Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)

1983-10-02 / 37. szám

90. évfolyam 37. szám A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 45 cent 1983. október 2. I Katolikus vilagparok vasárnapja KIADÓHIVATAL: — EDITORUL OFFICE: P.O. Box 2484 YesRfStown, Ohio 44509 Tel.: (211) 799-2800 és 799-3335 (USPS 291-640) Volume 90. No. 37 The world’s largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 45 cents October 2,1983 Catholic Hungarians' Sunday CHICAGO ILL 60614 HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: A jövő kizsákmányolása A szocializmus építése csak torzult logikával és féligaz­ságok hirdetésével lehetséges, hiszen ha alaposan megvakar­juk a kommunista ideológia töredező zománcát, a látvány megdöbbentő. „Mi folyik itt?” — ámuldoznak a lelkiismere­tesek, mert amennyiben van a világon nép, amelyik szinte koncepciózusan pusztítja önmagát, az a magyar. A születések számának csökkenése, alkoholizmus, öngyilkosság é­s nem­csak az ország lakossága fogy, hanem hatványozottan zuhan az erkölcs szintje is. A defektusok sorozatát vizsgálva aka­ratlanul eszünkbe jut a bibliai figyelmeztetés: „Aki egy tör­vényt megront, valamennyit megrontja!'' A hazai sajtóban különböző érvek csapnak össze, hogy jó-e a demográfiai apa­dás vagy sem. A népesedési gondokból politikai kérdést csi­nálnak, s ebben az a különös, hogy a lélekszám alakulásáért aggódókat éppen a párt és tollnokai dorgálják meg. ★ A tervgazdálkodást folytató társadalmak egyik fő hibája, hogy képtelen tervezni, és a számok, statisztikák, különböző gazdasági mutatók mögött nem vagy csak ritkán veszik észre az embert. Emlékezzünk az ötvenes évek erőszakos iparosítá­sára, majd a mezőgazdaság radikális kollektivizálására, az önellátásra berendezkedés Moszkvából importált elméletére! Hogy közben mennyien sérültek meg lelkileg, lettek fizikai roncsok, az mellékes. Ki figyelt arra, hogy a kolhozosítás elől a városokba menekülő tömegek mennyire borítják fel a ter­mészetes egyensúlyt, s ennek milyen káros hatásai lesznek a népesedés alakulásában? A szerecsenmosdatás és a soroza­tos memóriazavar nem ismeretlen a „béketáborban”, de en­nek ellenére elképesztő, hogy nem mérlegelték alaposan: az újkori népvándorlás — migráció — mennyi baj kiváltója lesz. Ezrek ingáznak, élnek munkásszállásokon, falvak nép­­telenednek el, leszűkül a családalapítás tere, megváltozik a szabad idő eltöltésének a módja. A „kicsi vagy kocsi" irá­nyított tréfálkozás azonban elérte célját, hiszen a szűkre mé­retezett lakótelepi panelházakban legfeljebb a 30 000 forin­tért vállalt „célgyerekek” születnek, ám az állam jobban örül annak, ha ezt a kötelezettséget nem teljesítik, hiszen a böl­csődék, iskolák drágák. Az Élet és Irodalom című hetilapban 1981. november 14-én vita kezdődött a demográfiai gondokról, s a heteken át tartó polémiát olvasva még a rugalmas tűrőképességgel rendelkezők is felháborodnak a joggal. Egy író úgy véleke­dett: „Mit lehet disputálni azon, hogy a bálnák kievickélnek a szárazföldre meghalni!” Épületes mondat, mert cinikus pesz­­szimizmusa ellenére rámutat a jelenlegi rendszer cinikus ma­gatartására: a nemzetfogyás előrevetített képét történelmi torzításként értékelik — hivatalosan —, amitől fölösleges félni. Ám ha