Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-10-27 / 41. szám

Catholic Hunsarians' Sunday 92. évfolyam, 41. szám 1985. október 27. k.. GEORGE FAZEKAS 241 E LAKE VIEW BLVD ERIS PA 16504 39V KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Younsstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) October 27, 1985 Volume 92, No. 41 Egyes szám ára: 50 cent A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja The world s largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents 1956 1985 Visszhangozzuk 56-os szabadságharcunk követelését: Nemzeti önrendelkezést! - Ruszki menj haza! Az ezeréves Szent István-i Magyarország dicső szabadságharcaihoz méltán sorakozik az 1956 öS magyar október, mert népünk nemet mondott korunk legkegyetlenebb, legcinikusabb és legidegenebb elnyomójának, a pánszláv, marxista és ateista szovjet kommunizmusnak. Amióta ez történt, 29 év múlt el , ezen az év­fordulón szerte a nagy világon, ahol csak ma­gyar szívek dobognak, ismét emlékezünk, mert 1956 októberében népünk tanúságot tett, hogy Szent István népe nem szovjet hódoltság, nem ,satellite", hanem rab nép, s ezért követelte ezeréves jussát, a nemzeti szabadságot. Mai emlékezésünk azonban csak úgy igazi, ha tovább visszhangozzuk szabadságharcunk eme követelését: NEMZETI ÖNRENDELKEZÉST! RUSZKI MENJ HAZA! Ez a huszonkilencedik évforduló igazában újra való elkötelezés szabadságharcunk eszméi­hez. Menekülésünkkel ugyanis életünk legfon­tosabb és legértékesebb szavazatát adtuk le: „nem kell a szovjet kommunizmus!" Véreim, ezen az évfordulón csak akkor emlékezünk igazán, ha ezt a szavazatunkat szívből megújítjuk s tovább visszhangozzuk a felelős nemzetközi politikai fórumok felé: ADJÁK VISSZA HAZÁNKAT! Jól tudjuk, hogy hazánk felszabadulása nem megy máról holnapra. Csak akkor történ­hetik meg, ha majd a vasfüggöny mögötti, európai és világ erőhatalmak csoportosulása előnyünkre alakul Ezért igazában vigíliában élünk. S ebben a nagy ádventben ,mi katonái vagyunk valahányan­ korunk végzetes szolga­ság-szabadság birkózásának. Akár­milyen hosszú is és nehéz is ez a vigilia, mi nem adjuk fel a szabadsághoz való ragaszkodásunkat, nemzeti függetlenségünkről nem alkudunk. Nem álmosodunk el az évek múlása nem vál­toztat rajtunk, jólétünk nem feledteti elköte­lezettségünket. S ezért menekült életünk állandó szabadság követelés: NEMZETI ÖNRENDEL­KEZÉST! RUSZKI MENJ HAZA! A magyar püspöki kar 1985. ápr. 4-re pász­torlevelet bocsátott ki amelyben a 40. évforduló alkalmával dicséri és ünnepeli a" felszabadulást". Az egész pásztorlevél megcsúfolása a nemzeti öntudatnak. A hódoltság szelleme árad belőle. Siralmas olvasni is. Országunk ezeréves bal­sorsaiban a magyar püspökök sohasem váltak az ellenség támogatóivá, hanem mindig a nem­zeti remény és megújhodás szószólói és hírnökei voltak. Mi elvetjük hazánk megszállóit, népünk elnyomóit és ágenseiket. Minket a nem­zeti remény éltet, ahogy a költő is vallotta: „Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ayakán!” Eme nemzeti reményünknek megnyilatko­zása, hogy állandóan dörömbölünk, ahogy Illyés Gyula mondotta: „A dorombolást kell — nem kétséges — felelősen közcselekvéssé tenni, oly fegyelmezett együttes