismeretes, néhány hét­tel ezelőtt az Egyesült Álla­mok 70 millió dollárt utalt át a fizetésképtelen lengyel kor­mány helyett nyugati bankok­nak, nehogy Lengyelország végképp csődbe menjen. Mint a Washington Post február 21-i számában olvashatjuk, Ro­mánia is a teljes anyagi csőd szélére került: ez a szocialista tábor második állama, amely röviddel Lengyelország után bejelentette, hogy képtelen törleszteni az eddig felvett 10 milliárd (billió) dollárt meg­haladó nyugati bankkölcsönök után járó kamatokat. A román gazdasági vezetés részéről el­hangzott az az igény, hogy egy újabb 1 milliárd dolláros köl­csönre lenne szükségük az egyenesbe jutáshoz, de az ed­digi hitelezők egyelőre elzár­kóznak a tárgyalások elől. A román kormány erre az Egye­sült Államokhoz fordult sürgős árukölcsönért: 65 millió dol­lárt kért, melyet kukorica és szójaliszt beszerzésére fordíta­na, hogy enyhítsen a takar­mányhiány és az élelmiszer­­ellátás gondjain. De Reagan elnök — a külügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztéri­um tiltakozása ellenére — a kölcsönt megtagadta. (FMH) A MOSZKVA-PEKING ELLENTÉT A TASZSZ szovjet hírügy­nökség szűkszavú jelentésben számolt be, hogy a moszkvai Külügyi Akadémia igazgatója két hétig Pekingben tartózko­dott. A jelentés szerint ez az útja magánjellegű volt. De mi­vel nem valószínű,, hogy aktr­­punktúrás kezelésre ment,­­ vagy azért, mert vesszőparipá­ja a kínai porcelán gyűjtése, nyilvánvaló, hogy a látogatás­nak politikai célja volt. Azt vizsgálta, miként lehetne hely­reállítani a párbeszédet Moszk­va és Peking között. Kínát erősen zavarja az af­ganisztáni szovjet beavatkozás, valamint az, hogy Moszkva tá­mogatja a Kínával szemben el­lenséges Vietnamot. Moszkvá­ban tevékenykedő kínai körök hangoztatják is, hogy a szov­jet—kínai ellentétek nem csökkentek, és ezen a téren nem is várható javulás. Feltűnő egyébként, hogy ja­nuár közepe és vége között Moszkva heves propaganda­­kampányt kezdett Kína ellen. A Pravda például cikkeket kö­zölt Afganisztánból, a tudósí­tások arról szóltak, hogy Kí­nában üldözik a hívő muzul­mánokat és a nemzetiségeket , mintha a Szovjetunió a val­lásszabadság paradicsoma len­­ne. Ugyanez a tudósítás arról beszél, hogy a kínai titkos­szol­gálat „afgán bandákat” fegy­verzett fel, és hogy Peking „békés embereket mészároltat le”. Peking célja — hangzik a szovjet vád —, hogy Afga­nisztánt bevonja a kínai befo­lyási övezetbe, hogy aztán így szabad útja legyen az Indiai­óceánhoz. E moszkvai vád sze­rint Kínában olyan tankönyvek vannak, amelyek Afganisztán egyes részeit kínai területnek tüntetik fel. A szovjet sajtó tele van olyan cikkekkel, me­lyek Vietnam, Kambodzsa és Laosz elleni kínai agresszióról számolnak be. Mindezt meg­koronázza aztán a kínai gaz­dasági fejlődés szovjet bírála­ta — de ez a bírálat olyan, hogy ami benne van, azt nyu­gati tudósítók nyugodtan meg­írhatnák a szovjet gazdasági életről. Élénkültek a támadások a lengyel egyház ellen A sajtó, rádió és televízió újabban bírálja az alsópapsá­got, felelőtlenséggel vádolva annak tagjait. A papság — sé­relmezik a tájékoztató szervek — régi ellentéteket támaszt ismét fel. Az egyházi vezető­séget — legalábbis egyelőre — nem érte még támadás, de a Szolidaritással, a bebörtönzöt­­tekkel való rokonszenv álta­lános vádja — közvetve — az Egyház vezetőinek is szól. Katolikus részről