Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-10-28 / 41. szám

1984. október 28. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA STIRLING GYÖRGY 1­956 kiárusítása­ ­i számban például Tollas Ti­bor, illetve a Nemzetőr címére küldött üzenetet a lapocska szerkesztője, s ez a pár sor is­kolapéldája lehetne a politikai emigráció — vagy ha úgy tet­szik: a nemzeti emigráció — destruálásának. Az üzenet előzményeiről annyit, hogy az ITT-OTT szer­kesztője hozzászólt a Csoóri Sándor körül otthon kavart sajtóvitához, és közben föl­használta az alkalmat, hogy egy oldalvágással provokálja a Nemzetőrt, és „beolvasson” Tollas Tibornak. Ez a beolva­sás azonban az egész nemzeti emigrációnak is szólt. A Nemzetőr természetesen nem hagyta válasz nélkül ezt az indokolatlan és sértő táma­dást, s az e tárgyban megje­lent cikkekre íródott az ITT­­OTT-ban az L. A. szignójú üze­net, melyből érdemes néhány mondatot idézni. Summázva a lényeget, L(udányi) A(ndrás) azt állít­ja, hogy a kommunistaellenes­­ség hőbörgés. Az ITT-OTT-tal való vita ugyancsak az. A he­lyes út: elfogadni az ő felsőbb­rendűségüket, ami, ugye, csal­hatatlan, mert ők a világgal, s „nemcsak a nyomdafestékkel” tartják a kapcsolatot. De vannak itt cifrább dol­gok is: „Sajnálatos jelenség ragaszkodni egy begyöpösö­dött, merev ideológiai elkötele­zettséghez. ” Ludá­iyi barátunk azután fensőbbségesen kifej­ti, hogy a világ nem olyan egy­szerű, mint ahogy azt a Nem­zetőr háza táján „vakhittel” elképzelik, s aki a kommunis­tákról csak rosszat hajlandó gondolni, az demagóg. Végül L. A. szokott modorában min­denkit kioktat arról, hogy az időt és az energiát „nem tor­zsalkodásra” és szloganok pu­­fogtatására” kell pazarolni, hanem komoly feladatokra. * * * Ez utóbbi mondattal egyet­értünk. Ami pedig az előző meg­állapításokat illeti, azok mi­att csak sajnálni tudjuk Lu­­dányi Andrást. Mert nem az sajnálatos jelenség, ha valaki még képes hinni valamiben, és hűséggel kitart ideológiai elkötelezettsége, eszmék és elvek mellett, hanem az, ha va­laki mindenből kiábrándult, és elfelejti azt is, hogy milyen történelmi sorsforduló, milyen szellemi tisztító vihar sodorta a szabad világba. Mert lássuk csak, mifé­le begyöpösödött, merev és túlhaladott eszmék azok, me­lyeknek ideológiai elkötelezett­je a magyar politikai emigrá­ció? Azt talán még L. A. sem próbálja tagadni, hogy — akár az 1956 után, a forradalom szel­lemének őrzésére alapított Nemzetőr — az egész magyar emigráció 1956 eszmei, ideo­lógiai alapján áll. Az ’56-os Alig három hete e hasábo­kon néhány olyan emigráns újság fölött tartottunk futó seregszemlét, melyek az „el nem kötelezettség” pózában tetszelegve szellemi dugárut, baloldali kacatot akarnak az ol­vasók elé csempészni. Alig száradt meg a nyom­dafesték az erről szóló elmefut­tatáson, máris újabb jellemző példájával találkoztunk az „el nem kötelezettség” álláspont­ját valló faramuciságnak. Egy olyan szabadföldi magyar la­pocska hasábjain, mely — a szerkesztő bevallása szerint — csak pár száz „vájtfülűnek” szól, de amely ennek ellenére veszélyes. Ez az időnként meg­jelenő folyóirat az ITT-OTT, mely valahogyan kimaradt a múltkori felsorolásból, pedig igencsak