Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-10-20 / 40. szám

•.oktol Egy figyelemre méltó cikke jelent meg Filippi Istvánnak, ugyanennek a lapnak szep­tember 1-i számában Társadalom vagy nemzet? címmel. Mondanivalójával lényegében teljesen egyetértek, de az írás néhány sora feltétlenül helyreigazítást igényel. Írásában azt olvashat­juk többek között: Molotov annyira rettegett a „szegedi gondo­lattól", hogy parancsára nem Szegeden, hanem Debrecenben alakították meg a Dálnoki Veress Lajos-, Vörös János-, Valentiny Ágoston-féle szovjet gyarmati kormányt. Valószínű téves információ vagy rossz visz­­szaemlékezés alapján történt egy sajnálatos névcsere. Az akkori — 1944-es — kormánynak nem Dálnoki Veress Lajos volt a miniszter­­elnöke, hanem Dálnoki Miklós Béla vezérezre­des. (A helyesbítés hamarosan megtörtént a cikk megjelenése után. Filippi István először telefonon kérte a javítást, majd levélben is korri­gálta az elírást, melyet szeptember 22-i számunk 7. oldalán közöltünk. ( A szerk.) A névcsere folytán esetleg könnyen beár­nyékolható egy derék, becsületes magyar hír­neve, aki már évek óta örök álmát alussza az amerikai West Virginiában lévő magyar teme­tőben. Mint volt politikai fogoly bajtársa — akivel hosszú éveken át együtt voltam a budapesti Gyűjtőfogház börtönében — azért tartom szük­ségesnek a helyesbítést, mert az 1944-ben — Debrecenben — ideiglenesen megalakult kor­mány tagjairól egyesek helytelen megítélés alapján, a tények valódi ismerete nélkül, rossz véleménnyel voltak és vannak ma is. Úgy könyvelték el őket, mint hazaárulókat és orosz bérenceket. Ez a megállapítás teljesen helyte­len. Miután nagyon sokan nincsenek tisztában az akkori politikai helyzettel, ezért szükséges­nek tartom a valódi tények megvilágítását an­nál is inkább, mert az információim abszolút biztos forrásból származnak (tehát nem a sarki fűszerestől hallottam, mint legtöbben). A cikkemben felsorolt szereplőket szemé­lyesen is ismertem s ők mondták el nekem a valóságot ahogyan az megtörtént, ez az egyik hírforrásom. A másik pedig: 1944 nyarán — te­hát az akkor már kritikus időben — mint ifjú tisztviselő az akkori Magyar Királyi Iparügyi Minisztérium miniszteri titkárságán működtem bizalmas beosztásban, és így minden olyan szigorúan bizalmas iratot, amely a „miniszter sajátkezű felbontására" jelzéssel volt ellátva, azokat a dokumentumokat én bontottam föl és csak azután került a miniszter asztalára. Külö­nösen a Miniszterelnökségről érkezett sok ilyen bizalmas levél, amelyekből pontos és hiteles beszámolót lehetett kapni a háború akkori ala­kulásáról, annak kimeneteléről és várható kö­vetkezményeiről. Szálasi uralomra jutásával, 1944. október 15-e után már nem maradhattam abban a bizalmas beosztásban, mert nem vol­tam „testvér”. A teljes megérthetőség kedvéért jó néhány évet — közel egy évtizedet — kell visszaugra­­nunk. Amikor az 1930-as évek első felében Göm­bös Gyula miniszterelnök Németországban járt Hitlerrel való tárgyalás végett, visszaérkezve — noha vasárnap volt — azonnal Gödöllőre ment az ott tartózkodó Horthy kormányzóhoz jelentve, hogy megegyezett Hitlerrel. Gömbös távozása után Horthy bekérette a mellé beosz­tott biztonsági őrét, Szenteléri Richárd csendőr­­századost (később alezredes lett, aki 1945 után börtönbe került és ott ismerkedtem meg vele), akinek az volt a feladata, hogy vigyázzon a kor­mányzó testi épségére. Szenteléri beléptekor látta, hogy a kormányzó szokatlanul nagyon szomorú. Horthy megkérdezte őt, hogy mi a vé­leménye a németekkel való megegyezésről. Szenteléri megmondta őszintén, hogy neki nem tetszik. Horthy azt válaszolta, hogy neki sem, mert a németek egy újabb történelmi katasztró­fába rántják az országot. Horthy tehát már eleinte sem volt híve annak, hogy a németek oldalán háborúba lépjünk, nem beszélve a nagy­fokú felkészületlenségünkről. Évekkel később — 1942-ben — Vörös János vezérezredes (akkor még altábornagy) bizalmas baráti megbeszélést folytatott (nem hivatalos megbeszélés volt) Rundstadt német vezérezre­dessel, aki közölte Vörös Jánossal — szigorúan bizalmasan — hogy ők, mármint a németek, egész biztosan elveszítik a háborút, sőt azt is bebizonyította, hogy miért. Egyúttal azt a jó tanácsot adta: legokosabb, ha a magyarok már most próbálnak tenni valamit a háborúból való kiugrás érdekében, mert annak kimenetele nem­csak a németek számára lesz végzetes, hanem a magyarok számára is. Ennek alapján Horthy próbált puhatolózni mindenfelé. Echardt Tibort Amerikába küldte tárgyalások végett, majd 1943-ban Vörös Já­nost egy küldöttség élén Olaszországba, hogy vegye fel a kapcsolatot az akkor már partra­­szállt angol-amerikai katonai parancsnokság­gal. A megbeszélés tárgya a fegyverletétel feltételei. Horthyék mindenáron a nyugati ha­talmak előtt akartak fegyverletételt, nem pedig az oroszok előtt. Vörös Jánosék mindent elkövettek a siker érdekében, de az angol-amerikai álláspont sze­rint nekünk az oroszokkal kell tárgyalnunk, mert azok ellen viseltünk háborút s velük va­gyunk hadi viszonyban, nem pedig velük. A né­metek természetesen tudomást szereztek a meg­beszélésekről, aminek következménye lett az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás. Az köztudomású, hogy Horthy előzőleg Hitler meghívására tárgyalásra uta­zott, amit Keresztes Fischer Ferenc, akkori belügyminiszter hevesen ellenzett, mondván: ne menjen Hitlerhez, mert onnét, mint bukott államfő fog visszatérni. Horthy akkor nem hall­gatott erre a józan tanácsra, mégis elutazott, és csak a baj megtörténte után látta be, hogy mennyire igaza volt Keresztes Fischer belügy­miniszternek. Az 1944. március 19-i német megszállás ellenére Horthyék továbbra is elkövettek min­dent annak érdekében, hogy megmentsék az or­szágot a végpusztulástól. Végül is Horthy be­látta, nincs más kiút, mint tárgyalni az oroszok­kal. Ha ökölbe szorított kezekkel is, de kineve­zett egy megbízható bizottságot, Moszkvába menesztve azzal a céllal, hogy kezdjék meg a fegyverszüneti tárgyalásokat. Ennek a kül­döttségnek voltak tagjai többek között Dálnoki Miklós Béla, Vörös János vezérezredesek és Faragó Gábor csendőrtábornok. Amikor a kül­döttség Moszkvába utazott a nagy többség már tisztában volt azzal, hogy a németek máris elvesztették a háborút, amit maguk a néme­tek is tudtak. Akkor már csak azért volt szük­ség a magyar hadseregre, hogy fedezzék az ő biztonságos visszavonulásukat. Voltak parti­zánalakulatok, akik a fegyverszüneti tárgyalá­sok hallatára megkezdték a németek elleni támadásaikat, de ezek nem tartoztak a reguláris hadsereg kötelékébe, teljesen önkéntes alapon működtek a tárgyaló bizottság hozzájárulása nélkül. Magyarország, ha ki is akart lépni a há­borúból (addigra már óriási vérveszteségeink voltak, a felszerelés pedig majdnem egyenlő volt a nullával) minden körülmények között, de semmi esetre sem aljas árulás révén, mert az nem egyeztethető a magyar mentalitással. A Moszkvában tárgyaló magyar küldöttség tagjai nem voltak sem árulók, sem szovjet bérencek — sem Dálnoki Miklós Béla, sem Vörös János, sem Faragó Gábor, sem a többi tagok — hanem abszolút megbízható tisztessé­ges és becsületes magyarok voltak. Ugyanez vonatkozik az 1944-ben — Debrecenben — meg­alakult kormány jó néhány tagjára is. Ők csu­pán Horthy parancsát teljesítették, annak a Hadúrnak a parancsát, akire felesküdtek. Ezek a személyek akkor lettek volna árulók, ha tiszti esküjüket megszegve, nem Horthy pa­rancsát teljesítik, hanem más utat választanak. A pontosság kedvéért meg kell még jegyezni, hogy Moszkvában nem tárgyalás volt, hanem diktátum. A Szovjetunió teljesen tisztában volt saját győzelmével, s annak alapján nem tárgyal­ni akarta a feltételeket, hanem diktálni. Vörös János kimondottan Mindszenty bíboros kérésé­re vállalt miniszteri tárcát az akkori kormány­ban. Mindszentynek