eltöprengünk azon, hogy vadőrök serege vigyáz a kipusztulóban levő állatokra, ezzel szemben az ország apa­dásáért aggódókat megdorgálják, okkal adhatunk igazat azok­nak, akik úgy vélik: a kis népek védelme is természetvédelem, őket miért nem óvják a pusztulástól? A községekben 1970-ben még 5 millió 338 ezren éltek, míg napjainkra ez a szám 4 millió 833 ezerre csökkent. A városi lakosság egy ideig a helyváltoztatás arányában nőtt, majd 1980-ban stagnálni kezdett, s azóta a születések száma — országos méretekben — fokozatosan csökken. 1979-ben még csak Budapesten volt mínuszban a természetes szaporo­dás, 1982-ben viszont a fővároson kívül majd minden megyé­ben kimutatható a „negatív fejlődés”: Bács-Kiskun megyé­ben 6924-en születtek és 8268-an haltak meg, a különbség 1344 fő. Békésben 1149-cel vannak kevesebben, Somogyban 1080-nal és így tovább. Persze, ez nem véletlen. A szocializmus neveltjeinek, vagyis a mostani fiatalok nem kevés százalé­kánál a deformált tudat már azzal is lemérhető, hogy az egyik egyetem hallgatóinak kétharmada (titkos szavazással) úgy vélekedett: Csak a nacionalisták gondja, x év múlva mi­lyen nyelven veszekednek a pultok előtt, s élnek-e még ma­gyarok ezen a földön. Az ifjú közgazdászok televíziós zsűrije már 1970-ben 23:2 arányban a gyereknevelés terheinek köny­­nyítése ellen szavazott!!! S tették ezt éppen a tervezés szakemberei, gondolván arra, hogy nincs kártékonyabb és veszedelmesebb tendencia, mint a jövő kizsákmányolása. A diplomás nők egyenjogoso­­dási törekvése tovább rontja a helyzetet, mert közülük leg­többen még a biológiai reprodukciót sem akarják vállalni, mondván: mindenekelőtt a hivatásuknak szeretnének élni, és már egy gyerek nevelése is kölönc. Ha ezt privát ügyként kezelik, szemet hunynánk az emancipációs elv legnagyobb hazugsága fölött, de ezt az újságokban ők hirdetik, nők tíz­ezreit bolondítva az „antibébi" mozgalommal. A szemléleti zűrzavar káoszát az anyagi nehézségek tovább fokozzák, mert a családi pótlék csak minimális százalékban fedezi a kiadáso­kat. És az anyák gyakran hiába akarnak dolgozni, az óvo­dákban nincs hely. A zsúfoltság óriási, de még így is minden hétből egy gyereket tudnak felvenni. Valami baj van a társadalmi értékrenddel is, hiszen mos­tanában — a születések csökkenése ellenére — a többgyerekes családokat a társadalom kitartottjainak vélik számosan, noha az üdvhadsereg gesztusa kegyosztáson kívül csak ritkán és kevesen kapnak valóban hathatós támogatást. Hogyan és kik­től várható el az élet újratermelése? A városiaktól nem, az okok közismertek. A falusiaktól? Ott viszont a migráció és a kétlakisággal járó szemléleti torzulás szedi mind nagyobb ütemben áldozatait. Az urbanizálódást megszokni nem tudó tegnapi parasztok alkoholizmusa döbbenetes arányú, a válá­sok száma is növekszik, hiszen már nem kell tartani a „világ szájától”. Az iszonyatos hajszával megkeresett pénz sem ad kielégülést, hiányzik az „enyém” öröme. Sokan érzik magukat fölöslegesnek, becsapottnak. Tar Sándor 6714-es személy című ténynovellájában így panaszkodik egy hajdani gazda:­­,,Nékem négy lovam volt. Négy. Most meg mi vagyok a föld alatt Pesten, vakondok.. Nincs nekünk semmi életünk az égvilágon. Pesten elvégezzük a piszkos munkát, aztán me­hetünk