rászolgált arra, hogy szerepeljen abban. A most megjelent legutóbb eszmék varázserejét bizonyít­ja, hogy azokat az egész emig­ráció, minden politikai emig­ráns magáévá tette, függetle­nül attól, hogy mikor került szabad földre, és melyik emig­­rációs korosztályhoz tartozott, a múltban milyen világnézetet vallott. Amikor tehát L. A. a Nem­zetőr — és közvetve az egész nemzeti emigráció — „begyö­pösödött, merev ideológiai el­kötelezettsége” fölött gúnyoló­dik, végeredményben 1956 esz­méit gúnyolja. Nem tudom, hallott-e L. A. már valamit a magyar if­júság forradalmi követelései­ről, azokról a pontokról, melye­ket október 23-án délután fel­olvastak a Bem-szobornál, s melyektől órák múltán vissz­hangzottak a főváros utcái, és melyek lelkesítő, öntudatra ébresztő tartalmától lázba jöt­tek a budapesti fiatalok, és fel­­lobbantották a forradalom lángját. Magasra emelték a szabadság zászlóit, és pusz­ta kézzel szálltak szembe a vi­lág legerősebb hadseregének páncélosaival. Meglehet, hogy L. A. — és az ITT-OTT köre — számára mindennek emlegetése nem más, mint szloganok pufogta­­tása, ragaszkodás egy idejét­­múlta ideológiához. De a sza­badság eszméjéhez való ra­gaszkodást ép ésszel lehet-e „sajnálatos jelenségnek” ne­vezni? Lehet-e 1956 eszméit sutba vágni, és az elkötelezett­séget demagógiához hasonlíta­ni? Vajon L. A. és barátai tud­nak-e ezek helyett az eszmék helyett mást, jobbat adni? Va­jon ők ma már megtagadják a forradalmi ifjúság követe­léseit? Elavultnak tartják-e a nemzeti függetlenségre, a szovjet csapatok kivonulásá­ra, a szabad választásokra vo­natkozó követeléseket? Anak­ronizmus-e szerintük még ma is szólásszabadságot, sajtó­­szabadságot, vallásszabad­ságot és gyülekezési szabad­ságot követelni Magyarorszá­gon, ahogy 1956. október 23- án követelte az egyetemi ifjú­ság? Fölöslegesnek tartják-e ők az óhajt, hogy ismét nemze­ti ünnep legyen március 15-e és október 6-a? Megvalósultak-e ezek a követelések otthon? Nem. Ki meri azt állítani hát, hogy ezek ma már nem aktuálisak? Idő­szerűbbek, mint valaha, és so­ha nem szabad megszűnnünk hangoztatni őket. Ez a felada­tunk, ezt parancsolja az elkö­telezettségünk, amire mi büsz­kék vagyunk. Mert Mindszenty József is azt tanította, hogy az elvek iránti töretlen hűség ad emberi méltóságot, és mu­tathat példát. Vagy tán Rákó­czi és Kossuth magatartását is vakhitnek minősíti L. A.? A nemzeti emigráció el­kötelezettséggel ragaszkodik az örökségként kapott forradal­mi eszmékhez, és nem hagyja azt elkótyavetyélni senki em­berfia által. Sem ITT, sem OTT... DR. HALMOS MILÁN: ffLenke fiam, hajtsd el a macskát! ff Nem túlzás azt állítanunk, hogy magyar fajtánk nagyob­bik fele hajlamos a szemlélő­désre, sőt, nyugodtan mondhat­juk, hogy a keleti kényelemre is, amennyiben mód és alkalom nyílik reá. Az idő múlásával többnyire még a fiatal garáz­da legény is megcsendesedik. A megingathatatlan nyu­galmú, szemlélődő magyarok népes csoportjába tartozott Ká­roly bácsi is, aki a keleti ké­nyelmet négyzetre emelte. Na­gyon rég volt, de ma is emlék­szem reá. Édesanyám nagy­bátyja volt Károly bácsi, mi, gyerekek sokszor megbámul­tuk hatalmas, tiszteletet paran­csoló hófehér bajuszát, ame­lyet evés