is (akinek Vörös János is­kolatársa volt), sőt még Horthynak is az volt a véleménye: noha orosz megszállás alá kerül­tünk, jobb ha megbízható magyarok vannak vezető pozíciókban, amit a magyarság többsége is örömmel vett tudomásul. Bíztak abban, hogy az 1945-ös választások eredményeképpen, majd a megkötendő békeszerződés után talán egy normális politikai és társadalmi légkör fog ki­alakulni. Vörös Jánosék állandó kapcsolatban voltak a Szabadság téren lévő Iparügyi Minisz­térium és Pénzintézeti Központ székházában elhelyezett Ellenőrző Bizottság angol és ameri­kai tagjaival, kérve támogatásukat, de sajnos minden kérés süket fülekre talált. Mindössze annyi „szívességet” akartak megtenni, hogy Mindszenty Józsefet és Vörös Jánost is segítik kiszökni az országból. Ezt a „nemes gesztust és nagylelkű ajánlatot” természetesen nem fo­gadták el, és úgy határoztak mindketten, hogy maradnak, még akkor is, ha börtönbe kerül­nének. Oda is került mindkettő. Az 1945-ös választások után a 44-es kormány tagjainak jó része meg is vált a kormánytól (Vörös János is), mivel látták, hogy nyugati segítség nincs s min­ket hagynak az oroszok karjai között tehetet­lenül vergődni. Egyébként tel­jesen mindegy, hogy 1945 után kik intézték a magyar nép sorsát és 1947- ben kik képviselték a magyarokat a „béketár­gyalások” alkalmával, akár egy Apponyi Al­bert, akár egy Teleki Pál lett volna vagy akár Gyöngyösi János az akkori külügyminiszter — teljesen mindegy lett volna, mert a mi sor­sunkat már előre megpecsételték. A mi végze­tünket — mindkét világháborúban — a német oldalhoz való csatlakozás döntötte el. Kár tehát a Moszkvában járó küldöttséget bármivel is vádolni, mert ők csak azt tették, amire paran­csot kaptak és amit a magyar becsületük, a ma­gyar kötelességük diktált. Ennél sokkal jobban vádolhatók azon magyarjaink, akik ennyi tör­ténelmi tragédiánk után még most is teljesen közömbösek minden magyar ügy iránt, és még a legcsekélyebb anyagi áldozatot sem hajlandók meghozni — holott módjukban lenne — a saját fajtájuk megmentése érdekében. Ezeket kell vádolni, nem pedig azokat, akik még a lehetet­lent is megkísérelték. A fentieket csak azért írtam, mert bajtársi becsületem megköveteli tőlem, hogy megvéd­jem volt baj­társaimnak tiszta emlékét; azokét, akik göröngyös, verejtékes és becsületes küzde­lemben magyar népünkért véreztek el, míg végül is a kilátástalan és eredménytelen harc után megtértek őseikhez, mert ez a magyar sors! Csóka Jenő: Magyar sors! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. október 20. YOU WON’T BELIEVE YOUR EYES COME SEE 1HE nr lu im EXPLORE The Frontiers of Technology with NASAs spectacular space Exhibit, and the latest in computers i J SHOPPING1 • At the INTERNATIONAL PAVILION rrrn FOODS • From around the world at 6 International Restaurants and the giant Beer Garden Restaurant THRILL STEVE BENCIC’S **•* ORIGINAL OKTOBERFEST .• FOOD WILL BE SERVED * DAILY DURING THE FAIR DAYS AT THE FORMER CLEVELAND TANK PLANT. • To Superstar entertainment by sensational performers including . • Crystal Gayle • Loretta Lynn • The Jimmy Dorsey Orchestrai • Marily McCoo and Billy Davis, Jr. • The Fun-tilled Tyrolean .Night • The New Car Pavilion — all the new 1986 car models • The Boat Pavilion —sail and power boats ot every kind • The Home Remodeling Pavilion —a giant collection of home remodeling and improvement products and techniques • The RV Pavilion—the newest recreational vehicles of all descriptions • Planes—from single engine to corporate jets SPECTACULAR DISPLAYS AND EXHIBITS FROM MORE THAN TEN MAJOR INDUSTRIES ÁLLAT THE AT THE NEW l-X CENTER (NEXT TO CLEVELAND HOPKINS INTERNATIONAL AIRPORT) OCTOBER 18-27 11:00 A.M. — 8:30 P.M. daily TICKET INFORMATION: CALL TICKETRON OR TELETRON OR 676-1985 YOU WILL ENJOY WITH YOUR FAMILY OUR TRADE FAIR PLUS OUR ENTERTAINMENT PROGRAM WITH WORLD KNOWN PERFORMERS.

Next