mozgalommá, hogy végül ne csak dongjon, de törjön is be az ajtó ..." A szolgaság ajtaja! S ezért mi 45-ös, 50-es, 56-os, stb. mene­kültek, hűen 1956 októberének örökségéhez, meg nem szűnően és el nem halkulóan kiáltjuk világgá: EL A VASFÜGGÖNNYEL! ADJÁK VISSZA HAZÁNKAT! A világbékéről sokat beszélnek és tárgyal­nak. Ennek sok követelménye van, jól tudjuk. De egyik elengedhetetlen része népeink el­nyomása égbekiáltó igazságtalanságának meg­szüntetése. Ezért a mi szabadság­ügyünk a vi­lágbéke megvalósításának szerves része. Ennek értelmében kérjük a felelős hatalmakat: VALÓSÍTSÁK MEG A JALTAI EGYEZ­MÉNYT! A­RAB NÉPEKNEK ADJÁK VISSZA AZ ŐKET MEGILLETŐ SZABAD­SÁGUKAT! Dr. Mihályi Gilbert ! 1985. október 27. A restaurált Kossuth-szobor újra a helyén van és felavatásra vár. A Clevelandi Egyesült Magyar Egyletek hagyományt tisztelő és kultúrértékeket ápoló nemes törekvése megvalósult. -­ A restaurált clevelandi Kossuth-szobor Dr. Wass Albert: Októberi levél Honfitársaim: legelőször is tisztáznunk kell valamit. SZABADSÁGHARCOS az, aki a szabadságért harcol. Aki har­colt valamikor, de nem harcol többé, mert vesztett háborúk után hitét is elvesztette, az legyőzött harcos, ki megadja magát a vesztesek sorsának. Volt szabadságharcos, ki idegen földön lelt szabadságot magának s ezzel feladta a küzdelmet. Az igazi szabadságharcos harcol nemzete szabadságáért ahogy lehet, míg, kifogy belőle az élet s még azon is túl, a mennyországban vagy a pokol fenekén, mindegy hogy hol, de harcol tovább, míg a szabadság, amiről álmodott, megvalósul a Haza szent földjén. Nem azért mondom mindezt, hogy hegedő sebeket szag­gassak föl. Azért mondom, mert ideje hogy fölismerjük az igazságot. Csatákat nyerünk és háborúkat vesztünk, újra meg újra, hosszú ideje már. Nem hibáztathatjuk örökké a sorsot, mert amit sorsnak nevezünk nem egyéb, mint a nyom amit kitaposunk magunknak ezen a földön, hibáink és erényeink iránytűje szerint. Be kell ismerjük végre, hogy magunk vagyunk felelősek a sorsért, amit addig tapostunk helytelenül, hogy ma már valósággal rabjai lettünk. S mert kényelmesebb belenyugodni a rosszba mint változtatni rajta: elfogadjuk korlátait és megpróbálunk beleilleszkedni. Ez a beleilleszkedési készség legnagyobb gyöngeségünk, amit olykor, tehetetlennek érzett keserűségünkben magyar sorsnak is nevezünk. Még dalba öntve is szívesen hallgatjuk, mintha erényt takarna, pedig mindössze lelki és szellemi tunyaságot babusgat, semmi egyebet. „Kossuth Lajos azt üzente... elfogyott a regimentje...” Ismerősen hangzik? Mit felelt volna egy ilyen üzenetre az amerikai gyarmatok népe kétszáz-egynéhány évvel ezelőtt? Mit felelt volna hasonló helyzetben a német, a francia, az angol? Gyerünk hát, markoljuk meg ami a kezünk ügyébe esik s végezzük amit végeznünk kell! Mit felel a magyar? „Ha még egyszer azt üzeni... mindnyájunknak el kell menni...” Még egyszer. Nem most, nem ma, hanem majd... ha még egyszer hírét vesszük a bajnak... S még hozzátesszük, mint a gyerek, ki jószándékát kívánja igazolni: „éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Hogyan éljen? A történelem nem ismer még egyszereket és se a szabadság, se a haza nem élhetnek a mégegyszerek ígére­tein... Több