Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)
1983-10-02 / 37. szám
90. évfolyam 37. szám A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 45 cent 1983. október 2. I Katolikus vilagparok vasárnapja KIADÓHIVATAL: — EDITORUL OFFICE: P.O. Box 2484 YesRfStown, Ohio 44509 Tel.: (211) 799-2800 és 799-3335 (USPS 291-640) Volume 90. No. 37 The world’s largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 45 cents October 2,1983 Catholic Hungarians' Sunday CHICAGO ILL 60614 HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: A jövő kizsákmányolása A szocializmus építése csak torzult logikával és féligazságok hirdetésével lehetséges, hiszen ha alaposan megvakarjuk a kommunista ideológia töredező zománcát, a látvány megdöbbentő. „Mi folyik itt?” — ámuldoznak a lelkiismeretesek, mert amennyiben van a világon nép, amelyik szinte koncepciózusan pusztítja önmagát, az a magyar. A születések számának csökkenése, alkoholizmus, öngyilkosság és nemcsak az ország lakossága fogy, hanem hatványozottan zuhan az erkölcs szintje is. A defektusok sorozatát vizsgálva akaratlanul eszünkbe jut a bibliai figyelmeztetés: „Aki egy törvényt megront, valamennyit megrontja!'' A hazai sajtóban különböző érvek csapnak össze, hogy jó-e a demográfiai apadás vagy sem. A népesedési gondokból politikai kérdést csinálnak, s ebben az a különös, hogy a lélekszám alakulásáért aggódókat éppen a párt és tollnokai dorgálják meg. ★ A tervgazdálkodást folytató társadalmak egyik fő hibája, hogy képtelen tervezni, és a számok, statisztikák, különböző gazdasági mutatók mögött nem vagy csak ritkán veszik észre az embert. Emlékezzünk az ötvenes évek erőszakos iparosítására, majd a mezőgazdaság radikális kollektivizálására, az önellátásra berendezkedés Moszkvából importált elméletére! Hogy közben mennyien sérültek meg lelkileg, lettek fizikai roncsok, az mellékes. Ki figyelt arra, hogy a kolhozosítás elől a városokba menekülő tömegek mennyire borítják fel a természetes egyensúlyt, s ennek milyen káros hatásai lesznek a népesedés alakulásában? A szerecsenmosdatás és a sorozatos memóriazavar nem ismeretlen a „béketáborban”, de ennek ellenére elképesztő, hogy nem mérlegelték alaposan: az újkori népvándorlás — migráció — mennyi baj kiváltója lesz. Ezrek ingáznak, élnek munkásszállásokon, falvak néptelenednek el, leszűkül a családalapítás tere, megváltozik a szabad idő eltöltésének a módja. A „kicsi vagy kocsi" irányított tréfálkozás azonban elérte célját, hiszen a szűkre méretezett lakótelepi panelházakban legfeljebb a 30 000 forintért vállalt „célgyerekek” születnek, ám az állam jobban örül annak, ha ezt a kötelezettséget nem teljesítik, hiszen a bölcsődék, iskolák drágák. Az Élet és Irodalom című hetilapban 1981. november 14-én vita kezdődött a demográfiai gondokról, s a heteken át tartó polémiát olvasva még a rugalmas tűrőképességgel rendelkezők is felháborodnak a joggal. Egy író úgy vélekedett: „Mit lehet disputálni azon, hogy a bálnák kievickélnek a szárazföldre meghalni!” Épületes mondat, mert cinikus peszszimizmusa ellenére rámutat a jelenlegi rendszer cinikus magatartására: a nemzetfogyás előrevetített képét történelmi torzításként értékelik — hivatalosan —, amitől fölösleges félni. Ám ha eltöprengünk azon, hogy vadőrök serege vigyáz a kipusztulóban levő állatokra, ezzel szemben az ország apadásáért aggódókat megdorgálják, okkal adhatunk igazat azoknak, akik úgy vélik: a kis népek védelme is természetvédelem, őket miért nem óvják a pusztulástól? A községekben 1970-ben még 5 millió 338 ezren éltek, míg napjainkra ez a szám 4 millió 833 ezerre csökkent. A városi lakosság egy ideig a helyváltoztatás arányában nőtt, majd 1980-ban stagnálni kezdett, s azóta a születések száma — országos méretekben — fokozatosan csökken. 