a támadá­sokra még nem adtak választ. Úgy tudják, hogy a lengyel püspöki kar rövid időn belül értekezletet tart. A legújabb jelentések arról számolnak be, hogy a lakos­ság ellenállása tovább folyta­tódik. Kommunista körökből származó értékelés szerint a hangulatot januárban még az apátia, a belenyugvás jelle­mezte, mostanában azonban növekvőben van az ellenállás. Megbízható, ellenőrizhető in­formációk nem állnak rendel­kezésre, de nyugati tudósítók tevékenységét, egy-egy ható­ságilag tervezett vidéki úttól eltekintve, kizárólag Varsóra korlátozzák. Ennek ellenére köztudott, hogy az országot va­lósággal elárasztják a külön­böző, többnyire passzív ellen­állásra buzdító, földalatti kiad­ványok. A feszült helyzetet bi­zonyítja az is, hogy a hatósá­gok mostanában ismét nagyon megszigorították a személyek és a gépjárművek ellenőrzé­sét. Híre járja annak is, hogy ismeretlen tettesek több alka­lommal bántalmazták a rend­őröket. Elővigyázatossági in­tézkedésként elrendelték, hogy az egyetemek kémiai tanszé­kein zárolják a különböző vegyszereket, köztük — fő­ként — a ként és nitronsavat. A Salvadorban működő amerikai katonai tanácsadók ügye Ismeretes az a kevésbé épü­letes kötélhúzás, ami a Salva­dorban tevékenykedő 50 ame­rikai katonai tanácsadó tevé­kenysége és fegyverzete körül folyik. A tanácsadókra vonat­kozó rendelkezések egyik fő pontja, hogy harci tevékeny­ségben nem vehetnek részt, a másik pedig, hogy önvédel­mükre csupán pisztolyt visel­hetnek, puskát azonban nem. A mostani incidens úgy rob­bant ki, hogy fotóriporterek nyilvánosságra hoztak kép­magnófelvételeket, amelyeken három katonai tanácsadó lát­ható civilben, hónuk alatt go­lyóspuskát tartva. A szabály­zat betűi szerint szabálytalan­ságot követtek el, ezért az egyiket büntetésből hazaküld­­ték, a másik kettőt pedig meg­dorgálták. Az incidens két különböző reakciót okozott. Az egyik ar­ról az oldalról jött, ahol min­den olyan akcióban, aminek némileg jobboldali színezete van, szabálytalanságot, emberi jogtiprást szagolnak és hirdet­nek, kürtölnek világgá, nem törődve azzal, hogy saját ha­zájukat keverik rossz hírbe. Amerika azzal a józan meg­fontolással, hogy a Duarte­­kormányt — amely egyformán harcol baloldali és jobboldali gerillák ellen — támogatnia kell ebben a harcában, hogy Salvador ne jusson Nicaragua sorsára. A jobboldali gerilla­tevékenységnek csupán kisebb, helyi jelentősége van, a balol­dali tevékenység azonban a szovjet diktatúra megszerve­zett útja a latin-amerikai tér­ségbe való behatolásra, helye­sebben a már folyamatban le­vő behatolás kiterjesztésére. Természetesen a hírközlés harsogva hirdeti ezeket a bű­nöket, megfelelően kommen­tálva a Salvadorban tanul­mányúton levő három ameri­kai liberális országgyűlési kép­viselő siránkozását az ottani jogtipró állapotokról, egyide­jűleg a Radio Venceremos tit­kos gerillarádió rémhíreivel, amelyek szerint az amerikai tanácsadók már helikoptere­ket is vezetnek harci cseleke­deteik során. A három ameri­kai képviselő szerint most feb­ruár 19-én azzal vádolta az ottani kormánycsapatokat, hogy 20 polgárt koncoltak fel. García hadügyminiszter meg­magyarázta, hogy ott semmi­féle felkoncolás nem volt, ha­nem San Salvador egyik sze­gény negyedében 20 személy a katonaság és a baloldali ge­rillák kereszttüzébe kerülve halt meg, ami nagyon sajná­ (Folytatás az 5. oldalon)

Next