mint két évszázada már hogy nyerjük a csatákat és elvesztjük a háborúkat. Miért? A válasz erre az önmarcangoló kérdésünkre a csaták és háborúk közötti különbség lényegében rej­lik. A csata egy rövidre szabott időkeretben megnyilvánuló erőfe­szítés, ahol a főszerepet a lelkesedés, leleményesség és személyes bátorság játssza. Ezekből pedig van elég a magyarban. A háború ezzel szemben hosszú lejáratú vállalkozás, melyhez a rendelkezésre álló emberanyag fölött gondos előkészítő munkára és okos szervezésre van szükség ahhoz, hogy a végső győzelem alapfeltételei együtt legyenek. Ezek között pedig a legfontosabb: az ország népének fenntartás nélküli részvétele a háborúban és...a háború céljának széles körben való ismertetése, nemeseik az országon belül, de világszerte is. A környező világ rokonszenve és együttérzése nélkül háborút nyerni ma lehetetlen. Ezen az utóbbi vonalon bűnös visszaéléseket követtek el ellenünk mindkét világháború idején. Csalás, ámítás, hazug pro­paganda befolyásolta ellenünk a világ közvéleményét. Mi magyarok, elmulasztottuk felvenni a harcot ezen a fronton is. Ebből kifolyólag mindkét háborúnkat nem a csatatereken vesztettük el, hanem az irodákban, a világsajtóban, egyetemi tantermekben, könyvtárakban, közvélemény-formáló intézményekben. Elmulasztottuk fölvenni a harcot jóval az első világháború kitörése előtt azzal a hamis és hazug propagandával, ami megmérgezte ellenünk a világot jó két évtizeddel az első világháború kitörése előtt. Az ötvenhatos szabadságharcosok, kiknek ünneplésére ma összegyűltünk, becsülettel megtették a magukét. Javarészük meghozta a legnagyobb áldozatot amit ember a hazájáért meghozhat: életüket dobták a mérlegre. Többet ennél nem is tehettek. Ők megnyerték a maguk csatáit. A háborút ismét csak az összmagyarság vesztette el. Azok, akik magyar földön voltak s behúzott nyakkal várták, tétlenül, hogy kikaparják-e számukra a harcoló fiatalok a szabadság gesztenyéjét a tűzből s azok, kik szabad földön kezüket tördelték s elmulasztották jóelőre megszervezni az előkészítés és képviselet munkáját idekint, okos és célszerű diplomáciával. Az igazság az, hogy az ötvenhatos szabadságharc nem odahaza veszett el, hanem idekint, Amerikában. „Kossuth Lajos azt üzente... elfogyott a regimentje... ha még egyszer azt üzeni...” Még egyszer. A történelem nem ismer még egy szereket. Ha talpra állt volna az egész nemzet, mint ahogy rokonaink, a finnek tették, egyetlen szabadságharcunk se veszett volna el. Ha minden Amerikában megtelepedett magyar elvégezte volna idejében a maga kötelességét, mint ahogy a zsidók vagy az írek tették, az ötvenhatos szabadságharc nem lett volna hiábavaló. Kemény szavak ezek s lesznek, kik nem szívesen hallj­ák. Ki­mondásuk értelmetlen lenne ha mindössze vádaskodás céljait szolgálná. A fájdalmas igazság kimondásának azonban nem ez a célja. Mert akiben megdobban szavaimra a szív, az még odaállhat a nemzet szol­gálatába és megteheti még mindig amit tennie szükséges ahhoz, hogy a vesztett múlt után megmenthessük a jövendőt. Nem késő még. A magyar szabadságharc még mindég (Folytatás a 3. oldalon) A restaurált szobor újraavató ünnepélye október 27-én, vasárnap délután 3 órai kezdettel lesz. Előtte fél 2-től térzenét adunk, amerikai és magyar indulók közvetítésével.