haza, az ünnepekre már nem kellünk... Én nem tudom, hogy meddig élek, nem gondolkoztam még rajta, de sokszor majd megszakadok, és ha leiszom magam, akkor semmi se fáj...” A poharazgatás és öngyilkosság kapcsolata körülbelül 35 százalékos, de ha az évenkénti ötezres méretű önkivégzések okait keressük, nem foghatunk mindent az alkoholra. Ellen­kezőleg. A borozgatás, pálinkázás a lelki fájdalmak tompítá­sának első fokozata. Hogy a falusiak közül mind többen vá­lasztják utolsó lehetőségként a kötelet, mérget, az nem mai keletű probléma. Az elmúlt három és fél évtized alatt a pa­rasztságot gyalázták a legtöbbször: beszolgáltatás, adóval nyo­­morítás, téeszesítés, néha engedtek a gyeplőn, majd a leg­váratlanabb pillanatban nagyot rántottak a zablán. „Agrár­olló" — magyarázták a szakemberek, s a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy azoknak nem jutott kenyér, akik meg­izzadtak érte. A földhöz, állattenyésztéshez értő embereket kergettek az iparba, de attól senki nem lesz munkás, hogy kalapácsot vesz a kezébe. Segédmunkást rengeteget kotyvasz­tottak a parasztok ezreiből, és akik ott maradtak a közösben, évekig csak tengődtek a munkaegységből. Az egyre növekvő lármát, hajszoltságig fokozódó munkatempót, órákig zötykö­­lődést a vonaton nem mindenki bírja, és ennek következmé­nyeként a falusiaknál is mind gyakrabban észlelhető a tipikus urbanizációs betegség, a depresszió. Az sem véletlen, hogy a hatvanas években a mezőgazdasági dolgozók közül vetettek véget legtöbben önkezükkel életüknek.­­ Különösen sokan Csongrádban, Bács-Kiskunban és Szolnok megyében, vagyis a hagyományos paraszti tevékenységet folytató területeken.. Akkoriban a létbizonytalanság érzete döntött idő előtt sírba ezreket, míg mostanában az motiválja az ilyen cseleke­deteket, hogy öregségükre egyedül maradtak. A több generá­ciós, együtt élő családok megszűntek, nincsenek kispadok a házak előtt, ahol lehet bámészkodni, megszólítani a jövő­­menőket, és mindenki rohan, nincs idő a diskurálásra. A tár­sadalmi élet fórumait (pl. gazdakör, templom) tudatosan szét­verték, s helyette nem adtak semmit. Nem merész állítás tehát kijelenteni, hogy a társadalom közérzete leginkább az egyének közérzetében mérhető le. Ha a kapkodó politika mil­liók idegeit tartja feszült állapotban, akkor nincs mit cso­dálkozni azon, hogy egy nép közvetve vagy közvetlenül ön­magát ítéli pusztulásra. A demográfusok jóslata szerint a 21. század elején egy­másfél nullával leszünk kevesebben. A nyakunkon levő valóság­huroknak szorítása tény. Mint ahogy az is realitás: egy ter­vezett társadalomban az eredendő okok is valamilyen dönté­sekben, intézkedésekben gyökereznek. Ha az ország vezetői akarnák, a káros folyamatoknak gátat vethetnének, s nem (Folytatás az 5. oldalon) DR. HALMOS MILÁN. STIRLING GYÖRGY: Hazudnak rendületlenül A kommunista államokban a hírközlés, a közvélemény tá­jékoztatása egészen sajátságos szabályok szerint történik. El­ső és legfontosabb jellemzője, hogy az egész hírközlő rend­­sz­er — az újságok, a rádió, a televízió — fölötti hatalom egyetlen kézben, a mindenha­tó párt kezében összpontosul. Annak következtében, hogy nincs és nem lehet független, szabad hírszolgálat, a híreket a napi politika szempontjai szerint manipulálják, és