közben akkurátus nyugalommal, de sűrűn törül­­getett. Őszbe csavarodott szép öreg magyar feje volt, messze néző barna szeme biztonsá­gos nyugalommal tekintett a nagyvilágba. Dehogy kere­sett ott problémát! Inkább keleti bölcsességgel szemlél­te az élet hiábavalóságait, ami­ken nem is kell — mert nem is lehet — változtatni, mivel hogy a mindenható Úristen olyannak alkotta, amilyennek őszentfelségének tetszett. Ezek után robb­­danunk se kell, hogy Károly bácsi alföl­di magyar kálvinista pap volt. Tisza menti falujában bölcs nyugalommal, de nem erélyte­len kézzel igazgatta népes ek­lézsiáját. Népe szerette, hall­gatott reá, no meg egy kicsit tartott is tőle. Nem csoda hát, hogy az eklézsia háza táján mindenkoron az történt, amit Károly bácsi akart, amely tény egyébként a magyar demokrá­ciának tökéletesen megfelel. Hiszen ő maga is a népből szár­mazott, s már az öregapja is ugyanabban a faluban volt pap. Meg kell adni, Károly bá­csi ritkán erőltette meg a de­rekát holmi fölös munkával. Vasárnaponként a szószékről alaposan lemennydörögte né­pét, amely áhítattal hallgatta őt, lévén az öreg kiváló szó­nok. Az istentisztelet végez­tével méltóságteljes nyuga­lommal, palástosan vonult ki a templomból, körülötte álló hívei közül gyakran odaszóltak neki: „Jaj, drága jó nagytisz­teletű uram, de nagyon rám tetszett olvasni!” Még a hánya­veti fiatal legények is — akik pedig mulatság alkalmával igen hamar előrántották a csizma­szár mellől a bicskát — meg­­juhászodva köszöntötték az öreget, hogy: „Adjon Isten erőt, egészséget, nagytiszte­letű uramnak!” Ezzel aztán Károly bácsi tevékenysége a következő va­sárnapig ki is merült. A csa­lád és a ház gondjait áldott lelkű felesége, Lenke néni in­tézte, mindenkoron férjének tekintélyére támaszkodva. Ő még a régimódi asszonyok ama fajtájába tartozott, akik csa­ládjukat tekintették életük cél­jának, férj urukra pedig úgy tekintettek, mint az orákulum­ra. Károly bácsi ezalatt ren­díthetetlen nyugalommal ol­vasgatta hol a Bibliát, hol meg Tacitust és Horatiust, nyá­ron kinn az ambituson, télen pedig az ablak mellett álló öb­lös karosszékben. Az anyaszentegyház dol­gai ekképpen elrendeztetvén, a világ sora intézésének javát predestinációs nyugalommal reá hagyta az Úrra, kisebbik részét per­ig T­enke nénire Köz­ben békésen szívta a pipáját, melyet általában kéznél levő unokáinak valamelyike gyúj­tott meg, lévén a pipa szára fölöttébb hosszú. A pipa meg­tömésének műveletét azonban sose engedte át másnak. Ilyeneket cselekedett az öregúr majdnem kilencven­éves koráig, meghazudtolván minden orvosi bölcsességet. Tüdőrákot sem kapott, de még egy tisztességes szívrohamot sem. Mindössze egyszer volt beteg életében, de akkor meg is halt, így éldegélt Károly bá­csi Tisza menti falujában, de távolról sem Pató Pálként, mo­gorván. Körülötte nyugalom, rend, tisztaság uralkodott, né­pe közti egyenetlenségnek te­kintélyével rövid úton és min­denkoron idejében véget ve­tett. A szót soha nem szapo­rította, alkalomadtán viszont egészséges humorát még a fia­talok is megirigyelték. Egy szép napsütéses nyári vasárnapon istentisztelet vé­geztével s a hagyományos va­sárnapi ebéd után Károly bá­csi szokása szerint kiült