1979-ben még csak Budapesten volt mínuszban a természetes szaporodás, 1982-ben viszont a fővároson kívül majd minden megyében kimutatható a „negatív fejlődés”: Bács-Kiskun megyében 6924-en születtek és 8268-an haltak meg, a különbség 1344 fő. Békésben 1149-cel vannak kevesebben, Somogyban 1080-nal és így tovább. Persze, ez nem véletlen. A szocializmus neveltjeinek, vagyis a mostani fiatalok nem kevés százalékánál a deformált tudat már azzal is lemérhető, hogy az egyik egyetem hallgatóinak kétharmada (titkos szavazással) úgy vélekedett: Csak a nacionalisták gondja, x év múlva milyen nyelven veszekednek a pultok előtt, s élnek-e még magyarok ezen a földön. Az ifjú közgazdászok televíziós zsűrije már 1970-ben 23:2 arányban a gyereknevelés terheinek könynyítése ellen szavazott!!! S tették ezt éppen a tervezés szakemberei, gondolván arra, hogy nincs kártékonyabb és veszedelmesebb tendencia, mint a jövő kizsákmányolása. A diplomás nők egyenjogosodási törekvése tovább rontja a helyzetet, mert közülük legtöbben még a biológiai reprodukciót sem akarják vállalni, mondván: mindenekelőtt a hivatásuknak szeretnének élni, és már egy gyerek nevelése is kölönc. Ha ezt privát ügyként kezelik, szemet hunynánk az emancipációs elv legnagyobb hazugsága fölött, de ezt az újságokban ők hirdetik, nők tízezreit bolondítva az „antibébi" mozgalommal. A szemléleti zűrzavar káoszát az anyagi nehézségek tovább fokozzák, mert a családi pótlék csak minimális százalékban fedezi a kiadásokat. És az anyák gyakran hiába akarnak dolgozni, az óvodákban nincs hely. A zsúfoltság óriási, de még így is minden hétből egy gyereket tudnak felvenni. Valami baj van a társadalmi értékrenddel is, hiszen mostanában — a születések csökkenése ellenére — a többgyerekes családokat a társadalom kitartottjainak vélik számosan, noha az üdvhadsereg gesztusa kegyosztáson kívül csak ritkán és kevesen kapnak valóban hathatós támogatást. Hogyan és kiktől várható el az élet újratermelése? A városiaktól nem, az okok közismertek. A falusiaktól? Ott viszont a migráció és a kétlakisággal járó szemléleti torzulás szedi mind nagyobb ütemben áldozatait. Az urbanizálódást megszokni nem tudó tegnapi parasztok alkoholizmusa döbbenetes arányú, a válások száma is növekszik, hiszen már nem kell tartani a „világ szájától”. Az iszonyatos hajszával megkeresett pénz sem ad kielégülést, hiányzik az „enyém” öröme. Sokan érzik magukat fölöslegesnek, becsapottnak. Tar Sándor 6714-es személy című ténynovellájában így panaszkodik egy hajdani gazda:,,Nékem négy lovam volt. Négy. Most meg mi vagyok a föld alatt Pesten, vakondok.. Nincs nekünk semmi életünk az égvilágon. Pesten elvégezzük a piszkos munkát, aztán mehetünk haza, az ünnepekre már nem kellünk... Én nem tudom, hogy meddig élek, nem gondolkoztam még rajta, de sokszor majd megszakadok, és ha leiszom magam, akkor semmi se fáj...” A poharazgatás és öngyilkosság kapcsolata körülbelül 35 százalékos, de ha az évenkénti ötezres méretű önkivégzések okait keressük, nem foghatunk mindent az alkoholra. Ellenkezőleg. A borozgatás, pálinkázás a lelki fájdalmak tompításának első fokozata. Hogy a falusiak közül mind többen választják utolsó lehetőségként a kötelet, mérget, az nem mai keletű probléma. Az elmúlt három és fél évtized alatt a parasztságot gyalázták a legtöbbször: beszolgáltatás, adóval nyomorítás, téeszesítés, néha engedtek a gyeplőn, majd a legváratlanabb pillanatban nagyot rántottak a zablán. „Agrárolló" — magyarázták a szakemberek, s a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy azoknak nem jutott kenyér, akik megizzadtak érte. A földhöz, állattenyésztéshez értő embereket kergettek az iparba, de attól senki nem lesz munkás, hogy kalapácsot vesz a kezébe. Segédmunkást rengeteget kotyvasztottak a parasztok ezreiből, és akik ott maradtak a közösben, évekig csak tengődtek a munkaegységből. Az egyre növekvő lármát, hajszoltságig fokozódó munkatempót, órákig zötykölődést a vonaton nem mindenki bírja, és ennek következményeként a falusiaknál is mind gyakrabban észlelhető a tipikus urbanizációs betegség, a depresszió. Az sem véletlen, hogy a hatvanas években a mezőgazdasági dolgozók közül vetettek véget legtöbben önkezükkel életüknek. Különösen sokan Csongrádban, Bács-Kiskunban és Szolnok