csak azt és úgy engedik a közvéle­ményhez jutni, ami és ahogy az a diktatúra érdekeinek megfelel. Hogy a Szovjetunióban ho­gyan hazudoznak, számunkra édesmindegy. Annál érdeke­sebb, hogyan alkalmazzák a marxi-lenini hírközlés mód­szereit hazánkban, ahol a Ká­dár-gárda hűségesen követi a szovjet mintát, és érdekei sze­rint formálja a napi híreket. Kezdve azon, hogy okkal, ok nélkül visszatartja, késlelteti, elfekteti a híreket, egyszerűen azért, hogy az igazságot ne kelljen azonnal megmondani a népnek. Csak ha már elkerül­hetetlen. Lehetséges, hogy ez a ma­gatartás az igazságtól — min­den igazságtól — való ösztö­nös irtózásból fakad. Csakhogy ma már nem lehet sokáig sö­tétben tartani és félrevezetni a népet — mint lehetett a Rákosi-korszakban —, mert a nyugati sajtó és a rádiók hí­rei mostanság mégiscsak be­szivárognak a vasfüggöny mö­gé is, így — ha kénytelen­kelletlen — be is kell számol­­niok az eseményekről, leg­alább késve, és a szájuk íze szerint való kommentárral te­szik azt. Mert arra kell az idő, hogy kitalálják a megfelelő marxista hírmagyarázatot, de még inkább arra, hogy meg­érkezzék Moszkvából a szab­ványszöveg. Mert jószerivel minden csatlós állam sajtója a TASZSZ-iroda után igazo­dik. Jó példa volt erre a koreai repülőgép tragédiája. Hadd la­pozzuk most végig a hazai új­ságok erről szóló tudósításait, időrendi sorrendben: mit ír­tak, illetve mit nem írtak a történtekről, no és természe­tesen nézzük meg azt is: mi­kor közölték azt, amit közöl­tek? ... ★ Szeptember 1. Szeptember 1-én, csütörtö­kön a budapesti reggeli lapok természetesen még semmit se tudtak a történtekről. (Ennek oka egyrészt az időszámítási eltérés, de ezen a reggelen az amerikai lapok is csak bizony­talan találgatásokkal szolgál­tak: eltűnt egy koreai utas­gép, lezuhant, más jelentések szerint kényszerleszállást vég­zett egy távol-keleti szovjet re­pülőtéren stb.) ★ Szeptember 2. Péntek: Előző nap délután­ján az amerikai hírközlő szer­vek már biztosat közöltek a gép sorsáról. Eltűnt, lezuhant, lelőtték. A pesti lapoknál jóval ezután volt — közép-európai idő szerint — a lapzárta, és a szerkesztőségek megkapják az AP, Reuter, UPI és a többi nyugati hírszolgálati irodák je­lentéseit. — Csak nem szabad használniok ... Várni kell a Magyar Távirati Iroda szab­ (Folytatás az 5. oldalon) Minden csoda három napig tart­ ­,alig három hete annak, hogy a Szovjetunió lelőtte a polgári szállítást végző, ártat­lan koreai repülőgépet. A 269 halálos áldozat miatt érzett nemzetközi részvét és felhábo­rodás még máig sem ült el. A felháborodás jogos és indo­kolt, viszont a felháborodás nyomán foganatosított megtor­ló intézkedések az írott ma­­lasztnál többet alig érnek. Ér­demes mindezek fölött elgon­dolkodni. E szörnyű tragédia némi íze­lítőt adott a nemtörődöm, meg­alkuvó, hitetlen Tamásoknak abból, hogy milyen is a Szov­jetunió a maga meztelen va­lóságában. Számunkra, sajnos, ebben semmi új, semmi meg­lepő nincs. A világ érthetően háboro­dik fel 269 ember hidegvérrel történt meggyilkolása miatt, de ugyanakkor elfelejti, hogy a Szovjetunió múltjában 269 emberélet kioltása kb. annyi, mint egy csepp a tengerben. 1917-től napjainkig a Szovjet­unió az emberi életeket oly mértékben pusztította el, hogy azokat csupán sokszoros tíz­milliókban lehet kifejezni.