az ám­­bitusra, megszokott öreg dí­ványára, hogy ott békésen ej­tőzzék. Akkurátus nyugalom­mal megtömte a pipáját, me­lyet éppen jelenlevő unokája minden külön felszólítás nélkül meggyújtott, majd illendően távozott, magára hagyva az öreget. Ezúttal azonban a macs­ka elkövette azt a tiszteletlen­séget, hogy felugrott mellé a díványra. Az öreg cseppet sem zavartatta magát, még csak rá sem hederített a macskára. Ehelyett imigyen kiáltott be a konyhában tevékenykedő fele­ségének: „Lenke fiam, hajtsd el a macskát!” Az csak természetes, hogy Lenke néni azonnal jött, és a macskát annak rendje s mód­ja szerint elhajtotta. Károly bácsi pedig zavartalan nyuga­lommal tovább szívta a pipá­ját, eleven bizonyságául an­nak az ősrégi szittya bölcses­ségnek, hogy „Extra Hunga­riam non est vita, si est vita non est ita!” Egy honvédtiszt visszaemlékezései Koltai Jenő szkv. vk. őrgy., a szerző, személyes tapasz­talatairól számol be e könyvben rendkívül kellemes modorú és élvezetes elbeszélések keretében, mellyel végigvezeti az ol­vasót a saját életén, fiatalságán, neveltetésén, majd honvéd tisztként kifejtett munkásságán. Mindezt beleszőtte a világ és nemzetünk politikai, gazdasági és katonai eseményeinek egy­mást követő forgatagába Koltai Jenő e könyvében rámutat a Trianonban súlyo­san megcsonkított és gazdaságilag tönkretett ország nehéz küszködésére, s annak súlyos következményeire honvédségünket illetően. Később a honvéd tisztté avatott szerző katonai­ isme­reteinek bővülésével, állandó tanulásával a honvéd vezérkar tagjaként tevékenyen is részt vesz haderőnk fejlesztésének vég­ső fokozataiban, majd pedig — többszöri személyes részvé­telével — honvédségünk hősi harcainak a vezetésében. Mindezt leírja úgy, ahogy ő látta és átélte, küzdve, ké­sőbb már reményt is vesztve, de mégis harcolva a vörös behe­­mó­t ellen. A könyv hű helyzetképet ad országunkról és társadalmunk­ról. Az olvasó sok tanulságot meríthet e kitűnő történelmi mun­kából, de mindenekfelett érthetővé válik kis és gyenge honvéd­ségünk gigászi teljesítménye, mellyel előbb fel tudta tartóz­tatni, majd hét hónapon át késleltetni tudta a szovjet óriás előretörését, annak hatalmas számbeli és fegyverzeti fölénye ellenére is. E munkát olvasásra ajánlom mindenkinek, aki a két kom­munizmus közti idők Magyarországának a jobb megértésére törekszik. Lovász Olivér Koltai Jenő könyve, az Egy honvédtiszt visszaemléke­zései megrendelhető a Vasárnapnál. A 712 oldalas hatalmas mű ára inha lintnokan OO l/nmnm. Az-iKan 07 HO—Clg-A— FLORIDAI VAKÁCIÓ Szobák konyhahaszná­lattal, apartmentek nagy választékban előjegyez­hetők. KISS SEASONAL RENTALS, 3030 Lock­­wood Terrace, Sarasota, Florida 33581. Telefon: (813) 921 7332. EGYEDÜL ÉL? Pró­báljon magyar házastár­sat keresni a kanadai Egyesült Magyar Alap Levelező Klubja révén. Új „non profit” szolgá­lat. Felvilágosítás: United Hungarian Fund, 208 Bloor Street West, Suite 702, Toronto, Ontario M5S 108. A floridai Warm Mi­neral Springsben kis tó­parti privát házban egy szoba (konyhával és für­dőszobával) nemdohány­zó személynek kiadó. Telefon: (813)426 5440. írja: P. Cser László SJ Jegyzetek az életről Ének a Fényről A gondolat? Megtorpan előtted. A