megyében, vagyis a hagyományos paraszti tevékenységet folytató területeken.. Akkoriban a létbizonytalanság érzete döntött idő előtt sírba ezreket, míg mostanában az motiválja az ilyen cselekedeteket, hogy öregségükre egyedül maradtak. A több generációs, együtt élő családok megszűntek, nincsenek kispadok a házak előtt, ahol lehet bámészkodni, megszólítani a jövőmenőket, és mindenki rohan, nincs idő a diskurálásra. A társadalmi élet fórumait (pl. gazdakör, templom) tudatosan szétverték, s helyette nem adtak semmit. Nem merész állítás tehát kijelenteni, hogy a társadalom közérzete leginkább az egyének közérzetében mérhető le. Ha a kapkodó politika milliók idegeit tartja feszült állapotban, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy egy nép közvetve vagy közvetlenül önmagát ítéli pusztulásra. A demográfusok jóslata szerint a 21. század elején egymásfél nullával leszünk kevesebben. A nyakunkon levő valósághuroknak szorítása tény. Mint ahogy az is realitás: egy tervezett társadalomban az eredendő okok is valamilyen döntésekben, intézkedésekben gyökereznek. Ha az ország vezetői akarnák, a káros folyamatoknak gátat vethetnének, s nem (Folytatás az 5. oldalon) DR. HALMOS MILÁN. STIRLING GYÖRGY: Hazudnak rendületlenül A kommunista államokban a hírközlés, a közvélemény tájékoztatása egészen sajátságos szabályok szerint történik. Első és legfontosabb jellemzője, hogy az egész hírközlő rendszer — az újságok, a rádió, a televízió — fölötti hatalom egyetlen kézben, a mindenható párt kezében összpontosul. Annak következtében, hogy nincs és nem lehet független, szabad hírszolgálat, a híreket a napi politika szempontjai szerint manipulálják, és csak azt és úgy engedik a közvéleményhez jutni, ami és ahogy az a diktatúra érdekeinek megfelel. Hogy a Szovjetunióban hogyan hazudoznak, számunkra édesmindegy. Annál érdekesebb, hogyan alkalmazzák a marxi-lenini hírközlés módszereit hazánkban, ahol a Kádár-gárda hűségesen követi a szovjet mintát, és érdekei szerint formálja a napi híreket. Kezdve azon, hogy okkal, ok nélkül visszatartja, késlelteti, elfekteti a híreket, egyszerűen azért, hogy az igazságot ne kelljen azonnal megmondani a népnek. Csak ha már elkerülhetetlen. Lehetséges, hogy ez a magatartás az igazságtól — minden igazságtól — való ösztönös irtózásból fakad. Csakhogy ma már nem lehet sokáig sötétben tartani és félrevezetni a népet — mint lehetett a Rákosi-korszakban —, mert a nyugati sajtó és a rádiók hírei mostanság mégiscsak beszivárognak a vasfüggöny mögé is, így — ha kénytelenkelletlen — be is kell számolniok az eseményekről, legalább késve, és a szájuk íze szerint való kommentárral teszik azt. Mert arra kell az idő, hogy kitalálják a megfelelő marxista hírmagyarázatot, de még inkább arra, hogy megérkezzék Moszkvából a szabványszöveg. Mert jószerivel minden csatlós állam sajtója a TASZSZ-iroda után igazodik. Jó példa volt erre a koreai repülőgép tragédiája. Hadd lapozzuk most végig a hazai újságok erről szóló tudósításait, időrendi sorrendben: mit írtak, illetve mit nem írtak a történtekről, no és természetesen nézzük meg azt is: mikor közölték azt, amit közöltek? ... ★ Szeptember 1. Szeptember 1-én, csütörtökön a budapesti reggeli lapok természetesen még semmit se tudtak a történtekről. (Ennek oka egyrészt az időszámítási eltérés, de ezen a reggelen az amerikai lapok is csak bizonytalan találgatásokkal szolgáltak: eltűnt egy koreai utasgép, lezuhant, más jelentések szerint kényszerleszállást végzett egy távol-keleti szovjet repülőtéren stb.) ★ Szeptember 2. Péntek: Előző nap délutánján az amerikai hírközlő szervek már biztosat közöltek a gép sorsáról. Eltűnt, lezuhant, lelőtték. A pesti lapoknál jóval ezután volt — közép-európai idő szerint — a lapzárta, és a szerkesztőségek megkapják az AP, Reuter, UPI és a többi nyugati hírszolgálati irodák jelentéseit. — Csak nem szabad használniok ... Várni kell a Magyar Távirati Iroda szab (Folytatás az 5. oldalon) Minden csoda három napig tart ,alig három hete annak, hogy a Szovjetunió lelőtte a