­­ Ezek fölött az egykori szövet­séges államok társadalma ké­nyelmesen szemet huny pusz­tán azért, mert ezek nem rö­vid idő leforgása alatt és nem a szemük előtt mentek végbe. Úgy gondolják magukban, hogy igen t­ávoli dolgok ezek, talán nem is igazak úgy, ahogy állítják, s legfőképpen semmi közük hozzájuk. A koreai repülőgép lelövése azonban szinte az egész világ szeme láttára történt, s nem lehet még a „világbéke” ér­dekében sem szőnyeg alá se­perni. Mindenesetre ez a tragikus esemény minden borzalma da­cára is szemnyitó. Rengeteg sok naiv lélek megdöbbent,­­ sőt még a Jurij bácsi vendég­szeretetét élvező kis Samantha is megbotránkozott, és újabb levél megírására készül. Mind­ezekben az a legszomorúbb, hogy a Szovjetunió 66 eszten­dős, vérgőzös történelme, vagy a még napjainkban folyó af­ganisztáni szovjet mészárlás sem volt képes akkora világ­felháborodást kiváltani, mint a koreai gép lelövése. Sajnálkozással kell lerögzí­tenünk ama szomorú tényt, hogy a gyászolók és felhábo­­rodók soraiból számos ember­barátot nélkülözünk. Politiku­sok, női felszabadítók, színé­szek és színésznők (hogy csu­pán Bella Abzug, Jane Fonda és Lome Green neveit említ­sük), érthetetlen módon hall­gatnak, s nem tiltakoznak az emberi jog, a világbéke és hu­manitás nevében e gyilkos me­rénylet ellen. Pedig mindnyá­jan jól emlékszünk azokra az időkre, amidőn a fenti szép­­lelkek és emberbarátok a vi­etnami háború, a közép-ame­rikai gerillák, a chilei kommu­nisták emberi jogainak meg­sértése és hasonló jók miatt ellepték az utcákat, a képer­nyőn pedig kizárólagos jogot kaptak. Érthetetlen, hogy most, amidőn a Szovjetunió követ el világraszóló és leta­gadhatatlan gazságot, e kipró­bált emberbarátok némák ma­radnak. — Úgy látszik összes energiájukat beleadták annak idején a saját hazájuk elleni tüntetésekbe! A múlt ismeretében bízvást állíthatjuk, hogy e tragédia is csak addig fogja a világ köz­véleményét foglalkoztatni, ameddig az a bizonyos csoda, ami három napig tart. A szov­jet gépeket újra csak fogad­ják majd a világ repülőterein, a leszerelési, rakéta stb. kon­ferenciák tovább fogják csé­pelni a szalmát, Amerika el­nöke és Jurij bácsi előbb­utóbb összeülnek „summit meetingre”, az afgánok érde­kében pedig senki nem fog semmi érdemlegeset cseleked­ni. Szegény Reagan elnök hiába is hangoztatja, hogy a Szov­jetunióval csak erőből és töl­tött fegyverrel a kézben lehet tárgyalni, ezt senki el nem hiszi neki. Szutykosok, szakál­lasok, hippik, rózsaszínűek, társutasok és hasznos idióták továbbra is tiltakozni és tün­tetni fognak mind az utcán, mind a kongresszusban a béke érdekében; tovább igyekeznek meggyőzni a világbéke szük­ségességéről nem Jurij bácsi­­ékat, hanem Amerikát. Bizonyos idő múlva aztán újra történik valami újabb ko­­miszság; lehet, hogy ismét re­pülőgépet lőnek le, esetleg va­lami egyéb — jellemüknek megfelelő — dolgot követnek el, s ez így fog menni egészen addig, amíg a vékonyra nyúj­tott rétestészta el nem szakad. Mikor és hogyan lesz ez, kö­zülünk senki sem tudhatja.­­ Addig is békésen elgondolkoz­hatunk ama szembetűnő, bár tragikomikus szellemi rokon­ság fölött, amely a kis Sa­mantha és az átlag­amerikai közvélemény politikai látóköre között fennáll.

Next