­­ Az ünnepély második része fél 5-kor kezdődik. Helye a Szent Imre Egyházközség nagyterme (West 22nd Street). Amerika magyar népének — a származására büszke polgárok­nak — érezni, tudni kell, hogy a felavatási ünnepély is ragyogó alkalom az amerikai közvélemény tájékoztatására. Olyan emberre, olyan szabadsághősre emlékezünk, kinek dicsősége, tekintélye elvitathatatlan. Kossuth nevével a magyar igazság fénye messzebbre sugároztatható, és erősebb, több eredményt ígérő a küzdelem, ha tudja mindenki, hogy a szabadsághős Kossuth Lajos nemcsak az ameri­kaiaké, hanem minden ország népének megbecsült hőse. Ahol tisz­telik az emberi jogokat, ahol lelkesedni, élni, dolgozni tudnak a sza­badságért, a demokráciáért, ott lelkesedni tudnak Kossuthért, a világ­szabadság prófétájáért. A szobrot újjáalkotó lelkes munka végrehajtása nem csupán emlékmű ápolás. Mélyebb értelme, a Kossuth-i célkitűzések vállalása. Mindaz, ami tanítás, példamutatás, amit ma is hasznunkra fordít­hatunk. Ami ma is időszerű. A múlt ismerete, megbecsülése nélkül a jövőalkotás lehetetlen. A mai munkálkodásunk minden igyekezete kárbaveszett fáradság Kossuth alkotó és védő szellemének jelenbe idézése nélkül. A hűséggel és áldozatos munkával újjáalkotott szobor avatási ünnepélyén Kossuth újra üzen. Üzen a korabeli magyar nép dalba szőtt hitével s levelet ír nekünk a „ragyogó csillag" fénye mellett: — remélni kell a reménytelenség ellenére, nem szabad kétségbe­esni a kétségbeesés körülményei között, kitartással kell küzdeni a sötét végzet ellen. Kossuth 1848-as szabadságharca olyan történelmi emlék, mely arról tudósít, hogy folytatni kell. Folytatni kell, amíg Kossuth célkitű­zése — önállóság, függetlenség, szabadság — egyszer már valóra nem válik. Ez a történelmi emlék nem nyugtató olvasmány, inkább tettekre indító lázat teremt. — Tekintéllyel, erővel csak úgy képvisel­hető, ha a magyar közéleti tevékenység imponáló egységben jelent­kezik a világ minden fórumán. A szoboralapító ősök ezt így mon­dották: „Legyen a clevelandi Kossuth-szobor a magyar egységnek is a szobra!" És ezt is mondták: „ ... emeljünk szobrot Kossuthnak, ércből imádságos könyvet, hogy hitet, reményt olvashassanak belőle az utódok, kicsinyek és nagyok. Adjunk példát mi, és soha se felejtsük, hogy a 48-as szabadságharc igazsága, dicsérete, Kossuth külföldi munkássága nélkül nem történhetett volna. ” Kossuth a szó és a toll erejével két kontinens gondolkozását „izgatta" fel. Hatni tudott a világ közvéleményére, közügyeire, és azt meg is tudta változtatni. A legszebb dicséretet és elismerést Concord városban kapta Kossuth. Amerika bölcselőjének, Emerson­­nak üdvözlő beszéde meleg líra, mely egyben a cselekvés dicsőítése: „Ön, a szabadság embere. Mi Önben a szabadság angyalát látjuk, aki jár tengeren és vizen, keresztül megy pártokon, nemze­tiségeken, magánérdekeken, önszereteten, és ahol jár, mindenütt a jókat vonja a maga pártjára Ön a szabadság legelső katonája A munkásoknak ez az állama üdvözli Önben a munkást, a köz­társaság üdvözli Önben a republikánust. Csak azt mondhatjuk: amit tett, helyes volt, jó és hűséges. ” (Folytatás a 2. oldalon)

Next