polgári szállítást végző, ártatlan koreai repülőgépet. A 269 halálos áldozat miatt érzett nemzetközi részvét és felháborodás még máig sem ült el. A felháborodás jogos és indokolt, viszont a felháborodás nyomán foganatosított megtorló intézkedések az írott malasztnál többet alig érnek. Érdemes mindezek fölött elgondolkodni. E szörnyű tragédia némi ízelítőt adott a nemtörődöm, megalkuvó, hitetlen Tamásoknak abból, hogy milyen is a Szovjetunió a maga meztelen valóságában. Számunkra, sajnos, ebben semmi új, semmi meglepő nincs. A világ érthetően háborodik fel 269 ember hidegvérrel történt meggyilkolása miatt, de ugyanakkor elfelejti, hogy a Szovjetunió múltjában 269 emberélet kioltása kb. annyi, mint egy csepp a tengerben. 1917-től napjainkig a Szovjetunió az emberi életeket oly mértékben pusztította el, hogy azokat csupán sokszoros tízmilliókban lehet kifejezni. Ezek fölött az egykori szövetséges államok társadalma kényelmesen szemet huny pusztán azért, mert ezek nem rövid idő leforgása alatt és nem a szemük előtt mentek végbe. Úgy gondolják magukban, hogy igen távoli dolgok ezek, talán nem is igazak úgy, ahogy állítják, s legfőképpen semmi közük hozzájuk. A koreai repülőgép lelövése azonban szinte az egész világ szeme láttára történt, s nem lehet még a „világbéke” érdekében sem szőnyeg alá seperni. Mindenesetre ez a tragikus esemény minden borzalma dacára is szemnyitó. Rengeteg sok naiv lélek megdöbbent, sőt még a Jurij bácsi vendégszeretetét élvező kis Samantha is megbotránkozott, és újabb levél megírására készül. Mindezekben az a legszomorúbb, hogy a Szovjetunió 66 esztendős, vérgőzös történelme, vagy a még napjainkban folyó afganisztáni szovjet mészárlás sem volt képes akkora világfelháborodást kiváltani, mint a koreai gép lelövése. Sajnálkozással kell lerögzítenünk ama szomorú tényt, hogy a gyászolók és felháborodók soraiból számos emberbarátot nélkülözünk. Politikusok, női felszabadítók, színészek és színésznők (hogy csupán Bella Abzug, Jane Fonda és Lome Green neveit említsük), érthetetlen módon hallgatnak, s nem tiltakoznak az emberi jog, a világbéke és humanitás nevében e gyilkos merénylet ellen. Pedig mindnyájan jól emlékszünk azokra az időkre, amidőn a fenti széplelkek és emberbarátok a vietnami háború, a közép-amerikai gerillák, a chilei kommunisták emberi jogainak megsértése és hasonló jók miatt ellepték az utcákat, a képernyőn pedig kizárólagos jogot kaptak. Érthetetlen, hogy most, amidőn a Szovjetunió követ el világraszóló és letagadhatatlan gazságot, e kipróbált emberbarátok némák maradnak. — Úgy látszik összes energiájukat beleadták annak idején a saját hazájuk elleni tüntetésekbe! A múlt ismeretében bízvást állíthatjuk, hogy e tragédia is csak addig fogja a világ közvéleményét foglalkoztatni, ameddig az a bizonyos csoda, ami három napig tart. A szovjet gépeket újra csak fogadják majd a világ repülőterein, a leszerelési, rakéta stb. konferenciák tovább fogják csépelni a szalmát, Amerika elnöke és Jurij bácsi előbbutóbb összeülnek „summit meetingre”, az afgánok érdekében pedig senki nem fog semmi érdemlegeset cselekedni. Szegény Reagan elnök hiába is hangoztatja, hogy a Szovjetunióval csak erőből és töltött fegyverrel a kézben lehet tárgyalni, ezt senki el nem hiszi neki. Szutykosok, szakállasok, hippik, rózsaszínűek, társutasok és hasznos idióták továbbra is tiltakozni és tüntetni fognak mind az utcán, mind a kongresszusban a béke érdekében; tovább igyekeznek meggyőzni a világbéke szükségességéről nem Jurij bácsiékat, hanem Amerikát. Bizonyos idő múlva aztán újra történik valami újabb komiszság; lehet, hogy ismét repülőgépet lőnek le, esetleg valami egyéb — jellemüknek megfelelő — dolgot követnek el, s ez így fog menni egészen addig, amíg a vékonyra nyújtott rétestészta el nem szakad. Mikor és hogyan lesz ez, közülünk senki sem tudhatja. Addig is békésen elgondolkozhatunk ama szembetűnő, bár tragikomikus szellemi rokonság fölött, amely a kis Samantha és az átlagamerikai közvélemény politikai látóköre között fennáll.