tudás? Nem ér szandálodig. A lélek? Utánad szomjazik. A szív? Érted dobog. A szív érted dobog, dobog, vermébe hordja gondjait, hordja belé a tudás vizeit, s a lélek szomjazik. A lélek terád szomjazik, a szív érted dobog. A szív? Kút, benne csobog beléje csordult életed. A szív boldog, hogy dobog, még jobban, hogy te dobogtatod, kútjában lelked hullámozta­tod, és csillapítgatod a szomját. A szív dobog. Te dobogtatod. A lélek? Még, még! — kiált feléd. Feléd küldi a tudás énekét, és gondolata te rólad csobog. Ó, szív, boldog kút, hogy meglakod! Hogy sötét vizében szikrázik vized! Hogy szívdobbanása egy ütem veled! Hogy sötét vizét, ó, Fény, te meglakod! Öröm Az öregség jele-e, hogy egyre többet figyelem a gyerekeket? Mikor gyerek voltam — hadd valljam be —, halálosan un­tam a felnőtteket. Kikérdeztek, hogy — Mit tanultál az iskolában, Lacika? Mogorván válaszoltam: — Verset. — Hát akkor szavald el nekünk! Mintha nyúztak volna, végül is elmondtam: — „Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára?” (Akkor még nem tudtam, hogy soha többé.) Most az unokaöcsém és — mint írják azok, akik ismerik — bájos, szép felesége levelet írnak. Unokaöcsém körmöl, fe­lesége elnagyol, de így is falom minden sorukat. Hogy’ tudnak magyarul ezek a kölykök! — hökkenek meg. Több eszem is lehetne, hiszen magyar szón élnek... Elküldik gyerekeik fényképeit. Van nekem már soroza­tom ebből a Nándikából és Tibikéből bölcsős koruk óta. De ez a mostani két kép meghökkent. Milyen szép gyerekek — mon­dom magamnak, és nekiülök, hogy írjak nekik, hiszen szü­leik körmölése alá odakaparták, hogy „Nándika és Tibiké”. Összeszedem összes öreges írói tudásomat, és megszólítom őket. Azzal kezdem, hogy ez nekik szól elsősorban, mert éppen olyan gyatra a kézírásuk, mint az enyém. Erről is tudható, hogy közeli rokonok vagyunk. Biztatom Tibikét, hogy ne néz­zen olyan komoran a világba, ettől gyomorfekélyt kap az em­ber. A világot lehet komolyan nézni, sőt: tanácsos. Nándikának megírom, hogy hosszú, szőkésbarna haja kö­zött az arca jólesően tiszta és ártatlan. És hogy a szemében életöröm csillog. Majd találkozunk azért egyszer valahol valamikor — írom a papírra. Magyarázom nekik, hogy nagy keretes családi képeinken anyám, apám, nővérem — az ő nagyanyjuk — mellett apu és anyu is ott van, ők is kiskorukban, de még van hely, hogy ezek a képek is odakerüljenek a szemem elé, az íróasztallal szem­be, hogy lássam őket mindennap. Elérti-e ez a két, életnek szökkent boldog kis élet az élet­re hunyorgó szemmel lesődő öregedő embert? Mindig szerencsém volt a gyerekekkel. Tudom, hogy meg­értenek. Szeretni mindent, mindenkit — kötelesség. A gyerekeket szeretni — öröm. 1956 videoszalagon Az utcai harcok... a bálvány ledöntése... Mindszenty bíboros... Nagy Imre... az utolsó kiáltások a szabad világ felé... a tragikus vég... A kb. 30 perces szalag nyugati riporterek eredeti felvételeiről készült. Az angol nyelvű kí­­sérőszöveget Walter Cronkite mondja. Rendelje meg ezt az egyedülálló történelmi dokumentumot gyermekeinek, unokáinak, ba­rátainak! Ára: 65 dollár plusz 2 dollár portó és biz­tosítás. PVHPublishing, Inc. P. O. Box 35365 Tulsa, Oklahoma 74153 USA 5. oldal

Next